Anya/Banya

Tina Colt – Anya/Banya

Éppen egy fárasztó nap után ültem a buszon hazafelé. Mit ültem, nyomorogtam. Nem tudtam eldönteni, hogy egy kávéra vagy egy vodkára lenne szükségem ennek levezetésére. Hatalmas volt a dugó, délután három. Úgy tűnt mindenki most megy haza. Elegem volt, fájt a fejem. Otthon akartam lenni és erősen hajlottam a vodka féle levezetésre. Éppenséggel évente, ha kétszer adtam alkohol ivászatra a fejem és ez a mai nap pont egy olyan volt, ami ordított érte. A főnököm nem röstellt engem zaklatni mindenért és olybá vettem, hogy minden felmerülő problémával engem talál meg. Zötyög a busz, vagyis inkább olyan lassan megy, hogy már szinte tolat. Olvad rólam a kabát, mivel reggel még hűvös van, a kezemben meg nem akarom cipelni. A fülesem lemerül, remek – gondolom magamba, és erre mit ad isten felszáll egy nő a gyerekével. Babakocsiba tolja az ártatlant. Négyéves forma lehet és valami nem tetszik neki, mert torkaszakadtából üvölt és vígasztalhatatlan. Hiába mond neki bármit az anyja, az csak ordít és toporzékol. Anyu is megunja, ahogy mindenki más is, mert az is ordibálni kezd, hogy a gyerek hagyja abba. Ő is torkaszakadtából üvölt. Mindenki kénytelen a jelenetet nézni és hallgatni. A nő legalább kismilliószor elmondta, hogy a gyerek hagyja már abba, de az csak azért sem hallgat felmenőjére, tovább bömböl. Nem tudom melyik volt az idegesítőbb a gyerek vagy az anyja. Akkor megfogadtam magamba, hogy én ilyet a a drága kisbabámmal sosem fogok tenni, nem kiabálok és amúgy is csak nevelés kérdése az egész. El is könyveltem, hogy ez egy tipikus „szaranya” lehet…

Hét évvel később…

Próbálom rábírni az ördögfattyát, hogy ne fogdosson semmit a buszon, mert koronavírus van. Ne énekeljen és főképpen ne táncoljon az idegeimen és a buszon se. Otthon aztán tovább harcolunk, hogy ő csokit akar enni, mit neki az én két óráig kínkeservesen elkészített tortám. Neki bizony csoki kell. De hogy tovább menjünk, a vacsorából, ami szinten nem egy kétperces vajaskenyér, két kanállal eszik és ő már fennhangon jelenti ki: tele van. Hát nekem is tele van…a hócipőm. Aminek persze hangot is adok és utána én vagyok a „szaranya 2.0”. Ránézek és le vagyok döbbenve kinek a gyereke ez a szargombóc és hová lett az én tündéri, ártatlan kisfiam? Mondjuk már akkor elkezdett derengeni valami, amikor a gyerek tényleg nyakon fosta magát, az volt az a pillanat, amikor eltöprengtem nem lehet-e, hogy amiket én legendának véltem tényleg igazak?! De mivel kicsinek elég normális volt, nem panaszkodhattam, el is altattam a kételyeket. Ez a gyerek nem ette meg a kékfestéket, nem hisztizett a boltban, nem mászott fel sehova és nem evett meg egy levél véletlenül elöl hagyott gyógyszert sem, nem törte össze magát és a herendit sem. Aztán hatéves korában, mintha fordítva vette volna be a vitamint egy reggel vagy nem tudom mi lelte, de onnantól: reggel cirkuszolunk felöltözésnél, este cirkuszolunk leöltözésnél és ha a felnőttek is szeretnének zuhanyozni, akkor tíz másodperces szünetekkel kell bíztatni, hogy igyekezzen. Hatéves és mintha már kamaszodna, mindent jobban tud, mint a harminc évvel idősebb anyja, de mindenki másnál is. Általában vonatnak képzeli magát, vagy legalábbis olyan hangokat ad ki, nagyon sokáig és nagyon hosszan. Most a lépcsőházból ordibál, hogy ugyan szedjem már le, mert ő felmászott a lépcsőre…kívülről és nem tud lemászni, engem meg a szívinfarktus kerülget.

Sajnos azt is mondták, hogy a gyereked ugyanolyan lesz, mint te voltál…ezért talán jobb, ha felmondok…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: