Featured

Kedves Olvasó/Látogató/Kóborló!

Ha csak eltévedtél, akkor fordulj jobbra és menj tovább egyenesen, ott lesz a sarkon.

Ha nem tévedtél el, sok szeretettel üdvözöllek az oldalamon. Ha “nem látod tisztán a honlapot”, keresd fel “kezelőorvosodat, gyógyszerészedet vagy a szemészedet esetleg mindhárom”.

” A szemem alatti táskákból lett ” Tina Colt hivatalos weboldal, amelynek célja, első könyvem bemutatása, olvasókkal való kapcsolattartás, előzetesek új megjelenő könyveimből.

” küldöm mindenkinek, aki szereti”

Iratkozz fel, hogy ne maradj le, de ne sültkrumpliért 🙂

Mátyás Mónikával beszélgettem…

Mátyás Mónika

Interjú Mátyás Mónikával a Pataki Sára naplója című könyv szerzőjével, aki most már több antológiában is szerepel.

1, Mióta foglalkozol írással és mi vitt erre az útra?

2010 körül, miután megnéztem az Alkonyat című filmet kezdett el érdekelni az írás. Akkoriban azonban csupán hosszabb novellákat írtam. Az első regényhosszúságú történetet 2019-ben kezdtem el írni, de sajnos még nem találtam kiadót hozzá.

2, Hogyan látod a mai magyar kortárs írók helyzetét?

A magyar írók sokkal nagyobb hátrányban vannak a külföldiekkel szemben. Anyagilag sokkal több pénzt és energiát kell a kiadásba és a könyveink reklámozására fordítani, mint mondjuk egy angol vagy amerikai írónak, írónőnek.

3, Előny vagy hátrány külföldi magyarként írásba kezdeni?

Előny, hogy talán anyagilag könnyebb megvalósítani egy könyv megjelenését, hátrány, hogy több a nyelvi hibád, mivel nyelvtanilag az adott országhoz alkalmazkodsz.

4, Legjobb és legrosszabb tapasztalat az írással kapcsolatban?

Legjobb tapasztalatom nyilván az volt, amikor közölték velem, hogy nyertem a pályázaton és megjelentetik a regényem.

5, Mi a célod az írással?

Az írással magamat és az olvasóközönségemet szeretném szórakoztatni. Szeretném, ha az olvasóim kikapcsolódnának és elfelejtenék a szürke hétköznapokat.

6, Pataki Sára naplója, hogyan született? Mit jelent számodra? Milyen volt a Holnap magazinnal dolgozni?

A Pataki Sára naplója isteni sugallatra született. Legalábbis én úgy érzem, hisz nem terveztem ilyen témájú regényt írni. Egy napon azonban képek jelentek meg a szemem előtt egy lányról, aki beteg lesz, de utazni akar, aztán szerelmes is lesz. Nem hagyott nyugodni, ki kellett írnom magamból.

Az eddigi visszajelzések alapján sokakat mélyen érintett a téma, és nem bírták ki sírás nélkül. Nem akartam ilyen szomorú történetet írni, lehetett volna happy end, de talán akkor nem is üt annyira érzelmileg.

A Holnap Magazin főszerkesztője Bakos József nagyon kedves ember, és sokat segített a regény megjelenéséig, ezért is döntöttem úgy, hogy a regény folytatását is velük adatom ki.

7, Kulisszatitok, amit megosztanál?

Nincs semmi különleges titkom. Nincs beosztásom, hogy mikor írjak. Csak leülök az íróasztalomhoz, és elkezdem. Van, amikor több az ihlet, máskor kevesebb, de ha nem megy, nem erőltetem.

8, Shadowhunters mánia honnan jött?

😊 Örülök a kérdésnek. 😊

Valamikor a kétezres évek elején olvastam A Végzet Ereklyéi sorozatot Cassandra Clare-től, illetve a Pokoli szerkezeteket. Idővel feledésbe merült a történet. Megnéztem a Csontvárost, a mozifilmet, egész jó volt. Aztán láttam, hogy sorozat is készült belőle, de sokáig nem akartam megnézni, mondván sorozatokra nincs időm. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy belevágok. Onnantól beszippantott az egész Árnyvadász világ, a szereplők, a történet, a zene. Kedvencem a meleg páros, Magnus Bane és Alec Lightwood lett. Ahogy véget ért a sorozat, azonnal elkezdtem a könyveket olvasni. Szerencsére Clare azóta írt hozzá még jó pár könyvet, így lesz mit olvasnom egy darabig. J

Annyira Árnyvadász-rajongó lettem, hogy igyekszem nem csak könyveket, hanem különféle, a könyvekkel vagy a filmsorozattal kapcsolatos tárgyakat megszerezni. És ahogy a kérdéseben írtad, ez tényleg mánia, de nem bánom. Inkább legyek könyv- , mint alkohol- vagy drogfüggő.

Köszönöm az interjút! 😊

Mátyás Mónika – Pataki Sára naplója e-bookban a Holnap Magazinnál megvásárolható, nyomtatott példányban pedig a szerzőnél.

Szerelmes szavak – antológia

Holdtitok – antológia

Fátyolszakadás – antológia

Ha eljön az éjjel (18+)

Tina Colt – Ha eljön az éjjel

A parkon át sokkal gyorsabb Lizzie, sötét van, hideg van, október van, de amúgy sosem érsz haza és mindjárt szól az ébresztő. Ezerszer megtetted már ezt az utat. A parkon át legalább tíz percet nyersz. Nem kell félni, az az alak a kocsmánál csak csajozni akart. Azért volt az a furcsa réveteg tekintet és a száját is azért nyalta meg. Eljöttél onnan. Ő pedig maradt. Ne ácsorogj a bejáratnál! Menj, mert az idő halad! Nem kellett volna eljönnöd iszogatni. Hétköznap van, holnap pedig dolgoznod kell. Tudtad, hogy ez lesz, mégis eljöttél és mikor a helyes Jeremy megkérdezte, hogy nem-e innál vele még egyet, persze nem tudtál nemet mondani. Ezért most késésben vagy és mégis itt állsz a sötét park bejáratánál és vesztegeted a drága időt, amiért reggel gyűlölni fogod magad. Nem kevésbé a fejfájásért és a sötét karikák miatt a szemed alatt. De egy kis smink csodákra képes. Most már tényleg indulnod kell. Pár perc és már kint is vagy. Csak átvágsz a parkon, ezerszer megtetted már ezt az utat nappal. Jól ismered a járást. Igaz, hogy a legnagyobb park és ha sietsz is tíz perc, de akkor is. Már az összes fát és bokrot ismered. Bár így télen mind ugyanolyan csupasz. Gyerünk. Még egy pillantás a hátad mögé. Nincs ott senki, előtted sem. Egy lelket sem látni. Egy lépés, kettő, három. Gyorsan. Látod megy ez. Már legalább öt perce mész, csodás. Ügyes lány. Aztán hirtelen érzed, valaki jön mögötted, hallani nem hallod, de érzed a lyukat a hátadban, amit a tekintete éget. Hátranézel és a pasast látod a kocsmából. A fura nézésével. Gyorsan visszafordulsz és még sietősebbre veszed a lépteid. Jön utánad. Furcsa morgást hallasz magad mögül nem bírod ki és ismét hátranézel és attól, amit látsz megtorpansz a lábad egy pillanatra, mintha odaragadt volna a földhöz. Majd az életben maradás ösztöne hirtelen rád talál és futásnak eredsz. Letérsz az útról, mert azt gondolod, akkor nem talál meg. De ez egy rossz ötlet volt. Fel-felbuksz a földre hullott ágakban. A bokád, ami kint van a nadrágból mély sebet kap egy szúrós bokortól. Nagyon fáj és a hirtelen elöntő meleg vér még jobban megijeszt. Azt sem tudod, hogy kifelé haladsz a parkból vagy a közepe felé. Teljesen elvesztetted az irányt. Hallod a különös morgást. Kényszeríted magad, hogy tovább menj, de egyre több sebből vérzel, elfáradtál. Végül úgy döntesz egy bokorban húzod meg magad…

A rekkenő sötétben csak a saját leheletét látja, hallja viszont a préda fújtató lélegzetvételét félelemtől sokkos állapotban. Egy bokorban rejtőzött el előle, menekülés közben a sötétben több sebet is szerzett, érzi vérének szagát, ami egyre édesebb. Mámoros ez a várakozás, érzékei kiélesednek, adrenalinja az egekben. A vad elejtése is kielégítő, az eksztázist mégis ezek a percek hozzák el, ahogy kivár. A zsákmányban már kezd feléledni a remény, hogy megmenekült, mégis retteg. Aztán egy mozdulattal a vadász ráveti magát és a hirtelen közelségtől orrlyukai és szemei még jobban kitágulnak. Annak a vérnek az íze semmihez sem fogható, amikor a rettegést felváltja a megadás…Egy átlagos nap a vad és a vadász életében. Az ő életében. Szereti a vadászatot, elejteni a mit sem sejtő áldozatokat. Mégis van az évben egy nap, ami igazán különleges, amikor a vad megy a vadászhoz, önként és dalolva: Halloweenkor. Kedvenc napja az évben. Óvatosan kell eljárnia, egy, két vagy három gyerek elkallódik ilyenkor a nagy embertömegben fel sem tűnik rögtön. Utána pedig már túl késő. És addig már csak hat éjjel kell ártalmatlan lények után kajtatnia az erdőben. Milyen lealacsonyító is ez…

Végre eljött ez a különleges nap. Ma éjjel nem neki kell menni, eljönnek hozzá. Háza egy zsákutca végén áll. Kívülről úgy néz ki, mint bármelyik másik. Emeletes, tornyos, vöröstéglás. Semmi különleges nincs rajta. Bentről gyertyák fénye szűrődik ki. Egy csapat kölyök szalad az ódon kopogtatóhoz. Leskelődik a függöny mögül, de nem mozdul. Kopogtatnak. Várakoznak. Elmennek. Több ilyen összecsapódott bagázs próbálkozik be. Semmi nem történik. A szülők távol állnak, mit sem sejtve. Aztán csemetéik után kullogva továbbmennek. Egy kisfiú leszakad a többiektől. Érdeklődve nézi a csengő helyén lévő hatalmas vas fogantyút. Nem éri fel. De a vadász a függöny mögül les. Nem vesztegetheti az időt, bármikor erre jöhet még egy pár kölyök, vagy a szüleik. Az ajtó kitárul, a kisfiú az ajtó mögötti sötétségen túl felfedezi az édességes dobozt. Minden bátorságát összeszedve bentebb lép. Az ajtó nagy robajjal zárul be mögötte. Hátranéz, de nem tükröződik ijedtség az arcán. Még nem. Hatéves forma, szőke, csorbacsíkos kisfiú. Az édesség ezen a ponton még érdekesebb, mintsem felderengene benne a félelem. Az édességbe markolva felpillant és meglátja. Meglátja őt, elejti az édességet, amik nagy koppanással a földön landolnak. Földbe gyökeredzik a lába, szája lefelé görbül, szeméből egy kövér könnycsepp gördül alá. Mielőtt fájdalmas zokogás hagyná el a száját, a vadász már a vért nyalja a kisfiú egyre lassabban lüktető nyaki ütőeréből. Egy perc és vége is. De egy gyermek vére csak bemelegítés. Legalább kettő kell még. Hiányzik a félelem általi édes íz és az izgalom: ilyen az olcsó, de kényelmes vacsora. A tetemet a pincébe löki. Aztán a következőt is. Lassan éjfél, már nem sok idő van és vége a mulatságnak. Gyorsan visszamegy a függöny mögé és az utolsót várja, ha elmarad éhes marad és holnap dühöngeni fog. Ez nem történhet meg. Dühösen nagy az esély rá, hogy hibát vét. Az apja és a nagyapja is így bukott le annak idején. Neki tanulnia kellett az ő hibáikból. Itt az utolsó, végre. Egy nagyobbacska lány. Feléri a kopogtatót, úgy tűnik egyedül van. Mámorító érzés, már előre megnyalja a száját. Ez a lány már elég nagy, félni is fog. Édesebb íze lesz. Gyönyör hullámzik végig a vadászon. Nyílik az ajtó. Hezitál belépjen-e? Belép. Nagyon bátor. Ismerős valahonnan. Meglátja őt és nem ijed meg. Elmosolyodik. Mire feleszmél az ő teste kerül a pincébe és a végén a vadászból vad lett…

Tina Colt – Kereszt

Tina Colt – Kereszt

Keresztanyám derék asszony. Mindig köpenyt visel és kendőt a fején, ahogyan a régi öregeknél szokás. Igazából nem a keresztanyám, hanem az anyué, de „ráragadt” ez a név és mióta az eszemet tudom így hívjuk a tesóimmal. Gyerekként a szüleim gyakorta száműztek keresztanyuhoz nyári szünetben, akárha egy olcsó nyári tábor lenne, amit annak idején büntetésnek véltem. Olyan „világösszesfájdalmával” tudtam kínlódni, ahogy csak a kamaszok és a tinédzserek tudnak. Amikor még „térdig értem magamnak” és a Világból is csak vajmi keveset értettem, is tudtam, hogy oda indulunk, szüleim idegesen készültek a hosszú út előtt: étket és ruhákat pakoltak és mi már tudtuk, hogy kezdődik a móka. Csak nem nekünk. Aztán amikor befordultunk a régi tornácos házhoz, ami metlakival volt lefedve, már biztosak voltunk benne: anyáék elvittek a szigorú „kereszthez” és önszántukból ott is hagynak – biztos valami rosszat követtem el – gondoltam annak idején. Olyan mértékű szigort mutatott a keresztanyám, amit később csak a gimis kémiatanáromnál tapasztaltam. Ha csak ránk nézett is összecsináltuk magunkat. Biztos mindenkinek volt egy ilyen tanára…

Keresztanyu minden gyógynövénynek tudta a nevét és nem átallott nekünk gyerekként ezt teával igazolni, amit le kellett tuszkolnunk, amúgy vacsoramegvonással gazdagodhattunk. A sok cickafark, bodza és társai a mai napig hidegrázással párosulnak emlékezetemben…

Amikor ott tengettük időnket, nagyon korán keltünk, megetetni az állatokat. Ilyenkor kezdtünk hálásak lenni anyáért, aki azért hagyott minket aludni nyolcig. Egy kisebb állatkert állt ott rendelkezésre: disznó, csirke, kacsa, liba, kecske, nyulak. Mindnek külön neve volt. Ez volt a kedvenc részem az egészből, a koránkelés ellenére, az állatok. Utána a határba mentünk a csillék alá, különböző gyógyfüveket gyűjteni. Engem jobban lefoglalt, hogy a csilléket nézzem, ahogy hordják a bányából a szenet. Szabolcsi lévén ilyet még sosem láttam és igen szórakoztató volt, ahogy a póznán ide-oda járnak a fém küblik. Ha időben végeztünk, játszhattunk. Ezután jött a kerti munka, ami nekem hatalmasnak tűnt. Nem mondhatom, hogy nem tanultam meg idejekorán mi is az a kétkezi munka, amit persze az akkori buta agyammal átkoztam. Hat éves koromtól, tizenöt éves koromig minden nyáron volt két hét, amikor ott voltunk a nővéremmel. Idővel a húgomat is vittük. Ő sem élvezte jobban, azt kell, hogy mondjam…

Tizenegy éve nem láttam „keresztet” és más rokonomat sem nagyon abból a megyéből. Felnövünk, elfoglaltak leszünk, de igazából a kor előrehaladtával megromlik a fontossági sorrendünk. Olyan érdemtelen dolgok után rohanunk, aminek a végén nem lesz semmi értéke: pénz, karrier és az ebből fakadó stresszre és mindenféle nyavalyára gyógyszereket szedünk, de ezek mit sem érnek. Végül kórházban kötünk ki, ahol nem lesz velünk sem a karrier, sem a pénz. Ha a mai fejemmel arra gondolok, hogy „kereszt” biztos tudna a modern problémákra egy fantasztikus természetes gyógyteát, akkor összeszorul a gyomrom. Én is elbuktam. Rossz fontossági sorrendet választottam. Már késő. Túl későn realizáltam, nincs már aki noszogatna, hogy megigyam azt a cickafark teát és már nincs, aki lefőzné nekem. Túl késő. Ébredj! Csináld te jobban.

Tina Colt – Kiábrándulós

Tina Colt – Kiábrándulós

Alapjáraton rendes lány vagyok. Tényleg. Sajnos. Kezdjük az elején. Valaminek az elején. Nem az életem elején, mert az jobbára ugyanúgy kezdődik, mint másnak. Hol tartottam? Ja. Szóval beleszerettem a seggfejbe. Az egyikbe…a sok közül, ne is próbáld kitalálni melyik az. Mind ugyanolyan. Így visszagondolva fogalmam sincs, mi fogott meg benne? Miért éppen egy seggfej? Én rendes vagyok. Tényleg. Mindenki ezt mondja, még azzal is megvádoltak, hogy túl kedves…?! Nem volt különösebb viszonyom sem a seggfejjel, egyszerűen csak beleestem, mint vak ló a gödörbe. Aztán meg fájhatott a fejem, főtt is eléggé. Miért én? Miért ő? Miért nem egy jólnevelt, vicces, vallásos vagy mit tudom én, egy olyan rendes pasas? Miért mindig seggfej? Ezt érdemlem én? Na, és legyek vallásos. Hát úgy volt tehát, hogy beleszerettem és nem volt mit tenni, ki kellett szeretni belőle. Na, mintha az olyan egyszerű volna. Pontokat gyűjtöttem, hogyan kellene ám megejteni ezt a kiábrándulás dolgot. Én mindenfélét kipróbáltam, talán csak a szakadékba ugrást nem, de azon kívül tényleg mindent: új pasit, régit, rendeset, nem rendeset, túl sok elfoglaltságot, még a kémia rejtelmeiben is elmerültem, hogy kotyvasszak valamit kiszeretésre. Semmi nem működött… El kellett fogadnom, ez egy olyan dolog lesz, ami végigkísér, amíg…Még én sem tudom a mondat befejezését…

Ezért vagyok most is itt. Egy elég mozgalmas utcán mosolyogva próbálok stoppolni egy kocsit. Fülemig ér a szám, bizalomgerjesztő vagyok, ahogy Reacher tanította. Utoljára tizenkilenc évesen gondoltam, hogy milyen vicces lehet a fővárosból, csütörtök éjjel hazamenni stoppal…egy éjszakámba telt és baromira nem nevettem, de elég „olcsón” megúsztam a fáradtságot leszámítva, semmi egetrengető nem történt. Ha akkor mondjuk én vagyok a saját szülőm, lehet agybajt kapok, de az enyémek elég lazán vették. Most, majd húsz évvel később már nem viccből, hanem pénztárcám elveszítve, nem találok más utat eljutni A-ból B-be, mint stoppoljak egy kocsit. Körülbelül negyven fok van, az aszfalt szinte sugározza vissza a meleget, nincs kedvem mosolyogni, sikítani szeretnék, hogy kerültem megint ebbe a slamasztikába? Erre persze nem kell válaszolni. Eddig olyan tíz autó húzott el mellettem, lassítás nélkül. Hát hova lett az emberbaráti szeretet? Töretlenül mosolygok. Egy jeep lassít, de mégis tovább hajt. Kezdeném feladni, az arcomra már ráégett a vigyor, amikor egy fekete sötétített ablakos Merci mégis megáll. Már egy kicsit továbbment, de megállt. Nekem sem kell több, feltépem az ajtót és az anyósülésre vetem magam, amikor is meglátom, ki ül a volánnál… Hidegzuhanyként ér a felismerés…Annyira nagy volt a kétségbeesés, hogy sosem érek haza, hogy azt sem néztem ki ez és miért sötétített az üveg. ’Brava’ Lara, ezt jól meg csináltad – gondolom. A sofőr nem bírja abbahagyni a nevetést. Annyira röhög, én pedig annyira szeppent vagyok, persze dühös is, de az elhanyagolható a gátlásaim miatt.

  • Általában nem veszek fel állatokat a kocsimba, de ez esetben kivételt teszek – mondja, amikor meg bír szólalni a nevetéstől.
  • Igazán köszönöm – mondom jól nevelten és rá sem merek nézni, mert akkor talán össze is csinálnám magam. Ez nem lehet igaz, Lara. Tényleg? Egy tízmilliós városban te megtalálod azt az egyetlen utcát és kocsit, amibe a seggfejed ül, akit olyan nagy hévvel akarsz elfelejteni, már egy éve?
  • Hova vigyelek? Valami állatkertbe vagy az északi sarkra? – kérdezi és még mindig vigyorog.
  • Csak haza. Mármint amerre neked menned kell, nekem a híd másik oldalára kellene eljutnom – hadoválok össze-vissza.
  • Rég nem találkoztunk – mondja. Végre komoly a hangja. Erre mit mondhatnék, hogy nem rajtam múlt? Inkább nem mondok semmit, mert hallgatni arany. Mondjuk nem tudom, mikor kapom meg? Az aranyat a hallgatásomért. És kihez is kellene fordulni ezügyben? Hiába nem nézek rá, tudom, hogy ott van és ismét elfog a remegés, kiszárad a torkom, hevesen ver a szívem, ahogy annak idején is. Sokat gondolkoztam, hogy vajon, ha ismét találkozunk, megint képes leszek komplett idiótát csinálni magamból? Persze Lara, ügyes vagy, nagyon sokat fejlődtél az utóbbi évben. A nagy büdös semmit. Hisz tudod, azt tehetne veled, amit akar, nem bírnál nemet mondani, akkor sem, ha tudod, hogy ő is egy „S” – most nem fogsz mondani semmit? – kérdezi.
  • Nem – nyögöm és érzem, hogy hamarosan egy zacskó is kell légzésre és/vagy hányás ellen – itt kitehetsz valahol – mondom minden bátorságomat összeszedve. Erre mennyi esély volt tényleg?
  • Azt mondtad a híd másik oldalán. Szívesen elviszlek – az egyik részem persze felvenné a nyúlcipőt, és az áruló maradna. Nem szólok egy szót sem. Győz az áruló. Testem minden idegszála kiélesedik, ég a bőröm, reszket a kezem. Ezt talán mégsem bírom ki hazáig.
  • Csak állj meg, remek lesz itt – mondom pánikolva és magamra sem ismerek, hogy egyáltalán meg merek szólalni.
  • Lara, ebben a ruhában hova mennél? Apropó miért van rajtad ez a hacuka? – céloz a pingvin jelmezemre, amit egy zsúrra vettem fel, gyerekeket szórakoztattam.
  • Ez vagyok én, James – mondom és érzem megint hülyét csinálok magamból. Kezdek hozzászokni.
  • Egy pingvin? – kérdezi és vigyorog.
  • Így érzem magam melletted – mondom és még jobban vigyorog. De ha egyszer így van?
  • Értem, szóval egy pingvin vagy.
  • Tök mindegy. Minek jöttél ide? – kérdezem és nem tudom tehetném-e még viccesebbé a helyzetet. Mármint számára. Mert nekem csak kínos.
  • Azt hittem, aki fizeti az adót, az használhatja az utat – mondja.
  • Egy évig is nagyon jól megvoltál enélkül az út nélkül. Én meg nagyon jól megvoltam nélküled – ha nem vesszük azt a töméntelen mennyiségű zsepit, amit elbömböltem miattad, a jégkrémről nem is beszélve – teszem hozzá gondolatban.
  • Sajnálom, hogy erre mertem jönni és felvettem egy pingvint, akit emberbaráti szeretetből vagy inkább állatbaráti szeretetből haza furikázok, mielőtt aszfaltdísz lenne. 
  • Igen ez vagy te, hálásan köszönöm nagylelkűségedet mister tökély – ezt miért mondtam? Ügyes vagy Lara, csak legyezgesd még az amúgy sem kicsi önbecsülését.
  • Mit mondhatnék? Belőlem is hiányoznak a hibák – mondja és én érzem mindjárt kipukkanok a dühtől, de szerencsére a pingvinjelmez olyan szoros és vastag, hogy erre semmiképpen nem ad lehetőséget. Azt képzelem, hogy annyira megszívom magam méreggel, hogy kipukkanok itt a kocsiban és mindent beterít a pingvin vér, ami természetesen az én vérem lenne, mert ez csak egy jelmez, de azért jó eljátszani a gondolattal.
  • Nah persze – ennyit mondok, semmi frappáns nem jut eszembe. Tutira két kézzel borotválkozik, mert akkora arca van. Ránézek és azt várom, hogy két feje van, vagy ronda, vagy nem tudom, valami olyasmiért imádkozom, ami teljesen kiábrándít belőle. De természetesen számomra még mindig a legszebb és legjobb, akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy nem az.
  • Hiányoztál – mondja, amivel ismét kiakaszt.
  • És anyukád elvette a telefonodat? Vagy nem volt egy huszasod, amiből egy fülkéből felhívhatnál? Vagy memóriazavaros lettél és elfelejtetted a nevem, a számom? Írni is elfelejtettél? Vagy nem volt egy tollad. A papírgyár is elköltözött? A számítógépedet pedig a marslakók vitték magukkal lomtalanításnál? – találgatok, mi lehetett az oka, hogy nem jelentkezett, pedig annyira vártam…
  • Mivel világgá mentél, úgy gondoltam, nem vagy vevő a tökéletes sármomra – mondja vigyorogva. Megint felbosszant, ahogy mindig is.
  • Ez kifogásnak elég gyenge – mondom. Még engem hibáztat? Hogy merészeli? Annál nyilvánvalóbban nem tudtam volna a tudomására hozni, hogy odáig vagyok érte, mint ahogy tettem. Komplett idiótát csináltam magamból minden alkalommal, amikor csak a közelembe jött és mivel erre ő nem lépett, hát én léptem. – tegyünk ennek a dolognak végre pontot a végére – mondom dramatikusan – felhúzza a szemöldökét.
  • Hiszen tettél Lara, eljöttél. Mi lenne ez, ha nem egy pont a kibaszott i-n? – kérdezi és kicsit mérges.
  • Nos én azért jöttem el, mert lett volna alkalmad lépni, de nem tetted. Minek maradtam volna és csorgattam volna rád a nyálam, ha te nem? – érzem, ahogy elvörösödök, csak, mint általában, ha egy kilométeren belül van. Mindegy, hogy megint csak bolondot csinálok magamból, mert akkora vágy kerít hatalmába, hogy lezárjam és továbblépjek végre, mint még soha, ezért az sem érdekel, ha totál hülyét csinálok magamból. Ha lehet ezt überelni.
  • Szeretnéd, ha rád csorgatnám a nyálam? – kérdezi és vigyorog – öltözz le akkor.
  • Azt lesheted – mondom.
  • Látod Lara, mindig ezt csináltad, amit most. Közeledtem, te bezárkóztál. Elbizonytalanítottál. Utána már visszakoztál, de akkor már én nem voltam biztos benne, hogy tudom kezelni a hangulatingadozásaidat. Hol akarsz, hol nem.
  • Téged a fejedre ejtettek? Vagy eleve így jöttél ki? – kérdezem – úgy beléd estem, mint vak ló a gödörbe és úton-útfélen könyörögtem, hogy dobjanak egy kötelet, de mindhiába. Rettegtem, hogy a te fene nagy tökéletességed mellett én eltörpülök, hogy csak játszol és féltem a visszautasítástól – kimondtam végre, de nem könnyebbültem meg…egyelőre.
  • Miért nem pingvin? – kérdezi. Még van képe humorizálni, amikor én a legféltettebb titkaimat tárom fel. Lassan odaérünk és boldog vagyok, hogy vége ennek a rémes utazásnak. Kiszáll ő is, mint két barom állunk egymással szemben a lakásom ajtaja előtt, ahol természetesen a pletykás szomszéd éppen most kapál vagy mit csinál. Rohadt meleg van, miért nem a tévét nézi, ahogy általában teszi a nap huszonnégy órájában? Állok a szerencsétlen pingvin jelmezben, próbálom azt sugallani, hogy tele vagyok önbizalommal. Még az oszlopnak is nekidőlök, amitől persze az kifordul, én pedig eltaknyolok. Lábam az égbe, a pingvin miatt mozdulni sem tudok. James persze felsegít, miután abbahagyta a röhögést.
  • Nem hiszem, hogy van még miről beszélnünk James – mondom, mert már le akarnám venni ezt a göncöt és pisilnem is kell.
  • Be sem hívsz egy bambira? – kérdezi sértődötten.
  • De természetesen, gyere igyunk egy kávét – gyorsan kutatok az emlékezetemben, hogy miképpen hagytam a lakást reggel. De már úgy is tök mindegy. Ahogy sejtettem, szinte takaros rend van, ha nem számítjuk a mosogatóból már kifele ömlő szennyes edényt, a reggeli készülődés nyomait szerte-széjjel. Az ajtóból egyből a konyhába csöppenünk, de egyik helyiség sem lenne sokkal jobb. Mit foglalkozom vele egyáltalán? Ha kávét akarok neki adni, akkor el kell mosnom egy bögrét, de szerencsére nem kell ilyenekre vetemednem, papírpoharat veszek elő. Minél gyorsabban az ajtón kívül akarom tudni, ezért a nagy kapkodásban legalább kétszer megégetem a kezem. Végre a kezébe nyomom a kávét, az alig lejárt sovány tejet és az édeskét, amit tudom, hogy rühell.
  • Ilyen remek kiszolgálásban még sosem volt részem – mondja gúnyosan. Amint a kezébe nyomom a nedüt, a fürdőbe vonszolom magam, de ahhoz, hogy beférjek le kell vennem a jelmezt. Nem tudom lehetnék-e ennél idegbajosabb, amikor nem sikerül levakarnom magamról. Gáláns úriemberként siet segítségemre. Sajnos az érintése még mindig fel-fel izgat, ami igazából nem kifejezés, mert ha nem lett volna ilyen szigorú a neveltetésem, neki esek. De szerencséjére én is úrinőként viselkedem és miután lesegítette, végre magamra zárhatom a fürdő ajtaját. Olyanokkal múlatom az időt, hogy a vattakorongot számolgatom a tasakban, minden parfümömet megigazgatom. Talán abban bízok, hogy elmenekül, mire kimegyek. Amikor végre kivágom az ajtót, ő mosogat. Tényleg mosogat. Állam leesik, ilyet még véletlenül sem feltételeztem volna róla.
  • Nem keresek bejárónőt – mondom gúnyosan.
  • Pedig elkelne – mondja, amikor végzett az egész halommal.
  • Te éppen nem tartottál valahová, amikor felvettél?
  • Nem fontos – mondja. Közelebb araszol felém, én a menekülési útvonalakat keresem, de az nem lévén rábámulok, kiszárad a szám, a szívem ki akar ugrani.
  • Mit akarsz? – kérdezem kétségbeesve.
  • Meg foglak csókolni – mondja, mintha azt mondaná, hogy eszik egy kiflit vagy mit tudom én. Nem tudom levenni róla a tekintetem, folyton a száját nézem, ami vészesen közelít az enyémhez. Mikor már csak milliméterekre van, eláll a lélegzetem. Mennyit álmodoztam róla, erről a pillanatról és hallom ahogy Reacher azt mondja: „sajnálni kell azt, aki megkapja, amit akar”. És tényleg megteszi és én szinte repülök. Pedig elpofáztam magamnak és egyet is értettem magammal, hogy nem érdemel meg, hogy én jobbat érdemlek, aki nem hagy elmenni, aki harcol értem, aki nem bírja ki, hogy egy évig ne tudjon rólam semmit. De ez a csók olyan, hogy ha ez az utolsó sem bánom. Így is lehet csókolni? Ezt iskolában tanulta? Eszemet vesztem, mellkasában kapaszkodom, hogy nehogy megint elessek. Aztán hirtelen abbamarad. A szemembe néz. – látom nem élvezed – mondja, de vigyorog közben. Nekem meg ismét felmegy a cukrom. A szemtelen.
  • Valóban volt már jobb is, de várj, adok még egy esélyt. – tapadok a szájára és viszonozza. Nem tűnik úgy, hogy abba akarnánk hagyni. Aztán levegőért mégis elválunk.
  • Mennem kell – mondja hirtelen.
  • Azt hittem azon vagyunk – nyögöm és a lélegzetem próbálom szabályozni, továbbá nem elájulni. Légy erős Lara. Megkaptad, amit akartál. Sosem akartál hozzá menni – Rendben. Kikísérnélek, de tiltja a vallásom.
  • Kitalálok. Viszlát Lara.
  • James – mondom fanyarul és hagyom, hogy kilépjen az ajtón és valószínűleg az életemből is. Ismét.

Mikor kilép, hülyeséget kerülendő a szobába megyek és a radiátorhoz bilincselem magam. Nem akarok kétségbeesett üzeneteket hagyni mindenkinek…is. Leülök a földre jobb híján. De legalább lehetett volna annyi eszem, hogy a tévét bekapcsolom. Ülök ott és azon gondolkozom, ami történt. A csókon természetesen. Milyen szánalmas már, hogy ez volt a legizgalmasabb dolog, ami történt velem az elmúlt egy évben. „Nagyfogadalmakat” teszek, ahogy ilyenkor általában. Ezek főszereplője mégis az, hogy elfelejtem és egy rendes pasast keresek. Elunom magam egy idő után, de nincs mit tenni, a kulcsot és a telefonomat is direkt a szoba másik végében hagytam. Kopognak, kiszólok, hogy szabad. Már előre kigondolom, mit fogok mondani, valószínűleg a pletykás szomszédom az. Amint közelebbről hallom a lépteket már mondom is:

  • Ez egy újdivatú fogyókúra – de legnagyobb égésemre James az.
  • Mesélj még – vigyorog. Én meg ott állok a radiátorhoz bilincselve, teljes döbbenetben – csak boltban voltam. Óvszert vettem – mondja, mintha egy kiló kenyeret mondott volna.
  • Honnan gondolod, hogy lefekszem veled? – kérdezem és érzem, hogy ég az arcom, mint a Reichstag.
  • Honnan gondolod, hogy veled akarok? – kérdezi vigyorogva. Egyre közelebb jön és én semmiképpen nem tudok menekülni, nem mintha akarnék. Az állam alá nyúl, próbálok nagyon dacosan a szemébe nézni, ami addig sikerül, amíg meg nem csókol. – Hol van? – kérdezi és én értetlenül állok a kérdés hallatán, arra koncentrálok, hogy ne ájuljak el.
  • Mi? – kérdezem bambán.
  • A kulcs Lara – int a bilincsre. Az ágy felé bökök, ahol a kis dobozka nyitva áll. Gyakorlottan nyitja ki és ismét az állam alá nyúl – megtehetem ezt? – kérdezi, de nekem csak egy igenlő bólintásra futja – most már ne menekülj el tőlem – mondja, mielőtt az ágyba rántana és nekem eszemben sincs elmeneküni, mert ha másra nem is volt jó ez az év, de arra biztosan, hogy tudjam én ugyanannyit érek, mint bárki más, hogy nekem is lehet osztályrészem a boldogságban.

Tina Colt – Átkozott (18+)

Jodie felvette a műszakját, ahogy minden hétköznap, hajnali négykor. Van, aki ilyenkor tér aludni, de a legtöbben ilyenkor még mélyen alszanak. Ő ilyenkor már dolgozik. Megszokta már az évek alatt és most is csak annyi változott, hogy új lakásba költözött. Ez közelebb volt a munkahelyéhez. Elég volt fél négykor ébredni és tíz perc sétával már bent is volt. Nem ivott kávét, csak felkapta a ruháit, magára locsolt egy kis vizet, a tükörben ellenőrizte, hogy még mindig ugyanazt látja-e, egy szép, szőke, kék szemű fiatal nőt és már indult is. Semmi különös nem volt a munkájában. A várost szabadította meg a szeméttől. Az évek során, mióta ő ezt csinálta, jöttek ilyen-olyan mozgalmak a szemét termelése ellen. A zöldek, az újrahasznosítók, de ez szerinte annyira álszent volt, hisz a szemét egyre csak több lett. Mondjuk ő pont nem panaszkodott emiatt. Így volt munkája. Azért sem panaszkodott, hogy egyre többet kell dolgoznia, de a pénz kevés. Jól megfizették és az ő munkájuk nem lett több. Jack már a vezetőülésben ült, mikor ő felkapaszkodott a nagy kocsira. Egyedüli nő volt, de ezt sem bánta. Jack és Tim is rendesek voltak vele. Nem kellett nehezet emelgetnie, de azzal sem lett volna semmi baja, hiszen nagyon figyelt, hogy jó kondiban legyen és gyereket sem akart. Partnere sem volt és ez neki így tökéletesen megfelelt. Elégedett volt az életével, a munkájával. Az új lakás is remek volt és közel. Igaz elég drága, de megengedhette magának. Nem szövögetett nagy álmokat, nyaralni sem akart menni és saját házra sem vágyott. Mennyivel egyszerűbb volt, hogy neki nem kellett vacakolni számlákkal, javításokkal. Ha valami probléma adódott csak szólt a tulajdonosnak, aki intézkedett. Neki ez megfelelt. Tim is megérkezett végre és már indultak is. A szokásos utcákat járták. Szerda lévén egy elég puccos környéken kellett gyűjteniük a szemetet. A tévéből tévesen vetített képek a kényes, figyelmes gazdagokról, holott ő nagyon jól tudta, hogy az ő szemetük még rosszabb, mint az átlag embereké. Itt nem az utcán voltak szétdobálva a használt óvszerek és fecskendők. Ezek sunyin a szemétbe rejtették őket, ami talán még rosszabb volt. Mert így a nép vakítható volt, hogy a gazdagok milyen kifinomultak és rendezettek. De igazából ők a lakásukban hagyták szét az ilyen dolgokat egy-egy nagy buli után és a takarítónőik takarították el őket, akik a csórók közül kerültek ki és mégis vigyáztak a gazdáik jóhírére. Kifejezetten utálta ezt a szakaszt. Még a kezdetekben, nem hordott kesztyűt, úgy volt vele, hogy ez csak szemét, majd kezet most, de pont ezen a környéken állt bele egy ominózus tű. Nagy szerencséje volt, semmi baja nem lett. Azóta mindig hordja. Jack szerint, aki amúgy is mindig hajtotta neki a kesztyű viselését, legalább egy életre megtanulta, hogy hordja majd. Igaza is lett. Ahogy megállt a kocsi leugrottak egy szép, hatalmas fehér háznál. Habár a belvárosban voltak, itt mégis minden háznak legalább két parkolója volt, bár jelenleg egy autó sem állt bent, tulajdonosaik éppen öltönyben és kosztümben lopták el a Világ pénzét. Ő így gondolta. Gyakorlott mozdulattal fogta meg a fekete gurulós kukát és húzta a kocsihoz. Bitang nehéz volt. Amikor kihúzta az út szélére, hogy Tim betegye a kocsiba ürítésre, ment vissza a másodikért, amikor látta, hogy az előző sötétvörös csíkot húzott maga után. Elbizonytalanodott kicsit, de hagyta emészteni a dolgot és kihúzta a másik kukát is. A házban jelenleg a takarítónő lehetett, nem volt ugyan harmadik kuka, de visszament még egyszer megnézni mi lehet az a csík, mielőtt szólna Jacknek. Ahogy sejtette az emeleten el is mozdult a függöny. Felnézett és egy nő rázta a fejét, hogy ne szóljon, akár a takarítónő is lehetett. Nagyon jól tudta, ha nem szól és a telepen veszik észre a dolgot, már az isten se mondja meg, melyik házból vitték el. Töprengett mit tegyen. Hallotta a fiúk a kocsiban voltak, mert Jack dudált egyet, hogy menjen már. Ha most szól és jönnek a zsaruk, az rengeteg papírmunka, még hatra se fognak hazaérni és el is maradnak a munkával. Újra felnézett a nőre, aztán bele a kamerába, ami a bejárat felett kapott helyet, majd megint a nőre, aki kétségbeesetten rázta a fejét. Döntött. Kirohant és beült a kocsiba, egy szót sem szólt.

Otthon aztán sokat töprengett, hogy jól tette-e? Egyedüli társa egy baba volt, a konyha mennyezetéből lógott alá a nagy kötött szőke baba. Ez volt az egyetlen berendezési tárgy, ami a lakásban volt, amikor beköltözött. Azt gondolta az előző lakó nagy Gyerekjáték fanatikus lehetett, vagy csak morbid volt az ízlése. Mindenesetre ő nem bánta. Otthagyta és alkalomadtán beszélt hozzá. Most is annak mesélte el, mi történt és ő hogyan cselekedett. Jodie szülei távol éltek, testvére nem volt. Barátai sem. Valahogy mindig kirekesztették és furának tartották, amivel ő megtanult élni. Ő nem tartotta magát furának, bár egy babával beszélgetni lehet butaságnak tűnt, de ezt azzal magyarázta, hogy társaságra vágyik. Mire megfőzött és elpakolt már ott is volt az idő, hogy aludni térjen, hiszen hamarosan kelnie kellett. A konyhából jobbra a szobájába vezetett a folyosó, balra pedig a fürdő, ami az egyetlen rossz volt ebben a lakásban. Még a kilátás is pazar volt, de az, hogy ha éjszaka ki kellett mennie át kellett mennie a konyhán, mindig is rettegéssel töltötte el, mert attól félt, hogy ha ilyen távot tesz meg, túl éber lesz és nem tud már visszaaludni, de eddig még szerencséje volt, mind a két éjszaka vissza tudott aludni. Ma is hamar nyugovóra tért egy könyvvel a kezében. Rengeteget olvasott és tudott a világról és az emberekről, a kedvencei mégis a horror történetek voltak. Most is egy híres író, legújabb könyvéve bújt takaró alá. Olyan hatvan oldal után kényszerítette magát, hogy aludni térjen. Még csak kilenc óra volt, de neki mindjárt kelnie kellett. Éjfélkor aztán a bor hatására, amit a vacsorához fogyasztott el, ki kellett mennie. Lekászálódott az ágyból, még félig csukott szemmel botorkált át a konyhán, egy pillanatra nézett fel és a baba az asztalon volt, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen biztosan csak leszakadt a madzag, ami tartotta. Mikor visszafelé jött a baba már a széken ült, ez sem zavarta, csak azt gondolta, hogy milyen szerencsésen esett le az asztalról, pont úgy néz ki, mintha a vacsorát várná a gyerek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta és bevitte a szobába:

  • Gyere aludni, még korán van, biztos fáradt vagy – és betette maga mellé az ágyba.

Hajnali háromkor aztán dörömbölésre kelt. A baba nem volt az ágyában, amin azért meglepődött. Kiment, hogy megnézze ki lehet az ilyen korán. Vagy későn, attól függ honnan nézzük, morfondírozott magában. Nem volt kukucskáló, így csak kinyitotta és döbbenetére az a nő volt az, aki a fejét rázta a háznál, ahol azt a bizonyos vörös csíkot húzta. A nőn most is egy fehér ing, fekete nadrág volt. Haja szoros kontyban, szája vérvörösre festve. Nagyon megnyerően nézett ki a zöld szemeivel értelmesen, de rémülten tekintett a világra.

  • Jó reggelt – mondta amaz.
  • Kinek? – kérdezte Jodie és próbálta kipislogni az álmot a szeméből.
  • Hol a baba? – kérdezte a nő, amire Jodie igencsak meglepődött.
  • Honnan tud róla? – kérdezte.
  • Ez a mi házunk. Mi adjunk bérbe. El kell vinnünk innen. Segít nekem? Nagyon veszélyes. – rántotta ki Jodiet a lakásból és vált bizalmasabbá a hangja – kérem, higgyen nekem. A férjem vette azt az átkozott babát és mióta megvan csak rossz történik velünk. De elmenekül, segítenie kell – mivel látta, hogy a nő nem akar neki hinni, tovább folytatta – fel volt kötve, de már nincs ott ugye? Először csak egy kicsit mozog, de utána már nem bírja elkapni – valamiért a nő megnyerő modora és megjelenése és az a tény, hogy igazat mondott végül meggyőzte Jodiet.
  • Az ágyamba tettem, de nincs már ott – mondta, amire a nő még rémültebb lett. Próbált nyugalmat erőltetni magára és belépett a házba.
  • Megjöttem kincsem. Itt van anya – szólította a babát, amit Jodie ennyi horrortörténet olvasása után is hajmeresztőnek talált, de azt sokkal jobban, hogy a baba tényleg jött a hívásra. Megelevenedve tartott feléjük, csorbacsíkos mosollyal az arcán. Jodie azt nézte a nő hogyan viselkedik és próbálta azt lemásolni – most el kell vinnünk ezt a nénit valahová és megyünk haza – mondta a babának, aki értelmes fejjel hallgatta és gügyögött hozzá. Jodie többször is megdörzsölte a szemét, de ez nem álom volt, így nem múlt el, amikor kinyitotta, még mindig mind a ketten ott álltak előtte és várták, hogy cipőt vegyen és induljanak. Nem is késlekedett sokáig, indulásra készen volt egy perc alatt, megszokásból a kesztyűjét is felvette. Nem is tudta, hogy nevessen, vagy sírjon, amikor már a kocsiban ültek. Neki a baba mellé kellett ülni hátra, mert az félt egyedül hátul a sötétben. A városból kifelé tartva egy közeli erdőnél álltak meg. – gyere kicsim, csak megmutatjuk a néninek, hogy milyen szuper itt minden és már megyünk is haza – kiszedte a kocsiból, neki pedig elmutogatta, hogy vegye ki az ásót a csomagtartóból, majd kézen fogva előre indultak, el a sötét erdő belseje felé. Jodie nem tudott mit tenni, követte őket az ásóval a kezében. Megfordult a fejében, hogy fogja magát és elszalad, de a nőnek segítségre volt szüksége. Már régen bent voltak az erdőben, annak is a mélyén. Nem tartotta magát félősnek, de ettől még rajta is végigfutott a borzongás. Különböző állatok hangjai, a fák susogása töltötte be az éjszaka csendjét, ami nem segített megnyugtatni a kedélyállapotát. Aztán egyszercsak a nő hirtelen megállt a babával együtt – Milyen jó móka lenne, ha Jodie ásna nekünk egy gödröt ugye? – a baba ismét elengedett egy csorbacsíkos mosolyt és bólogatott hozzá. Így Jodie ásni kezdett. Ennek a babának nem kell olyan nagy gödör, gondolta már jó lesz – Jó lesz baba? – kérdezte a gyereket, aki most rázta a fejét, így Jodie ásott még egy kicsit, már teljesen elfáradt, mire jelezték, hogy elég lesz. A nő odafordult a babához és közölte vele:
  • A tied kicsim, játszál vele – annyira gyorsan történt minden, hogy távolról talán látni sem lehetett. A baba elkezdett rohanni Jodie felé, aki az ásóval akkorát sózott rá, hogy menten elterült, de annyira dühös lett, hogy a nőt is agyonverte az ásóval, hogy az így átverte és az életére tört ezzel az őrült babával. Remegett minden porcikája. Mind a kettőt addig ütötte, amíg bírta, amíg meggyőződött róla, hogy egyik sem megy onnan sehová. A babán nem látszott semmilyen sérülés, hacsak nem szakadt el itt-ott a varrás, de a nő teste egy véres gombócnak tűnt. Mind a kettőt begurította a gödörbe és beásta őket. Nem nyúlt semmihez az ásón kívűl, így azt magával vitte, akkor is, ha kesztyű volt rajta. Észt vesztve ment haza, hiába gyalogolt az adrenalin dolgozott benne. Aznap először életében nem ment dolgozni. A lakásba csak a pénztárcájáért ment vissza. Azonnal keresett egy másik lakást és ki sem dugta az orrát a házból. Úgy tervezte, ez így is marad egy ideig. Felhívta Jacket, hogy kivesz egy hét szabadságot. Az nem akadékoskodott, hiszen ilyen még sosem volt. Félt, hogy megkeresik majd a rendőrök, de egész nap hiába várt, nem jött érte senki. A neten böngészett hasonló történetek után kutatva. Talált is egyet, akinek azonnal írt. Akármennyire félt is, azért mégis elnyomta az álom, hajnali háromkor felkelt, hogy kimenjen. Itt is a konyhán át vezetett az út a fürdőszobába. A sötétben egy alakot vélt felfedezni a konyhaasztalnál. Hirtelen megállt és megdermedt abban a mozzanatban.
  • Szia anya! Éhes vagyok – mondta egy csorbacsíkos mosolyú, néhol szakadt baba…

Diamondpainting, avagy függőség, ami csak a pénztárcára káros

Gyémántfestés, az új őrület

diamond painting

A hobbijaim számát tekintve elég hosszú a sor. A diamond painting, magyarul gyémántfestés (úgy is lehet vele találkozni, hogy számokkal festés vagy keresztszemes gyémántfestés) elég új még nekem is. Körülbelül egy éve vettem a kezembe először, igaz, hogy azóta több szettet fejeztem be, mint aki évek óta csinálja. Remek kikapcsolódás gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Az effajta kreatív hobbinak, kézimunkának pont az a lényege, hogy ha csak egy kis ideig foglalkozik vele az ember naponta, ellazítja.

Vigyázat, nagyon hamar függőséget okoz!

Hogyan készül a diamond painting

A diamond painting megrendelésekor az ember egy teljes szettet kap, ami egy ragasztós képből, gyöngyökből, egy műanyag tálkából és egy gyémántfelvevő tollból áll. A ragasztós kép olyan, mintha kinyomtatnánk egy számunkra tetsző képet az internetről, aminek az egyik oldala ragasztós, és színárnyalat szerint számkódokkal van ellátva. A színkódok azt jelzik, hogy melyik színű gyémánt való rá. A gyöngyökből egyébként 447 különböző színű és alakú létezik, és személyes tapasztalat, hogy a gyárilag csomagolt toll helyett a csipesszel könnyebb dolgozni.

diamond painting
Fotó: Diamond-embroidery / Pixabay

A kép oldalán kódokkal jelölik, hogy melyik színű gyöngy vagy gyémánt hová való, és a gyöngyök zacskóján is ugyanezt a kódot tüntetik fel, így nem keverhető össze. Egy ilyen kép 2000 forint körüli, de a határ a csillagos ég, attól függően, hogy mekkora a mérete, és hogy 3D-s vagy 5D-s. Én a 30×40 centiméteres képeket részesítem előnyben, ami már elég nagy, de még nem zavaró a mérete. Amíg részemről ránézésre nincs különbség a 3D-s és 5D-s képek között, addig van olyan, ami teljes, és van olyan, ami csak részleges kép. Gyerek mellett nem olyan jó hobbi, ha a kiborult gyöngyöket fel kell szedni a padlóról – szintén tapasztalat –, de ez is egyfajta elfoglaltság.

A modern kori gyémántfestést 2010-ben Kínában találták fel, és hamarosan megfertőzte Európát is – engem mindenképpen.

gyémántfestés
Fotó: Tina Colt

A gyémántfestő készlet az alábbi webshopokban beszerezhető: Amazon, Ebay, Aliexpress, Kids Office Trade, MiniOrszág

Tina Colt írása

Végletekig elkötelezett: Motivációra fel!

Hogyan találtam meg önmagamban a motivációt?

Ahmed Zayan

Fiatal koromban volt egy olyan megmozdulás, hogy „javíts egy jegyet”, és emlékszem, hogy mennyire komolyan vettem. Abban a félévben irodalomból csak ötöst kaptam, így csillagos ötössel zártam. Nagyon büszke voltam magamra. A megmozdulás akkora sikert ért el, hogy rengetegen javítottak egy jegyet. Most tegyük ezt a motivációval: Motivációra fel!

A motivációt nem lehet boltban venni. Kicsit furán hangzana: kérek egy kiló kenyeret és tíz deka motivációt. Sajnos mástól sem kaphatjuk el – nem úgy, mint a náthát –, de ez teljesen rendjén van így.

Mivel sokat foglalkozom emberekkel, ennek a motiváció is szerves részét képezi. Azt is hozzá kell tennem, hogy engem hiába érdekel, hogy mi motivál embereket, amihez még tanácsokat is tudok adni, ettől nem lesz senki motivált.

A motiváció – és most lehet, hogy illúzióromboló leszek –, ott kezdődik, hogy az ember érzi, valami nincs rendben. Vele.

Nem a környezetével, az időjárással, a férjével, a feleségével, a szomszédjával, hanem saját magával. Belenéz a tükörbe, és nem azt látja, amit szeretne. Ez nem feltétlenül jelent külsőségeket. Mindenesetre ott áll, nézi magát és realizálja, hogy az életében semmi nem olyan, amilyet szeretne. Az egész úton talán ez a legnagyobb lépés, hogy elismerjük, valami nincs rendben. Velünk…

Chase Clark / Unsplash

Elmesélem a személyes tapasztalatomat, utána szeretném megosztani, ami nekem segített.

Egy-két nagy csalódás hatására eljutottam arra a pontra az életemben, hogy egy nap belenéztem reggel a tükörbe, és nem ismertem azt a személyt, aki visszanézett rám.

Egészen fiatalkoromtól úgy éreztem, hogy mindig tennem kell valamit, hogy valaki szeressen. Bizonyos feltételekhez volt kötve az emberek szeretete irántam, és én annyira meg akartam felelni ezeknek, hogy egy idő után már nem tudtam, én ki vagyok. Mondanom sem kell, hogy én nem szerettem magam, mivel a tetteim egyáltalán nem voltak összhangban azzal, amilyen én szerettem volna lenni.

Azt mondják, hogy egy trauma képes arra, hogy megváltoztassa az embert. Így van. Eljött a pillanat, eljött 2020. Se ki, se be a lakásból, így az ember ráért töprengeni. Ez lehetőséget adott arra, hogy végre elkezdjek olyan dolgokat tenni, tanulni, csinálni, amit ÉN szeretnék. Gyökeres változások mentek végbe a környezetemben és bennem is. Rájöttem, hogy nem az ad magabiztosságot, hogy szeretni fognak, hanem az, hogy nem baj, ha nem.

Minden év elején leírom a nagy terveimet, amiket rendre nem tartok meg. Örömmel jelentem, hogy idén januárban, amikor megint számot kellett vetni önmagammal, csupa öröm és büszkeség járt át. Gondolatban többször megveregettem a vállamat.

Motivált vagyok, hogy egy olyan életet teremtsek magamnak, amiben alig várom, hogy felébredjek.

Ehhez az kellett, hogy tisztázzam magamban a célt, végre az enyémet, és ezt nem valaki más unszolására tettem. Amikor ez megvolt, az apró lépéseket kellett tisztáznom, és azokra koncentrálni. Mindig az előttem álló kis lépésekre, amelyekből majd visszatekintve a nagy lépések összeállnak.  

Ez az én receptem, bár megeshet, hogy valaki máshogyan csinálná.

Carolina Pimenta / Unsplash

Az elhatározás döntése

„Az elhatározás, hogy mindaddig állhatatosan kitartasz a célkitűzésed mellett, amíg ki nem vívod a sikert, hogy lelkesen állsz a munkához és az élethez, s hogy nekigyürkőzöl a nehéz problémáknak és győzedelmeskedsz felettük.”

DAVID COTTRELL

Állj meg egy pillanatra, és döntsd el, hogy mit szeretnél elérni. Ne a férjünk, feleségünk, szomszédunk, anyukánk mondja meg, hogy mit érjünk el. Döntsd el, hogy te mit szeretnél.

Lesznek ellenségek az úton, akik a saját gyengeségük miatt bántani akarnak majd, mert te elkezdtél tenni valamit. Ha valaki azt mondja, hogy nem vagy rá képes, ez az ő határa, nem a tied. Minden győztes hordoz sebhelyeket.

A cselekvés döntése

Ha azt szeretnéd, hogy ez az év legyen AZ év, ne üldögélj és várj! Menj! Változtass! Nevess többet! Próbálj ki valami újat! Szabadulj meg a kacatoktól! Feküdj korán és ébredj korán! Ne pletykálj! Légy hálás! Fogadd el a kihívásokat! Légy bátor!

Képzeld el, milyen hihetetlen lenne egy év múlva az életed, ha nemcsak fantáziálnál egy jobb életről, hanem elkezdenél tenni is valamit.

Tölts több időt tényleges tevékenységgel és kevesebbet meddő töprengéssel azon, hogy mit is szándékozol tenni.

Ne nyaralj „majdan szigeten” – ezt nem is tudom eléggé hangsúlyozni. CSELEKVÉS! A várakozás csapda! A várakozásra mindig lesz indokod. Igazság szerint az életben csak két dolog van: indokok és eredmények, és az indokok egyszerűen nem számítanak.

Hiába vagy sínen, ha csak ülsz egy helyben, akkor elüt a vonat.

Mindenki fejéből kipattant egy ötlet, aki valaha állt a zuhany alatt. A világot viszont az a személy változtatja meg, aki kilép a zuhany alól, megtörölközik, és kezd valamit az ötletével.

Tirachard Kumtanom / Pexels

A hozzáállás döntése

„Gyakorlatilag semmi a világon nem állíthat meg egy pozitív hozzáállású embert, aki világosan szem előtt tartja célját.”

DAVID COTTRELL

„Maradj távol a negatív emberektől, minden megoldásra van egy problémájuk”, mondta Albert Einstein. Nehéz mindig pozitívnak maradni, kedvesnek lenni, mindenkinek lehet rossz napja, és hibázhatunk, hiszen emberek vagyunk. A lényeg, hogy mindig állj fel, és folytasd, ha lehet, még pozitívabban.

Ne pazarold az energiádat arra, hogy bűnbakot keresel. Talán egyszerűbbnek tűnik, de nem visz előrébb. Megoldást keress, ne bűnbakot! Ha elmész a boltba, és nincs kenyér, nem szeded elő a boltvezetőt, hogy miért nem rendelt, hanem átmész egy másikba.

Talán úgy tűnik, hogy a rendes fickók érnek célba utoljára, de ők rendszerint egy másik versenyen indulnak.

Nem tanulhatunk semmi újat mindaddig, amíg el nem ismerjük, hogy még nem tudunk mindent.

Aki nem fogadja el a tanácsot, azon nem lehet segíteni. Viszont nem is olyanoktól kell elfogadni tanácsot és kritikát, akik még életükben nem tettek semmit.

Értsd meg, hogy az igazságot választani nem mindig a legkönnyebb, végeredményben mégis e döntés visz a legmesszebbre az élet országútján.

A lenti sorokat én annak idején mantraként ismételgettem, elemezgettem és próbáltam magamévá tenni:

Tennivalók, emlékeztetők!

Nem vagy túl öreg, és nincs túl késő!

Koncentrálj!

Dolgozz keményen!

Légy kreatív!

Légy nyitott új dolgokra!

Légy pozitív!

Maradj távol a drámáktól!

Élvezd a kis dolgokat!

Élj a lehetőségekkel!

Lélegezz!

Tarts ki mindvégig!

Vedd körül magad hasonlóan elkötelezett emberekkel!

Tina Colt írása

Forrás: Pinterest, David Cottrell – Monday Morning Choices
Kiemelt kép: Ahmet Zayan / Unsplash

Kezdő írók kézikönyve

(a ’kezdő’ szó ez esetben inkább vonatkozik a marketingre, mint az írásra)

Tina Colt – Kezdő írók kézikönyve

Csak erős idegzetűeknek 🙂 és csak saját felelősségre.

Kezdjük ott, hogy van egy fiók tele versekkel, novellákkal, regényekkel. Eljött az idő, a bátorság, pénz, hogy végre nyilvánosságra akarod hozni (és majd esetleg ebből betevőt is szeretnél nem csak, mint drága hobbi tartanád fent). Nálam ez 2020 volt ’meglepő módon’. Ezek az én meglátásaim és tapasztalataim, mielőtt valaki kést és egyéb éles szerszámot rántana.

Manapság annyi kiadó van Magyarországon, mint égen a csillag, de ez egy másik történethez tartozik (könyvkiadás másképpen).

Megtörtént, kiválasztottad álmaid kiadóját és számomra itt jött az első mélyvíz… Azt gondoltam, én kis naiv, hogy megírtam a könyvet, moshatom kezeimet, kész. Na persze. Onnan kezdődött a java. Szerkesztő, korrektúrázó, tördelő, kiadó és a többi. A munka nagy része még hátra volt, de ez sem tántorított el. Persze ezerszer tettem fel a kérdést: ’megtegyem netegyem?’ Végül aztán csak ott álltam a kiadott könyvemmel, amit értékesíteni kellett. Kaptam is marketing tanácsokat, de rá kellett jönnöm, hogy ez a mai világban, amikor a magyar feltörekvő írók száma nulla és a végtelen között van, sajnos nem elég. Rengeteget tanultam az első kiadott könyvem kapcsán, de még van mit, az biztos. Ezen tapasztalatokat szeretném veled megosztani:

Először is szembesülnöm kellett azzal, hogy senki nem ismeri a nevem. Az én esetemben ez talán még rosszabb, külföldön élek már tizenkét éve. Katolikus gimibe jártam, ahol nyolc évig „májusban esett a hó”, szóval, nem volt olyan, hogy majd a régi igazgatóm a nagy büszkeségtől megvesz rögtön száz darabot. Nem igazán vannak olyan ismerőseim sem, akik olvasnának. Úgyhogy körülbelül ott álltam egymagam, egy rakás könyvvel, hogy na, akkor mi legyen? Amit megtanultam, hogy sok pofont kap az ember ezen a rögös úton, ehhez nagyon erősnek kell lenni és tovább menni.

Manapság gyakorta mondogatom, hogy „ha választhattam volna, inkább lettem volna prostituált, mint író, mert kifizetődőbb”. Én alapjáraton egy nagyon szégyenlős és gátlásos személy vagyok, (ami sajnos kizárja az előző kívánságomat is), de nem, ha elolvasod az első könyvem, nem ezt fogod gondolni, de amit már többször elmondtam és vagy elhiszed vagy sem, azok közé az írók közé tartozom, akiknek addig rágják ezek az életek a gondolatait, amíg papírra nem veti őket. Mert ha választhattam volna, hogy mit írok, akkor valami nagyon menő zsánert választottam volna, de ez nálam nem játszik. Olyan jellegű történeteim születnek, amit én magam sosem olvastam, ezért nehezemre esik akár be is kategorizálni őket.

A lényeg, hogy le kellett vetkőzni a gátlásokat és elkezdeni marketingezni, amihez semmi közöm és szerintem más írónak sem. Innentől adódtak a további problémák. Esetemben: el akartam kerülni, hogy tizenkétmillió profilom legyen, mert már néha így is úgy érzem, hogy sikítani tudnék, de a legtöbb profilom a saját nevemen volt/van. Mégis kellett valami, hogy az írói nevemen legyen. Csináltam egy wordpress oldalt, aminél persze van jobb, de tetszik, hogy blogolhatok is rajta, ha úgy tartja kedvem. Az ingyenes verzió nem jó semmire, vagyis blognak igen, de ha könyvet kell árulnod, akkor nem.

Wikipédiát is jó lenne magadnak létrehozni, de az első könyvem után úgy voltam vele, hogy mit tudnék bele írni? Van egy kiadott könyvem és kész. Szóval még nem. Meghallgathattuk a két interjút (Gönczi Péter; Szabó Tibor Benjamin), miszerint egy kezdő írónak valahogyan híresnek kell lennie, mert amúgy nem áll vele szóba senki. Ez egy zsebbe nyúlós dolog, nagyon. Annyira elrontottam valamit, hogy a Facebook és az Instagram végleg lekorlátozta a fiókjaimat és nem hirdethetek, ami lehet vicces, de én sok ideget megettem vele. Szóval zsebbe nyúlós vagy nem, hacsak nem vagy egy ’kocka’ érdemes megkérned valakit, hogy csinálja meg neked a profi oldalt, mert úgy érzem, hogy ezek nélkül, akár már most kidobhatod az összes könyvedet a kukába, vagy jó lesz tüzelőnek télen.

Szeretném, ha mások nem esnének az én hibámba. Szerencsére tapasztalom, hogy más sokkal okosabb, mint én voltam, vagy volt a környezetében valaki, aki az volt. Mielőtt elkezdenél a kiadás gondolatával játszani, kezd el lerakni a köveidet, vagyis a nevedet mindenhová. Sajnálom, de ez nagyon fontos. (akkor is, ha lesznek olyanok, akik hozzád vágják, hogy nekik 100+ a publikálási listájuk és mégsem merik maguknak írónak nevezni, igen lesz ilyen, de akkor is KELL) Moly és Goodreads, életemben sem hallottam még ezekről az oldalakról, vagyis igen, de semmiképpen nem gondoltam, hogy nekem, mint írónak kell ott ’parádézni’, de ez is egy olyan, ami KELL. A megjelenő könyvemhez booktrailert is csináltam, nem akartam producer sem lenni, csak író akartam lenni.

Az első könyvednél valami csodának kell történnie, hogy legalább az ára visszajöjjön. Nem azokról az írókról beszélek, akiknek gazdag nagybácsi/nagynéni/támogató/kiadó fizette az egészet és nem számít, vagy újságot birtokolnak, vagy kiadót vagy valamilyen segítséget; azokról beszélek, akik vérrel-verítékkel egyedül adták ki és most, hogy már learatnák a termést, rá kell jönni, hogy az majd esetleg öt év múlva érik be, ha nem adod fel, ha mész töretlenül előre, mindegy milyen negatív dolgok érnek, akkor esetleg megtérül. Talán. Egyszer.

Nem mondok újdonságot azzal, ha azt állítom, hogy azoknak a fele, akik a karanténban lettek írók, feladják. Nem azért, mert nem jól írnak vagy nem jót, ennek már semmi köze ehhez. Hanem a sok rossz tapasztalat, a marketing, az „elvesztegetett pénz” és a többi miatt. Ha a fejedbe vetted, hogy író leszel, akkor tarts ki mindvégig!

Tekinthetünk egymásra, mi írók, mint konkurenciára, de nekem ez meg sem fordult a fejemben, amíg egy könyves csoportban valaki hozzám nem vágta, hogy persze majd segítek neked, mikor vetélytárs vagy. Nos ennél nagyobb hülyeséget már régen hallottam, úgy csak én írok, ahogy írok, hogy lehetne nekem valaki konkurencia? És ha én X-t szeretek olvasni, te meg Y-t hiába minden, én azt fogok olvasni?! Inkább segítenünk kellene egymást. Ha elküldöd a könyved, én olvasás nélkül is fel fogom tenni az oldalamra, mert lehet nekem nem tetszik, nem a zsánerem, de egyrészt ez senkit nem érdekel, másrészt, ha ezzel segítek, miért ne? Továbbmegyek: nagyon jól tudom, hogy milyen írni, ki vagyok én, hogy pálcát törjek feletted, te mit írtál? Van olyan, akinek a mai napig várom vissza az ajánlóját az én könyvemről, szerencsére nem állok fél lábon addig. Mondanám azt, hogy szégyellhetné magát, aki egy írótársára konkurenciaként tekint és ezért lehúzza, besározza, (nem az építő kritikáról beszélek), de az ilyen emberek általában nem rettennek vissza az ilyesmitől. Olyan sincs, aki megállítaná őket. Sajnos. Hacsak nem én leszek az?

Egy élet, csak egy…

Tina Colt – Egy élet, csak egy

Kaptam egy béklyót…Többet is kaptam életem során, de ez volt talán az a béklyó, amit, ha hagyok elburjánzani, sosem jövök ki élve…Minden adott volt, hogy elkallódjak, hogy a folyóból halásszák ki a testem, vagy árucikk legyek egy ukrán milliomos számára. Mindenem megvolt ehhez: a vaginám, a külsőm és persze a szokásos rossz családi háttér. Senki nem is jósolt számomra mást. De azért valljuk be, hogy ez itt minden második emberről elmondható, ha a statisztikákat nézzük.

Álljunk meg egy pillanatra…Nem arról beszélek, amikor egy ’mocskosszájú’ tinédzser vagy és a szüleid olyan szemétládák, hogy veszekednek veled a továbbtanulás, a leckék és a fiúk témában. Amikor terrorban tartanak, hogy márpedig nem mehetsz a közeli kocsmába lerészegedni és zsarnokoskodva azt mondják: „azért, mert azt mondtam”, vagy „amíg az én házamban élsz és az én kenyeremet eszed”. Nem ezekről beszélek kistacskó. Arról beszélek, amikor rettegve alszol el és még jobban félsz reggel, hogy vajon lesz-e mit enni, apád-anyád olyan hangulatban ébred, hogy nem akarnak agyonverni, tehát megvolt-e számukra megfelelő mennyiségű alkohol az este. Ha nem, jobb, ha szaladsz már reggel, még mielőtt ők felébrednek. Reggeli nélkül, „jó iskolát, szeretlek puszi nélkül”. Jobb, ha rohansz és csak akkor térsz haza, amikor már minden kártyát kijátszottál: voltál iskolában, bekéredzkedtél ismerősökhöz, ha szerencséd van még élelmet is kaptál, játszottál odakint, de túl hideg van, már mindened elfagyott. Szakadt a kabátod és a cipőd is. Nos innen már tényleg haza vezet az út, nem akarsz menni, de a túlélési ösztön csak oda vezérel, mert ha ütnek is, legalább nem fagysz halálra. Ha szerencséd van, már túl részegek ahhoz, hogy egyáltalán tudomást vegyenek rólad. Csak beosonsz és egy sarokban csendben várod, hogy újra másnap legyen. Jobb esetben már ki vannak ütve, vacsora sincs, de legalább béke van. Testvéred tekintete a másik sarokból ugyanazt hordozza, mint a tied. Éhes vagy, de mégis jobb éhesen, de nyugalomban. Éjszaka még a vécét is alig mered megközelíteni, nehogy te legyél, aki felkelti őket. Horkolva fekszenek egymáson. Szerencsére volt annyi pia, hogy egymást sem akarták megölni. Reggel aztán ugyanabban a ruhában mehetsz ismét, amint a nap fent van. Rettegsz a péntektől, hétvégén nincs hova menni…Erről beszélek. Remélem vágod. Nos ebből nagy eséllyel egy strici karjaiba rohansz idejekorán, hogy te is időd nagy részében örök mámorban feledkezz meg az álmokról, mindarról, amiről kislányként hitted, hogy neked is jár. Ezek erősítik a statisztikákat és hozzák létre azokat, akik úton-útfélen a bajba jutott családok mellett lobbiznak. Én nem találkoztam eggyel sem, de a tévében, ami nekünk kettő is volt: az egyiken kép a másikon meg hang, láttam, hogy vannak ilyenek. Mindenesetre nem tudom minek köszönhetően, elvégeztem az iskolát, nem hat elsőt és két másodikat, hanem úgy rendesen, mint azok, akiknek rendes családjuk van. Célom volt, amitől nem lehetett eltántorítani: elmenni innen és teljesen más életet élni. Persze én is követtem el bakikat: én is belerohantam egy férfi karjaiba, akiről azt hittem, hogy majd a fehér lovon érkező megmentőm lesz, de a pofonok után mindig erősebben álltam fel. Rá kellett jönnöm, hogy nincs herceg, aki megment, nincs senki, aki megmenthetne. Egyedül vagyok és magamat kell megváltanom. Láss csodát: rendes, jól fizető állásom van, magamat tartom fenn és amikor elértem és már nem volt szükségem senkire, jött egy férfi is, aki minden képzeletemet felülmúlja. Mint a mesékben.

Azt mondom, az ember élete ott kezdődik, hogy elfelejti okolni a körülményeket, az embereket. Na ugye, te is előhúzod ezt a kártyát: az anyám miatt, az apám miatt, a tanárom miatt…napestig sorolhatnám, de nem igaz: te miattad nem mersz a tükörbe nézni, mert szembe köpnéd magad leginkább, te miattad vagy egy vesztes és csak te lehetsz az, aki ez ellen tehet.

Az emberek folyton várnak valamire, valakire, egy körülményre, de az igazság az, hogy a sikeres ember megteremti magának a lehetőséget. Nekem mindig nehezebb volt elérni dolgokat, embereket. Engem nem kedveltek, mert menő játékaim voltak, nem kivételeztek velem, mert a szüleim tanárok, orvosok vagy az isten tudja mik voltak, nekem vérrel-verítékkel kellett megdolgoznom a sikerért, szeretetért, figyelemért, de ki, ha én nem?

„Egy élet. Csak egy. Miért nem futunk úgy, mint a tűzben, a legvadabb álmaink felé?”

Tina Colt – Stranger in the mirror

Az első kakaskukorékolásra felébredek és már nem tartom olyan jó ötletnek, hogy hazajöttem. Felülök az ágyon, az ablakból pont az udvarra látok rá, a tyúkok már kint vannak, apám is ott poroszkál. Rettentő hideg van már errefelé ilyenkor. Az egyetemen viszont már túl sok volt a buli, kicsit megcsömörödik az ember. Haza kellett jönnöm. Legalább egy időre. Sok minden változott ez idő alatt. Túl sok minden és túl gyorsan… Körbenézek a szobában: csak egy éve mentem el, de mintha évtizedek lennének. Olyan bandák képei illegetik magukat a falakon, amik akkor nagyon menőnek tűntek, ma már a nevükre sem emlékszem. Farmert, pólót veszek, a tükörben apám pillant vissza rám, gyorsan elkapom a tekintetem és inkább lemegyek a konyhába, hogy kávét főzzek. Anya már régen nincs itthon, apa kint van. Teljesen üres a ház. A kávéfőző bekrepált és mivel apám nem kávézik, hiába is kérdezném. Sebaj, visszabaktatok az emeletre, magamra pakolok még egy pár réteg ruhát és a városba indulok, kávészerzés céljából. Tényleg nagyon hideg van, mégis jó érzéssel tölt el a sós-csípős levegő, ami a part felől jön. Autók húznak el mellettem és egy évvel később máris sok olyan van közte, amit nem ismerek fel, hiába ez egy kisváros. Keskeny járdán ballagok, családi házak mellett. Tíz perc séta után a bevásárlóutcába jutok, ahol ezen a korai órán nagy a sürgés-forgás. Ben a halszagú furgonjából pakolja az árut a hentesnél. Messziről előbb hitetlenség, majd mosoly terül szét az arcán, amint meglát. Integet. Visszaintegetek. Nem úgy, mint Mary, a pék, aki épp a placc előtt sepreget, rám néz és el is fordul, talán még mindig sérelmezi, hogy összeverekedtem a fiával az érettségi bankett előtt, ahol aztán véres ingben vettünk részt – ha egyszer ő kezdte? – rántom meg a vállam. Végre a kávézóba fordulok, ahol a harmadik vagyok a sorban. Kivárom szépen, megnézem a sütiket és úgy döntök a kávém mellé egy croissant is veszek. Az eladó mögött tükör helyezkedik el, most anyám néz vissza rám. Ismét elkapom a szemem, a csaj azt gondolja, tőle jöttem zavarba. Nem ez az első és most végigmér, egy súlycsoport vagyunk-e? Megéri-e, hogy tovább nézegessen? Kikérem, amit akarok, tudomást sem veszek róla, elküld várakozni a pult másik végébe. A telefonomat nyomkodom, mert a kávégép oldala ugyan nem tükör, de a sima fényesen fémes felületen, valaki mást látnék, úgy is tele vagyok olvasatlan üzenetekkel és képekkel:

Ezt hagytad ki tegnap este (egy alul öltözött lány, aki nem szomjas).😉

Miért nem jöttél át? (egy durcás lány – mit mondhatnék)😭

Ki fogja megírni a matek beadandómat? (egy analfabéta szobatárs – nevén Tim)😕

Az új csajok beavatása nagyon jól sikerült (sok lány egymás mellett hány LOL)😜

Ezek az új elsős fiúk azt hiszik ők szarták a spanyolviaszt (mi is csak másodikosok vagyunk, már akinek sikerült, de akkor is)😲

Ha ezt anyám meglátná (egy lány, akinek két fiú az ágyában)…🤐

Hallom, hogy a nevemet és a kávém fajtáját kiabálják, enyhe rosszallással, ugyanis cappucinót kértem szójatejjel, ami alapjáraton lehetetlen és én ezt tudom is, de még sosem panaszkodtam, hogy nem olyan kemény rajta a hab és csak a csoki miatt a tetején, kérem ezt mindig. Odamegyek, a kávéért nyúlok, amit egy lány tol elém a pulton keresztül, rá se nézek, de nem is kell, mert az érintésétől is olyan érzésem van, mintha megrázott volna a kettőhúsz és ebből már tudom, ki az. De azért persze odanézek…

  • Szia – ennyit nyögök ki és a csodás zöld szemeibe bámulok.
  • Szia Jason – mondja. Olyan gyönyörű még mindig. Igaz sokkal soványabb, menő smink és piercing van az arcán. Majd elájulok tőle, ahogy általában. Azok a csodálatos mélységeket sejtető szemek, szőke göndör haj, csodás mosoly, azzal a ’mindenférfiálma’ szájjal. Istenem. Csak tegnap este jöttem, egy év telt el és én még mindig bele vagyok esve, pedig isten lássa lelkemet mindent kipróbáltam, hogy elfelejtsem…
  • Minden rendben? – kérdezem, mert nem értem mit keres itt?! Egyetemre akart menni, csak az ország másik végébe, tőlem nagyon messze. Az arcán sötét árny suhan át, elfordítja a fejét.
  • Persze, most mennem kell – mondja és már vissza is ugrik a kávégép mögé. Olyan pici, hogy ki sem látszik. Azon vágyam, hogy itt fogyasszam el, amit vettem, hirtelen köddé foszlik. Mehetnékem támad.Olyan meleg fut át rajtam, hogy az iménti hideg levegő már csak emlék. Mennyire szerettük egymást: első nagy szerelem és az ezzel együtt járó minden klisé. Együtt terveztük a jövőt, a boldog életünket, még a gyerekeinket is elképzeltük. Minden valószínűnek tűnt abban az álomban. Aztán sajnos felnőttünk. Ő képzőművészetire jelentkezett, én matek szakra, az ország két teljesen különböző pontján. Mind a kettőnket fel is vettek. Igazából sosem mondtuk ki, de tudtuk, hogy ez a vége és így is lett. Elmentem és nem kerestem. Ő sem. Meg voltam róla győződve, hogy ő is elment és ugyanazt csinálja, mint én, ezt talán nem kell kifejtenem, hogy a fiatalok mit csinálnak elhagyva szülővárosukat az egyetem első évében és amiket hallottam, ott még durvábban tolják.  Azt mondják a felnőttek: gyerekszerelem, majd elmúlik és igyunk a bánatra, ezt mondjuk az egyetemen tartják, de nekem egyik sem jött be. Elmentem és furcsa dolgok történtek…ha volt is olyan gyenge pillanatom, hogy felkerestem volna, amin átmentem megállított és az is, hogy nem cseszhettem el az ő egyetemista éveit azzal, hogy sírok neki a telefonba, mennyire szeretem és hiányzik…

…Egy egyetemi bulin voltam olyan századmagammal, akkor volt a beavatás az elsősöknek. Minden elsős be volt ijedve, mondjuk én is be voltam, milyen szivatást találnak ki a felsőbb évesek.  Abban mondjuk tényleg nem volt hiba, két napig hánytam utána, de aztán már nem voltam biztos benne, hogy a buli volt durva, vagy az, amit a tükörben láttam másnap. Egy sráccal mentünk a beavatásra, ő is elsős volt, a mai napig a szobatársam, Tim. Sok dolog történt aznap éjjel, de olyan, ami azt magyarázná, ami utána történt, olyan nem. Belenéztem reggel másnaposan a tükörbe és őt láttam, Timet. Visszamentem a szobába és ő még mindig aludt. Ő aludt, én ébren voltam. Legalább hússzor eljátszottam. Bementem őt láttam a tükörbe, kimentem, őt láttam az ágyban. Pánikba estem, de mindegy volt mennyiszer ellenőrzöm le, mindig ugyanazt láttam a tükörben: egy idegent, sosem magamat…

Másnap az egyik órán egy lány mellé ültem. Azutáni nap őt láttam reggel a tükörben. Ami talán vicces lett volna, de nekem nem volt az. Pánikoltam. Azóta nem láttam magam a tükörben, mert mindig valaki más jelent meg. Talán ebbe még bele tudtam volna nyugodni, sosem voltam egy díszmajom, hogy a tükör előtt illegessem magam, de amikor én ők voltam, az ő gondolataik voltak az enyémek. Lehet ez valakinek áldás lett volna, nekem átok. Nem tudtam, hogyan szabadulhatnék meg tőle, mivel azt sem tudtam, hogyan és miért alakult ki? Eleinte őrjöngtem. Majd bezárkóztam, senkivel nem akartam találkozni, hogy másnap végre magamat lássam. Ez be is jött, de egy egyetemi koleszban, ezt elég nehéz kivitelezni. Senkinek nem akartam elmondani. Sosem néztem horrort vagy fantasztikus filmet addig. Azóta mondjuk bepótoltam a lemaradást, választ így sem kaptam.  De abban akkor is biztos voltam, hogy mindenki hülyének nézne, ha előállnék valami ilyesmivel. Apámnak elmondanám, szerintem infarktust kapna idejekorán. Ezért is nem jöttem haza. Ma már elég jól viselem. Nem élek vissza a tudásommal, amit így szerzek másokról (na jó, talán egyszer egy zárthelyi előtt lehet, hogy megcsináltam a dékánnal) és próbálok egyáltalán nem tükörbe nézni.

Ha ezek rossz dolgok, ha az, akit látok számára nehéz dolgokon megy keresztül, az nekem fizikailag fáj. Általában lányokkal van így. Az egyetemista fiúkat a szex, a buli és a pia érdekli, szóval nem nagy megrázkódtatás. De a lányok, annyi mindent fojtanak el és aggódnak miattuk, hogy az kész rémálom:

Jó a sminkem? 😏

Fogyózni kellene.😓

Vajon bejövök neki?😱

Gymbe kellene járni.🤕

Csak anyám ne tudja meg.😲

Nem akarok megbukni.😤

Biztos kurvának tart.😫

X sokkal szebb, mint én, de Y nagyon ronda, vajon mire vág úgy fel?😡

Borzalmas, én mondom. Remélem, hogy nem minden lány ilyen(?)

…Most mégis átfut az agyamon, hogy tudni akarom mi lett Casey terveivel, az egyetemmel és mi volt az az árny az arcán. Visszamegyek a kávézóba és a mosdóba igyekszem. Gyorsan megnézem: sehol senki, addig a tükörre sem merek pillantani. Kintről beszűrődik a zaj, de itt egyedül vagyok. A kukát az ajtó elé húzom, ha mégis jönne valaki, egy kicsit feltartsa. Belenézek a tükörbe és Casey-t látom: szomorú, hiányoztam neki, az apja nem engedte az egyetemre, az anyja meghalt, ő gondoskodik az apjáról, aki, ha a pohár fenekére néz, a bántalmazásától sem retten vissza. Annyi kétségbeesés, harag és mi? Mi ez az érzés? Gyűlölet? Engem hibáztat. Itt hagytam. Egyedül van. Engem gyűlöl. A halálomat akarja. Minden este elképzeli, hogyan öl meg az utolsó együttlétünk után. Szörnyűlködök, ahogy átmegyek ezeken az érzéseken, gyorsan elkapom a tekintetem, annyira ocsmány. Mélyeket lélegzek. Majdnem kétrét görnyedek és megállapítom, hogy ma is tanultam valami újat: minél rosszabb a dolog, annál jobban fáj. Leguggolok alig bírom a fájdalmat. Levegőt is alig kapok, minta lefutottam volna a maratont. Valaki be akar jönni. Erősen próbálkozik, nem bírok felállni, elered az orrom vére. Még egy kicsi és bent lesz. A kuka minden egyes taszigálásnál közelebb kerül hozzám. Én még mindig a lélegzetemet szabályozom. Belekapaszkodok a csap peremébe és megpróbálom felhúzni magam. Nem megy. Még egyszer meglöki az ajtót, bent lesz. Tudom. Érzem. Valamiért sürgető vágy tör rám, hogy felálljak. Fogom a mosdó szélét, vizes, csúszik a kezem. Nagy nehezen felküzdöm magam, végig a peremnek támaszkodom. A vér már az államon csorog. Casey töri rám az ajtót. Szemében gyűlölet, kezében egy bicska. Közelebb lép, látja, hogy gyenge vagyok, vérzek és fájdalmaim is vannak. Elmosolyodik. Még közelebb lép. A tükörbe nézek és magamat látom…

Anya/Banya

Tina Colt – Anya/Banya

Éppen egy fárasztó nap után ültem a buszon hazafelé. Mit ültem, nyomorogtam. Nem tudtam eldönteni, hogy egy kávéra vagy egy vodkára lenne szükségem ennek levezetésére. Hatalmas volt a dugó, délután három. Úgy tűnt mindenki most megy haza. Elegem volt, fájt a fejem. Otthon akartam lenni és erősen hajlottam a vodka féle levezetésre. Éppenséggel évente, ha kétszer adtam alkohol ivászatra a fejem és ez a mai nap pont egy olyan volt, ami ordított érte. A főnököm nem röstellt engem zaklatni mindenért és olybá vettem, hogy minden felmerülő problémával engem talál meg. Zötyög a busz, vagyis inkább olyan lassan megy, hogy már szinte tolat. Olvad rólam a kabát, mivel reggel még hűvös van, a kezemben meg nem akarom cipelni. A fülesem lemerül, remek – gondolom magamba, és erre mit ad isten felszáll egy nő a gyerekével. Babakocsiba tolja az ártatlant. Négyéves forma lehet és valami nem tetszik neki, mert torkaszakadtából üvölt és vígasztalhatatlan. Hiába mond neki bármit az anyja, az csak ordít és toporzékol. Anyu is megunja, ahogy mindenki más is, mert az is ordibálni kezd, hogy a gyerek hagyja abba. Ő is torkaszakadtából üvölt. Mindenki kénytelen a jelenetet nézni és hallgatni. A nő legalább kismilliószor elmondta, hogy a gyerek hagyja már abba, de az csak azért sem hallgat felmenőjére, tovább bömböl. Nem tudom melyik volt az idegesítőbb a gyerek vagy az anyja. Akkor megfogadtam magamba, hogy én ilyet a a drága kisbabámmal sosem fogok tenni, nem kiabálok és amúgy is csak nevelés kérdése az egész. El is könyveltem, hogy ez egy tipikus „szaranya” lehet…

Hét évvel később…

Próbálom rábírni az ördögfattyát, hogy ne fogdosson semmit a buszon, mert koronavírus van. Ne énekeljen és főképpen ne táncoljon az idegeimen és a buszon se. Otthon aztán tovább harcolunk, hogy ő csokit akar enni, mit neki az én két óráig kínkeservesen elkészített tortám. Neki bizony csoki kell. De hogy tovább menjünk, a vacsorából, ami szinten nem egy kétperces vajaskenyér, két kanállal eszik és ő már fennhangon jelenti ki: tele van. Hát nekem is tele van…a hócipőm. Aminek persze hangot is adok és utána én vagyok a „szaranya 2.0”. Ránézek és le vagyok döbbenve kinek a gyereke ez a szargombóc és hová lett az én tündéri, ártatlan kisfiam? Mondjuk már akkor elkezdett derengeni valami, amikor a gyerek tényleg nyakon fosta magát, az volt az a pillanat, amikor eltöprengtem nem lehet-e, hogy amiket én legendának véltem tényleg igazak?! De mivel kicsinek elég normális volt, nem panaszkodhattam, el is altattam a kételyeket. Ez a gyerek nem ette meg a kékfestéket, nem hisztizett a boltban, nem mászott fel sehova és nem evett meg egy levél véletlenül elöl hagyott gyógyszert sem, nem törte össze magát és a herendit sem. Aztán hatéves korában, mintha fordítva vette volna be a vitamint egy reggel vagy nem tudom mi lelte, de onnantól: reggel cirkuszolunk felöltözésnél, este cirkuszolunk leöltözésnél és ha a felnőttek is szeretnének zuhanyozni, akkor tíz másodperces szünetekkel kell bíztatni, hogy igyekezzen. Hatéves és mintha már kamaszodna, mindent jobban tud, mint a harminc évvel idősebb anyja, de mindenki másnál is. Általában vonatnak képzeli magát, vagy legalábbis olyan hangokat ad ki, nagyon sokáig és nagyon hosszan. Most a lépcsőházból ordibál, hogy ugyan szedjem már le, mert ő felmászott a lépcsőre…kívülről és nem tud lemászni, engem meg a szívinfarktus kerülget.

Sajnos azt is mondták, hogy a gyereked ugyanolyan lesz, mint te voltál…ezért talán jobb, ha felmondok…

Küldetés teljesítve – beolvasó

“Semmi se számít” lány 1

Nézem, ahogy a sötétséget lassan a világosság váltja fel. Percek alatt tör előre egy új nap kezdete. Semmit nem kímél, nem vár, nem kérdez, csak tör előre. Új és hamis ígéretekkel kecsegtet. Egy új nap, egy új kezdet, vagy éppen egy vég. Nekem a vég. Egy sávban már határozottan látszik, ahogy a sötét égbolton egy csíkban lilás fény jelenik meg. Dermesztő hideg van, de ez mégsem tűnik fel. Ha csak másodpercekre is a csöpögő vérre tekintek a kezeimen, majd újra az égboltra, máris sok változásról maradtam le. Pillanatokkal később, már mindent az új nap fényei borítanak majd be, mint kezeimet a vér, ami gyorsan megszárad, de még látni, ahogy megcsillan rajta a fény. Az a ragadós, nyúlós, fémszagú folyadék a kezeimen…az apám vére. Elapadtak már a könnyeim, fájdalmamat valami egészen más váltja fel… Düh. Mérhetetlen. Pedig vége mindennek, én mégis mérhetetlenül dühös vagyok, úgy érzem nem tudok vagy nem is akarok gátat szabni neki. Két férfi áll a közelemben, ugrásra készen. Amúgy csend honol a kis városkában. Üresek az utcák, sötétek a házak. Hát nem tudják mi történt? Miért nincs itt mindenki? A két férfi sürget…mennünk kell. Nem állhatok itt. Talán attól tartanak, bármelyik pillanatban elárulhatom magunkat. Nézek rájuk, próbálok rájuk fókuszálni a tekintetemmel, de nem megy. Látom, hogy ott vannak, de nagyon távolinak tűnnek. Ismét a kezeimre nézek. Majd az égboltra, mélyet szippantok a levegőből, akárha attól tartanék, hogy öklendezni kezdek. Aztán egyre közelebb araszolnak felém. Az egyik kezében egy tű villan, ellenkeznék, de a testem nem engedelmeskedik…Még érzem, ahogy elernyed a testem, és már azt tesznek velem, amit akarnak…

Ál/Arc – beolvasó

“Semmi se számít” lány -1

…Hallottak már olyan emberről, akit egy trauma teljesen megváltoztatott? Vagy esetleg önökkel történt valami? Bár ezt senki nem vallaná be, ugye? Úgy beszélünk az ilyen dolgokról, ha mégis szóba kerül, hogy „hallottam valakitől” vagy „egyik ismerősöm” sosem mondjuk azt, hogy velem történt, amennyiben igazi traumáról beszélünk… Azt gondolom, hogy az ember egy ilyen traumát nem tud feldolgozni, ezért kreál magának mindenféle történetet, hogy az agya befogadja és valamiképpen rendezni tudja ezt önmagával. Nos, ez velem is pont így volt. Egy ideig. A kezdetekben ugyanazt produkáltam, mint minden traumát átélt személy: tagadás, szégyen, mások hibáztatása és még mindig szégyen. Csak még azt is hozzá kell tennem, hogy kiskorú voltam, amikor a trauma történt, ami talán még rosszabb. Vagy a fene se tudja. Nagyon visszahúzódó lettem tőle, majd utálatos. Nincs rá szebb szó. Az voltam mindenkivel, aki szeretettel próbált közeledni hozzám. Mondjuk mindenkivel az voltam, de ez azoknak fájt, akik szeretni akartak volna. Nos mindent elkövettem, hogy ne legyen okuk rá, hogy szeressenek. Mondjuk több traumán is átestem, úgy gyűjtöttem őket, mintha versenyszámként indulnék rajta az olimpián…

Tekerjünk vissza húsz évet. Vegyünk egy régi videókazettát és egy lejátszót. Tudjuk még mi az? Természetesen. A magnókazetták és videókazetták kora. Dúlnak a kilencvenes évek és a rock and roll vagy ilyesmi. Talán nem volt az olyan régen, de ha a technika mai fejlődését nézzük már-már dínó korinak számít a videókazetta, fekete-fehér, sercegős fajta. Emlékszem mennyit ültem a Videoton magnó mellett és próbáltam felvenni a kedvenc számaimat a rádióból, tökéletes időzítéssel, hogy a rádiós ne dumáljon bele, de a rádiózásnak pont ez a lényege: nem a szép számváltás, hanem a folytonos duma. Mindjárt a lényegre térek ígérem…

Nem vagyok normális. Ezt most már akár írásba is adhatom. Először elhívom kávézni, aztán felhívom a lakásomra. Egy diákot. Nem akármilyen diákot, Jilliant. Andrew te egy idióta vagy! Mi van, ha Bettyék figyelnek? Mind a kettőtöket kicsapják. De te persze nem láttál mást, csak azt a csókos szájat, hogy a többit ne is említsük. Azt a fura betörhetetlen természetét, ami megbolondított. Nem vagyok normális, tényleg. Ha ezt apám megtudná és ha láttak Jack-ék, akkor meg is fogja tudni, nekem végem. Ha csörög a telefon és az apám az, akkor tudja. Sosem hív kétszer egymás után. Eddig még nem hívott szerencsére.

Tina Colt – Vesztesből nyertes – beolvasó

“Semmi se számít” lány 0

Tina Colt – Vesztesből nyertes

– …”Jó napot! Üdvözlöm Katie könyvesboltjában. Miben segíthetek?

– Maga Katie? – kérdezte amaz és egy cseppnyi kedvesség sem volt a hangjában. Vége, lesittelnek – gondolta a lány és minden kétségbeesés benne volt a hangjában.

– I-i-i-gen – mondta nagy nehézségek árán. Védd meg magad! Hol van a fogadalom, hogy nem adod meg magad harc nélkül? – szólt a bensője. 

– Mennyiért adja el a boltot? Gondolom jó sok hitelt vett fel rá. Egy könyvesbolt? Semmi értelme. Értéktelen. Nem akarok itt könyvesboltot látni – ezt mondta. Tényleg. Kétszer is visszatekerte magában a monológot és tényleg ezt mondta. Katie köpni-nyelni nem tudott, csak bámult a férfira. Az megemelte a szemöldökét, hogy akkor válaszol-e?

– Tessék? – ennyit bírt kinyögni. Kicsit megkönnyebbült, hogy nem valami ellenőr, de ez akkor is túlment minden határon. 

– Mennyiért adja el? Most már láthatja, hogy semmi értelme nem volt. És sokba is kerül ez magának. 

…Ed és Ben bár nagyon fiatalok voltak, amikor ide kerültek, de mióta a család részesei lettek, nagyon jó testvérek voltak. Pedig ők is, mint mindannyian, teljesen más családból származtak, más gyökerekkel, mégis ezen túllépve, megpróbáltak egy olyan szövetséget létrehozni, ami csak nagyon ritkán adatik meg, még vérszerinti testvérek között is. Jó testvérek lettek. Nekik is így kellett volna Jillel és mindannyiukkal, ezt most már nagyon bánja, de hülye volt, az állandó veszekedésével és versengésével. Ennek már túl késő. Jillian elment. Pedig mielőtt ide került, nagyon is vágyott egy testvérre, akivel minden bánatát megoszthatja és a titkait… 

  • …Meg akartam kérdezni nem tért-e jobb belátásra? Eladja a boltot nekem?
  • Ez annyira nonszensz, hogy meg sem válaszolnám.
  • El van adósodva, Katie – mondta a férfi. Nem volt rosszallás vagy rosszindulat a hangjában, a lánynak mégis elég volt ennyi, hogy robbanjon.
  • Semmi köze hozzá, ha kell bármit megteszek, hogy az enyém maradjon a bolt. Úgy adósodom el, ahogyan akarok, ahhoz sincs semmi köze. Nem eladó. És ha az lenne is, maga lenne az utolsó, akinek eladnám.
  • Bármit? – kérdezett vissza a férfi.
  • Még a nevét sem tudom, akárhogy hívják menjen innen. Nem adom el. Ha éheznem kell sem, ha nem lesz hol laknom sem. Ez volt az álmom, megtartom – ezt nem is értette miért tette hozzá. Biztos egy szentimentális, dinkának tartja. Az sem érdekli…

…A sofőr a motorháztető mögött állt, beöltözve, alig ismerte fel benne Katiet. Fele annyira sem volt durva vele, mint amennyire szeretett volna a felelőtlensége miatt, de a lány még így is elsírta magát. Mit vétettem? – kérdezte magától…

Tina Colt

” az írásban az a szép, hogy bármennyi személyiségem lehet, anélkül, hogy bezárnának ” – szerző

” ha minden gondolatomat rögzíteném, ezt most egy börtönből írnám ” – szerző

#könyv #kiadás @tinacolt #firstbook

” levettem egy álmomat a polcról, leporolom és most újrakezdem ” – szerző