Tina Colt – Kiábrándulós

Tina Colt – Kiábrándulós

Alapjáraton rendes lány vagyok. Tényleg. Sajnos. Kezdjük az elején. Valaminek az elején. Nem az életem elején, mert az jobbára ugyanúgy kezdődik, mint másnak. Hol tartottam? Ja. Szóval beleszerettem a seggfejbe. Az egyikbe…a sok közül, ne is próbáld kitalálni melyik az. Mind ugyanolyan. Így visszagondolva fogalmam sincs, mi fogott meg benne? Miért éppen egy seggfej? Én rendes vagyok. Tényleg. Mindenki ezt mondja, még azzal is megvádoltak, hogy túl kedves…?! Nem volt különösebb viszonyom sem a seggfejjel, egyszerűen csak beleestem, mint vak ló a gödörbe. Aztán meg fájhatott a fejem, főtt is eléggé. Miért én? Miért ő? Miért nem egy jólnevelt, vicces, vallásos vagy mit tudom én, egy olyan rendes pasas? Miért mindig seggfej? Ezt érdemlem én? Na, és legyek vallásos. Hát úgy volt tehát, hogy beleszerettem és nem volt mit tenni, ki kellett szeretni belőle. Na, mintha az olyan egyszerű volna. Pontokat gyűjtöttem, hogyan kellene ám megejteni ezt a kiábrándulás dolgot. Én mindenfélét kipróbáltam, talán csak a szakadékba ugrást nem, de azon kívül tényleg mindent: új pasit, régit, rendeset, nem rendeset, túl sok elfoglaltságot, még a kémia rejtelmeiben is elmerültem, hogy kotyvasszak valamit kiszeretésre. Semmi nem működött… El kellett fogadnom, ez egy olyan dolog lesz, ami végigkísér, amíg…Még én sem tudom a mondat befejezését…

Ezért vagyok most is itt. Egy elég mozgalmas utcán mosolyogva próbálok stoppolni egy kocsit. Fülemig ér a szám, bizalomgerjesztő vagyok, ahogy Reacher tanította. Utoljára tizenkilenc évesen gondoltam, hogy milyen vicces lehet a fővárosból, csütörtök éjjel hazamenni stoppal…egy éjszakámba telt és baromira nem nevettem, de elég „olcsón” megúsztam a fáradtságot leszámítva, semmi egetrengető nem történt. Ha akkor mondjuk én vagyok a saját szülőm, lehet agybajt kapok, de az enyémek elég lazán vették. Most, majd húsz évvel később már nem viccből, hanem pénztárcám elveszítve, nem találok más utat eljutni A-ból B-be, mint stoppoljak egy kocsit. Körülbelül negyven fok van, az aszfalt szinte sugározza vissza a meleget, nincs kedvem mosolyogni, sikítani szeretnék, hogy kerültem megint ebbe a slamasztikába? Erre persze nem kell válaszolni. Eddig olyan tíz autó húzott el mellettem, lassítás nélkül. Hát hova lett az emberbaráti szeretet? Töretlenül mosolygok. Egy jeep lassít, de mégis tovább hajt. Kezdeném feladni, az arcomra már ráégett a vigyor, amikor egy fekete sötétített ablakos Merci mégis megáll. Már egy kicsit továbbment, de megállt. Nekem sem kell több, feltépem az ajtót és az anyósülésre vetem magam, amikor is meglátom, ki ül a volánnál… Hidegzuhanyként ér a felismerés…Annyira nagy volt a kétségbeesés, hogy sosem érek haza, hogy azt sem néztem ki ez és miért sötétített az üveg. ’Brava’ Lara, ezt jól meg csináltad – gondolom. A sofőr nem bírja abbahagyni a nevetést. Annyira röhög, én pedig annyira szeppent vagyok, persze dühös is, de az elhanyagolható a gátlásaim miatt.

  • Általában nem veszek fel állatokat a kocsimba, de ez esetben kivételt teszek – mondja, amikor meg bír szólalni a nevetéstől.
  • Igazán köszönöm – mondom jól nevelten és rá sem merek nézni, mert akkor talán össze is csinálnám magam. Ez nem lehet igaz, Lara. Tényleg? Egy tízmilliós városban te megtalálod azt az egyetlen utcát és kocsit, amibe a seggfejed ül, akit olyan nagy hévvel akarsz elfelejteni, már egy éve?
  • Hova vigyelek? Valami állatkertbe vagy az északi sarkra? – kérdezi és még mindig vigyorog.
  • Csak haza. Mármint amerre neked menned kell, nekem a híd másik oldalára kellene eljutnom – hadoválok össze-vissza.
  • Rég nem találkoztunk – mondja. Végre komoly a hangja. Erre mit mondhatnék, hogy nem rajtam múlt? Inkább nem mondok semmit, mert hallgatni arany. Mondjuk nem tudom, mikor kapom meg? Az aranyat a hallgatásomért. És kihez is kellene fordulni ezügyben? Hiába nem nézek rá, tudom, hogy ott van és ismét elfog a remegés, kiszárad a torkom, hevesen ver a szívem, ahogy annak idején is. Sokat gondolkoztam, hogy vajon, ha ismét találkozunk, megint képes leszek komplett idiótát csinálni magamból? Persze Lara, ügyes vagy, nagyon sokat fejlődtél az utóbbi évben. A nagy büdös semmit. Hisz tudod, azt tehetne veled, amit akar, nem bírnál nemet mondani, akkor sem, ha tudod, hogy ő is egy „S” – most nem fogsz mondani semmit? – kérdezi.
  • Nem – nyögöm és érzem, hogy hamarosan egy zacskó is kell légzésre és/vagy hányás ellen – itt kitehetsz valahol – mondom minden bátorságomat összeszedve. Erre mennyi esély volt tényleg?
  • Azt mondtad a híd másik oldalán. Szívesen elviszlek – az egyik részem persze felvenné a nyúlcipőt, és az áruló maradna. Nem szólok egy szót sem. Győz az áruló. Testem minden idegszála kiélesedik, ég a bőröm, reszket a kezem. Ezt talán mégsem bírom ki hazáig.
  • Csak állj meg, remek lesz itt – mondom pánikolva és magamra sem ismerek, hogy egyáltalán meg merek szólalni.
  • Lara, ebben a ruhában hova mennél? Apropó miért van rajtad ez a hacuka? – céloz a pingvin jelmezemre, amit egy zsúrra vettem fel, gyerekeket szórakoztattam.
  • Ez vagyok én, James – mondom és érzem megint hülyét csinálok magamból. Kezdek hozzászokni.
  • Egy pingvin? – kérdezi és vigyorog.
  • Így érzem magam melletted – mondom és még jobban vigyorog. De ha egyszer így van?
  • Értem, szóval egy pingvin vagy.
  • Tök mindegy. Minek jöttél ide? – kérdezem és nem tudom tehetném-e még viccesebbé a helyzetet. Mármint számára. Mert nekem csak kínos.
  • Azt hittem, aki fizeti az adót, az használhatja az utat – mondja.
  • Egy évig is nagyon jól megvoltál enélkül az út nélkül. Én meg nagyon jól megvoltam nélküled – ha nem vesszük azt a töméntelen mennyiségű zsepit, amit elbömböltem miattad, a jégkrémről nem is beszélve – teszem hozzá gondolatban.
  • Sajnálom, hogy erre mertem jönni és felvettem egy pingvint, akit emberbaráti szeretetből vagy inkább állatbaráti szeretetből haza furikázok, mielőtt aszfaltdísz lenne. 
  • Igen ez vagy te, hálásan köszönöm nagylelkűségedet mister tökély – ezt miért mondtam? Ügyes vagy Lara, csak legyezgesd még az amúgy sem kicsi önbecsülését.
  • Mit mondhatnék? Belőlem is hiányoznak a hibák – mondja és én érzem mindjárt kipukkanok a dühtől, de szerencsére a pingvinjelmez olyan szoros és vastag, hogy erre semmiképpen nem ad lehetőséget. Azt képzelem, hogy annyira megszívom magam méreggel, hogy kipukkanok itt a kocsiban és mindent beterít a pingvin vér, ami természetesen az én vérem lenne, mert ez csak egy jelmez, de azért jó eljátszani a gondolattal.
  • Nah persze – ennyit mondok, semmi frappáns nem jut eszembe. Tutira két kézzel borotválkozik, mert akkora arca van. Ránézek és azt várom, hogy két feje van, vagy ronda, vagy nem tudom, valami olyasmiért imádkozom, ami teljesen kiábrándít belőle. De természetesen számomra még mindig a legszebb és legjobb, akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy nem az.
  • Hiányoztál – mondja, amivel ismét kiakaszt.
  • És anyukád elvette a telefonodat? Vagy nem volt egy huszasod, amiből egy fülkéből felhívhatnál? Vagy memóriazavaros lettél és elfelejtetted a nevem, a számom? Írni is elfelejtettél? Vagy nem volt egy tollad. A papírgyár is elköltözött? A számítógépedet pedig a marslakók vitték magukkal lomtalanításnál? – találgatok, mi lehetett az oka, hogy nem jelentkezett, pedig annyira vártam…
  • Mivel világgá mentél, úgy gondoltam, nem vagy vevő a tökéletes sármomra – mondja vigyorogva. Megint felbosszant, ahogy mindig is.
  • Ez kifogásnak elég gyenge – mondom. Még engem hibáztat? Hogy merészeli? Annál nyilvánvalóbban nem tudtam volna a tudomására hozni, hogy odáig vagyok érte, mint ahogy tettem. Komplett idiótát csináltam magamból minden alkalommal, amikor csak a közelembe jött és mivel erre ő nem lépett, hát én léptem. – tegyünk ennek a dolognak végre pontot a végére – mondom dramatikusan – felhúzza a szemöldökét.
  • Hiszen tettél Lara, eljöttél. Mi lenne ez, ha nem egy pont a kibaszott i-n? – kérdezi és kicsit mérges.
  • Nos én azért jöttem el, mert lett volna alkalmad lépni, de nem tetted. Minek maradtam volna és csorgattam volna rád a nyálam, ha te nem? – érzem, ahogy elvörösödök, csak, mint általában, ha egy kilométeren belül van. Mindegy, hogy megint csak bolondot csinálok magamból, mert akkora vágy kerít hatalmába, hogy lezárjam és továbblépjek végre, mint még soha, ezért az sem érdekel, ha totál hülyét csinálok magamból. Ha lehet ezt überelni.
  • Szeretnéd, ha rád csorgatnám a nyálam? – kérdezi és vigyorog – öltözz le akkor.
  • Azt lesheted – mondom.
  • Látod Lara, mindig ezt csináltad, amit most. Közeledtem, te bezárkóztál. Elbizonytalanítottál. Utána már visszakoztál, de akkor már én nem voltam biztos benne, hogy tudom kezelni a hangulatingadozásaidat. Hol akarsz, hol nem.
  • Téged a fejedre ejtettek? Vagy eleve így jöttél ki? – kérdezem – úgy beléd estem, mint vak ló a gödörbe és úton-útfélen könyörögtem, hogy dobjanak egy kötelet, de mindhiába. Rettegtem, hogy a te fene nagy tökéletességed mellett én eltörpülök, hogy csak játszol és féltem a visszautasítástól – kimondtam végre, de nem könnyebbültem meg…egyelőre.
  • Miért nem pingvin? – kérdezi. Még van képe humorizálni, amikor én a legféltettebb titkaimat tárom fel. Lassan odaérünk és boldog vagyok, hogy vége ennek a rémes utazásnak. Kiszáll ő is, mint két barom állunk egymással szemben a lakásom ajtaja előtt, ahol természetesen a pletykás szomszéd éppen most kapál vagy mit csinál. Rohadt meleg van, miért nem a tévét nézi, ahogy általában teszi a nap huszonnégy órájában? Állok a szerencsétlen pingvin jelmezben, próbálom azt sugallani, hogy tele vagyok önbizalommal. Még az oszlopnak is nekidőlök, amitől persze az kifordul, én pedig eltaknyolok. Lábam az égbe, a pingvin miatt mozdulni sem tudok. James persze felsegít, miután abbahagyta a röhögést.
  • Nem hiszem, hogy van még miről beszélnünk James – mondom, mert már le akarnám venni ezt a göncöt és pisilnem is kell.
  • Be sem hívsz egy bambira? – kérdezi sértődötten.
  • De természetesen, gyere igyunk egy kávét – gyorsan kutatok az emlékezetemben, hogy miképpen hagytam a lakást reggel. De már úgy is tök mindegy. Ahogy sejtettem, szinte takaros rend van, ha nem számítjuk a mosogatóból már kifele ömlő szennyes edényt, a reggeli készülődés nyomait szerte-széjjel. Az ajtóból egyből a konyhába csöppenünk, de egyik helyiség sem lenne sokkal jobb. Mit foglalkozom vele egyáltalán? Ha kávét akarok neki adni, akkor el kell mosnom egy bögrét, de szerencsére nem kell ilyenekre vetemednem, papírpoharat veszek elő. Minél gyorsabban az ajtón kívül akarom tudni, ezért a nagy kapkodásban legalább kétszer megégetem a kezem. Végre a kezébe nyomom a kávét, az alig lejárt sovány tejet és az édeskét, amit tudom, hogy rühell.
  • Ilyen remek kiszolgálásban még sosem volt részem – mondja gúnyosan. Amint a kezébe nyomom a nedüt, a fürdőbe vonszolom magam, de ahhoz, hogy beférjek le kell vennem a jelmezt. Nem tudom lehetnék-e ennél idegbajosabb, amikor nem sikerül levakarnom magamról. Gáláns úriemberként siet segítségemre. Sajnos az érintése még mindig fel-fel izgat, ami igazából nem kifejezés, mert ha nem lett volna ilyen szigorú a neveltetésem, neki esek. De szerencséjére én is úrinőként viselkedem és miután lesegítette, végre magamra zárhatom a fürdő ajtaját. Olyanokkal múlatom az időt, hogy a vattakorongot számolgatom a tasakban, minden parfümömet megigazgatom. Talán abban bízok, hogy elmenekül, mire kimegyek. Amikor végre kivágom az ajtót, ő mosogat. Tényleg mosogat. Állam leesik, ilyet még véletlenül sem feltételeztem volna róla.
  • Nem keresek bejárónőt – mondom gúnyosan.
  • Pedig elkelne – mondja, amikor végzett az egész halommal.
  • Te éppen nem tartottál valahová, amikor felvettél?
  • Nem fontos – mondja. Közelebb araszol felém, én a menekülési útvonalakat keresem, de az nem lévén rábámulok, kiszárad a szám, a szívem ki akar ugrani.
  • Mit akarsz? – kérdezem kétségbeesve.
  • Meg foglak csókolni – mondja, mintha azt mondaná, hogy eszik egy kiflit vagy mit tudom én. Nem tudom levenni róla a tekintetem, folyton a száját nézem, ami vészesen közelít az enyémhez. Mikor már csak milliméterekre van, eláll a lélegzetem. Mennyit álmodoztam róla, erről a pillanatról és hallom ahogy Reacher azt mondja: „sajnálni kell azt, aki megkapja, amit akar”. És tényleg megteszi és én szinte repülök. Pedig elpofáztam magamnak és egyet is értettem magammal, hogy nem érdemel meg, hogy én jobbat érdemlek, aki nem hagy elmenni, aki harcol értem, aki nem bírja ki, hogy egy évig ne tudjon rólam semmit. De ez a csók olyan, hogy ha ez az utolsó sem bánom. Így is lehet csókolni? Ezt iskolában tanulta? Eszemet vesztem, mellkasában kapaszkodom, hogy nehogy megint elessek. Aztán hirtelen abbamarad. A szemembe néz. – látom nem élvezed – mondja, de vigyorog közben. Nekem meg ismét felmegy a cukrom. A szemtelen.
  • Valóban volt már jobb is, de várj, adok még egy esélyt. – tapadok a szájára és viszonozza. Nem tűnik úgy, hogy abba akarnánk hagyni. Aztán levegőért mégis elválunk.
  • Mennem kell – mondja hirtelen.
  • Azt hittem azon vagyunk – nyögöm és a lélegzetem próbálom szabályozni, továbbá nem elájulni. Légy erős Lara. Megkaptad, amit akartál. Sosem akartál hozzá menni – Rendben. Kikísérnélek, de tiltja a vallásom.
  • Kitalálok. Viszlát Lara.
  • James – mondom fanyarul és hagyom, hogy kilépjen az ajtón és valószínűleg az életemből is. Ismét.

Mikor kilép, hülyeséget kerülendő a szobába megyek és a radiátorhoz bilincselem magam. Nem akarok kétségbeesett üzeneteket hagyni mindenkinek…is. Leülök a földre jobb híján. De legalább lehetett volna annyi eszem, hogy a tévét bekapcsolom. Ülök ott és azon gondolkozom, ami történt. A csókon természetesen. Milyen szánalmas már, hogy ez volt a legizgalmasabb dolog, ami történt velem az elmúlt egy évben. „Nagyfogadalmakat” teszek, ahogy ilyenkor általában. Ezek főszereplője mégis az, hogy elfelejtem és egy rendes pasast keresek. Elunom magam egy idő után, de nincs mit tenni, a kulcsot és a telefonomat is direkt a szoba másik végében hagytam. Kopognak, kiszólok, hogy szabad. Már előre kigondolom, mit fogok mondani, valószínűleg a pletykás szomszédom az. Amint közelebbről hallom a lépteket már mondom is:

  • Ez egy újdivatú fogyókúra – de legnagyobb égésemre James az.
  • Mesélj még – vigyorog. Én meg ott állok a radiátorhoz bilincselve, teljes döbbenetben – csak boltban voltam. Óvszert vettem – mondja, mintha egy kiló kenyeret mondott volna.
  • Honnan gondolod, hogy lefekszem veled? – kérdezem és érzem, hogy ég az arcom, mint a Reichstag.
  • Honnan gondolod, hogy veled akarok? – kérdezi vigyorogva. Egyre közelebb jön és én semmiképpen nem tudok menekülni, nem mintha akarnék. Az állam alá nyúl, próbálok nagyon dacosan a szemébe nézni, ami addig sikerül, amíg meg nem csókol. – Hol van? – kérdezi és én értetlenül állok a kérdés hallatán, arra koncentrálok, hogy ne ájuljak el.
  • Mi? – kérdezem bambán.
  • A kulcs Lara – int a bilincsre. Az ágy felé bökök, ahol a kis dobozka nyitva áll. Gyakorlottan nyitja ki és ismét az állam alá nyúl – megtehetem ezt? – kérdezi, de nekem csak egy igenlő bólintásra futja – most már ne menekülj el tőlem – mondja, mielőtt az ágyba rántana és nekem eszemben sincs elmeneküni, mert ha másra nem is volt jó ez az év, de arra biztosan, hogy tudjam én ugyanannyit érek, mint bárki más, hogy nekem is lehet osztályrészem a boldogságban.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: