Nuuvella

Tina Colt – Átkozott

Tina Colt – Átkozott

Jodie felvette a műszakját, ahogy minden hétköznap, hajnali négykor. Van, aki ilyenkor tér aludni, de a legtöbben ilyenkor még mélyen alszanak. Ő ilyenkor már dolgozik. Megszokta már az évek alatt és most is csak annyi változott, hogy új lakásba költözött. Ez közelebb volt a munkahelyéhez. Elég volt fél négykor ébredni és tíz perc sétával már bent is volt. Nem ivott kávét, csak felkapta a ruháit, magára locsolt egy kis vizet, a tükörben ellenőrizte, hogy még mindig ugyanazt látja-e, egy szép, szőke, kék szemű fiatal nőt és már indult is. Semmi különös nem volt a munkájában. A várost szabadította meg a szeméttől. Az évek során, mióta ő ezt csinálta, jöttek ilyen-olyan mozgalmak a szemét termelése ellen. A zöldek, az újrahasznosítók, de ez szerinte annyira álszent volt, hisz a szemét egyre csak több lett. Mondjuk ő pont nem panaszkodott emiatt. Így volt munkája. Azért sem panaszkodott, hogy egyre többet kell dolgoznia, de a pénz kevés. Jól megfizették és az ő munkájuk nem lett több. Jack már a vezetőülésben ült, mikor ő felkapaszkodott a nagy kocsira. Egyedüli nő volt, de ezt sem bánta. Jack és Tim is rendesek voltak vele. Nem kellett nehezet emelgetnie, de azzal sem lett volna semmi baja, hiszen nagyon figyelt, hogy jó kondiban legyen és gyereket sem akart. Partnere sem volt és ez neki így tökéletesen megfelelt. Elégedett volt az életével, a munkájával. Az új lakás is remek volt és közel. Igaz elég drága, de megengedhette magának. Nem szövögetett nagy álmokat, nyaralni sem akart menni és saját házra sem vágyott. Mennyivel egyszerűbb volt, hogy neki nem kellett vacakolni számlákkal, javításokkal. Ha valami probléma adódott csak szólt a tulajdonosnak, aki intézkedett. Neki ez megfelelt. Tim is megérkezett végre és már indultak is. A szokásos utcákat járták. Szerda lévén egy elég puccos környéken kellett gyűjteniük a szemetet. A tévéből tévesen vetített képek a kényes, figyelmes gazdagokról, holott ő nagyon jól tudta, hogy az ő szemetük még rosszabb, mint az átlag embereké. Itt nem az utcán voltak szétdobálva a használt óvszerek és fecskendők. Ezek sunyin a szemétbe rejtették őket, ami talán még rosszabb volt. Mert így a nép vakítható volt, hogy a gazdagok milyen kifinomultak és rendezettek. De igazából ők a lakásukban hagyták szét az ilyen dolgokat egy-egy nagy buli után és a takarítónőik takarították el őket, akik a csórók közül kerültek ki és mégis vigyáztak a gazdáik jóhírére. Kifejezetten utálta ezt a szakaszt. Még a kezdetekben, nem hordott kesztyűt, úgy volt vele, hogy ez csak szemét, majd kezet most, de pont ezen a környéken állt bele egy ominózus tű. Nagy szerencséje volt, semmi baja nem lett. Azóta mindig hordja. Jack szerint, aki amúgy is mindig hajtotta neki a kesztyű viselését, legalább egy életre megtanulta, hogy hordja majd. Igaza is lett. Ahogy megállt a kocsi leugrottak egy szép, hatalmas fehér háznál. Habár a belvárosban voltak, itt mégis minden háznak legalább két parkolója volt, bár jelenleg egy autó sem állt bent, tulajdonosaik éppen öltönyben és kosztümben lopták el a Világ pénzét. Ő így gondolta. Gyakorlott mozdulattal fogta meg a fekete gurulós kukát és húzta a kocsihoz. Bitang nehéz volt. Amikor kihúzta az út szélére, hogy Tim betegye a kocsiba ürítésre, ment vissza a másodikért, amikor látta, hogy az előző sötétvörös csíkot húzott maga után. Elbizonytalanodott kicsit, de hagyta emészteni a dolgot és kihúzta a másik kukát is. A házban jelenleg a takarítónő lehetett, nem volt ugyan harmadik kuka, de visszament még egyszer megnézni mi lehet az a csík, mielőtt szólna Jacknek. Ahogy sejtette az emeleten el is mozdult a függöny. Felnézett és egy nő rázta a fejét, hogy ne szóljon, akár a takarítónő is lehetett. Nagyon jól tudta, ha nem szól és a telepen veszik észre a dolgot, már az isten se mondja meg, melyik házból vitték el. Töprengett mit tegyen. Hallotta a fiúk a kocsiban voltak, mert Jack dudált egyet, hogy menjen már. Ha most szól és jönnek a zsaruk, az rengeteg papírmunka, még hatra se fognak hazaérni és el is maradnak a munkával. Újra felnézett a nőre, aztán bele a kamerába, ami a bejárat felett kapott helyet, majd megint a nőre, aki kétségbeesetten rázta a fejét. Döntött. Kirohant és beült a kocsiba, egy szót sem szólt.

Otthon aztán sokat töprengett, hogy jól tette-e? Egyedüli társa egy baba volt, a konyha mennyezetéből lógott alá a nagy kötött szőke baba. Ez volt az egyetlen berendezési tárgy, ami a lakásban volt, amikor beköltözött. Azt gondolta az előző lakó nagy Gyerekjáték fanatikus lehetett, vagy csak morbid volt az ízlése. Mindenesetre ő nem bánta. Otthagyta és alkalomadtán beszélt hozzá. Most is annak mesélte el, mi történt és ő hogyan cselekedett. Jodie szülei távol éltek, testvére nem volt. Barátai sem. Valahogy mindig kirekesztették és furának tartották, amivel ő megtanult élni. Ő nem tartotta magát furának, bár egy babával beszélgetni lehet butaságnak tűnt, de ezt azzal magyarázta, hogy társaságra vágyik. Mire megfőzött és elpakolt már ott is volt az idő, hogy aludni térjen, hiszen hamarosan kelnie kellett. A konyhából jobbra a szobájába vezetett a folyosó, balra pedig a fürdő, ami az egyetlen rossz volt ebben a lakásban. Még a kilátás is pazar volt, de az, hogy ha éjszaka ki kellett mennie át kellett mennie a konyhán, mindig is rettegéssel töltötte el, mert attól félt, hogy ha ilyen távot tesz meg, túl éber lesz és nem tud már visszaaludni, de eddig még szerencséje volt, mind a két éjszaka vissza tudott aludni. Ma is hamar nyugovóra tért egy könyvvel a kezében. Rengeteget olvasott és tudott a világról és az emberekről, a kedvencei mégis a horror történetek voltak. Most is egy híres író, legújabb könyvéve bújt takaró alá. Olyan hatvan oldal után kényszerítette magát, hogy aludni térjen. Még csak kilenc óra volt, de neki mindjárt kelnie kellett. Éjfélkor aztán a bor hatására, amit a vacsorához fogyasztott el, ki kellett mennie. Lekászálódott az ágyból, még félig csukott szemmel botorkált át a konyhán, egy pillanatra nézett fel és a baba az asztalon volt, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen biztosan csak leszakadt a madzag, ami tartotta. Mikor visszafelé jött a baba már a széken ült, ez sem zavarta, csak azt gondolta, hogy milyen szerencsésen esett le az asztalról, pont úgy néz ki, mintha a vacsorát várná a gyerek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta és bevitte a szobába:

  • Gyere aludni, még korán van, biztos fáradt vagy – és betette maga mellé az ágyba.

Hajnali háromkor aztán dörömbölésre kelt. A baba nem volt az ágyában, amin azért meglepődött. Kiment, hogy megnézze ki lehet az ilyen korán. Vagy későn, attól függ honnan nézzük, morfondírozott magában. Nem volt kukucskáló, így csak kinyitotta és döbbenetére az a nő volt az, aki a fejét rázta a háznál, ahol azt a bizonyos vörös csíkot húzta. A nőn most is egy fehér ing, fekete nadrág volt. Haja szoros kontyban, szája vérvörösre festve. Nagyon megnyerően nézett ki a zöld szemeivel értelmesen, de rémülten tekintett a világra.

  • Jó reggelt – mondta amaz.
  • Kinek? – kérdezte Jodie és próbálta kipislogni az álmot a szeméből.
  • Hol a baba? – kérdezte a nő, amire Jodie igencsak meglepődött.
  • Honnan tud róla? – kérdezte.
  • Ez a mi házunk. Mi adjunk bérbe. El kell vinnünk innen. Segít nekem? Nagyon veszélyes. – rántotta ki Jodiet a lakásból és vált bizalmasabbá a hangja – kérem, higgyen nekem. A férjem vette azt az átkozott babát és mióta megvan csak rossz történik velünk. De elmenekül, segítenie kell – mivel látta, hogy a nő nem akar neki hinni, tovább folytatta – fel volt kötve, de már nincs ott ugye? Először csak egy kicsit mozog, de utána már nem bírja elkapni – valamiért a nő megnyerő modora és megjelenése és az a tény, hogy igazat mondott végül meggyőzte Jodiet.
  • Az ágyamba tettem, de nincs már ott – mondta, amire a nő még rémültebb lett. Próbált nyugalmat erőltetni magára és belépett a házba.
  • Megjöttem kincsem. Itt van anya – szólította a babát, amit Jodie ennyi horrortörténet olvasása után is hajmeresztőnek talált, de azt sokkal jobban, hogy a baba tényleg jött a hívásra. Megelevenedve tartott feléjük, csorbacsíkos mosollyal az arcán. Jodie azt nézte a nő hogyan viselkedik és próbálta azt lemásolni – most el kell vinnünk ezt a nénit valahová és megyünk haza – mondta a babának, aki értelmes fejjel hallgatta és gügyögött hozzá. Jodie többször is megdörzsölte a szemét, de ez nem álom volt, így nem múlt el, amikor kinyitotta, még mindig mind a ketten ott álltak előtte és várták, hogy cipőt vegyen és induljanak. Nem is késlekedett sokáig, indulásra készen volt egy perc alatt, megszokásból a kesztyűjét is felvette. Nem is tudta, hogy nevessen, vagy sírjon, amikor már a kocsiban ültek. Neki a baba mellé kellett ülni hátra, mert az félt egyedül hátul a sötétben. A városból kifelé tartva egy közeli erdőnél álltak meg. – gyere kicsim, csak megmutatjuk a néninek, hogy milyen szuper itt minden és már megyünk is haza – kiszedte a kocsiból, neki pedig elmutogatta, hogy vegye ki az ásót a csomagtartóból, majd kézen fogva előre indultak, el a sötét erdő belseje felé. Jodie nem tudott mit tenni, követte őket az ásóval a kezében. Megfordult a fejében, hogy fogja magát és elszalad, de a nőnek segítségre volt szüksége. Már régen bent voltak az erdőben, annak is a mélyén. Nem tartotta magát félősnek, de ettől még rajta is végigfutott a borzongás. Különböző állatok hangjai, a fák susogása töltötte be az éjszaka csendjét, ami nem segített megnyugtatni a kedélyállapotát. Aztán egyszercsak a nő hirtelen megállt a babával együtt – Milyen jó móka lenne, ha Jodie ásna nekünk egy gödröt ugye? – a baba ismét elengedett egy csorbacsíkos mosolyt és bólogatott hozzá. Így Jodie ásni kezdett. Ennek a babának nem kell olyan nagy gödör, gondolta már jó lesz – Jó lesz baba? – kérdezte a gyereket, aki most rázta a fejét, így Jodie ásott még egy kicsit, már teljesen elfáradt, mire jelezték, hogy elég lesz. A nő odafordult a babához és közölte vele:
  • A tied kicsim, játszál vele – annyira gyorsan történt minden, hogy távolról talán látni sem lehetett. A baba elkezdett rohanni Jodie felé, aki az ásóval akkorát sózott rá, hogy menten elterült, de annyira dühös lett, hogy a nőt is agyonverte az ásóval, hogy az így átverte és az életére tört ezzel az őrült babával. Remegett minden porcikája. Mind a kettőt addig ütötte, amíg bírta, amíg meggyőződött róla, hogy egyik sem megy onnan sehová. A babán nem látszott semmilyen sérülés, hacsak nem szakadt el itt-ott a varrás, de a nő teste egy véres gombócnak tűnt. Mind a kettőt begurította a gödörbe és beásta őket. Nem nyúlt semmihez az ásón kívűl, így azt magával vitte, akkor is, ha kesztyű volt rajta. Észt vesztve ment haza, hiába gyalogolt az adrenalin dolgozott benne. Aznap először életében nem ment dolgozni. A lakásba csak a pénztárcájáért ment vissza. Azonnal keresett egy másik lakást és ki sem dugta az orrát a házból. Úgy tervezte, ez így is marad egy ideig. Felhívta Jacket, hogy kivesz egy hét szabadságot. Az nem akadékoskodott, hiszen ilyen még sosem volt. Félt, hogy megkeresik majd a rendőrök, de egész nap hiába várt, nem jött érte senki. A neten böngészett hasonló történetek után kutatva. Talált is egyet, akinek azonnal írt. Akármennyire félt is, azért mégis elnyomta az álom, hajnali háromkor felkelt, hogy kimenjen. Itt is a konyhán át vezetett az út a fürdőszobába. A sötétben egy alakot vélt felfedezni a konyhaasztalnál. Hirtelen megállt és megdermedt abban a mozzanatban.
  • Szia anya! Éhes vagyok – mondta egy csorbacsíkos mosolyú, néhol szakadt baba…

Tina Colt – A senkiházi

Tina Colt – A Senkiházi

Bevezetésképpen leírnám, hogy nem vagyok én az a fajta férfi: az, aki szemrebbenés nélkül elvesz mindent a nőktől, az, akire nem lehet számítani, akit nem hívhatsz a bajban, aki úgy hazudik, mintha olvasná, aki átver minden egyes adandó alkalommal lelkiismeretfurdalás nélkül. Na jó. De. Pont az vagyok. Akitől féltettek a szüleid. Egy szem lányuknak nem ezt a senkiházit képzelték el, aki majd összetöri a szívét. Elveszi a szüzességét és kihasználja minden porcikáját. De, pont ilyen vagyok. Az vagyok, aki miatt ezek a klisék megszülettek. És ehhez még egy megnyerő külső is adatott. Szóval minden adott volt, hogy elcsábítsalak. Mindegyikőtöket. Mielőtt valami pszichomókus előrántana egy megkapó kifejezést: nem, semmi baj nem volt a gyerekkorommal: szüleim rendes, dolgos emberek és imádják egymást. Talán a rossz társaság vagy a rossz lányok… ki tudja?

Kezdjük veled, a hatból. Te voltál az első, a legkönnyebb célpont. Te, akinek nem jutott túl sok önbecsülés. Te ahogy nézel kikerekedett szemekkel, tele kétségekkel, remélem magadra ismertél. Igen te, ahogy egy társra vágytál, aki majd megadja az elismerést és a szeretet, amit senkitől nem kaptál meg eddig. Olyan könnyű kis játék voltál. Mindent odaadtál, amit csak kértem. Ahogy a barátnőddel sétáltál az utcán, amikor kiszemeltelek. Ő egy kis szőke csinibaba volt. Rólad ordított a megfelelési kényszer és próbáltad felvenni a csaj stílusát. Két év, két csaj, két stílus. Pedig magad is nagyon jó csaj lettél volna, ha ezt engedték volna láttatni a sebek, amiket szüleid és a rokonaid rajtad ejtettek annak idején. Elég volt kedves dolgokat mondanom és már le is került a bugyid és a fal a szívedről. Szabad volt az út. Kényem-kedvem szerint használhattalak. Te megőrültél a féltékenységtől és a fájdalomtól, amikor felfedezted, hogy nem csak neked csapom a szelet és nem olyan holtomiglan-holtodiglan viszony ez. De késő volt, a szíved és a tested is az enyém volt már. Zokogtál, amikor kitettem a szűrödet. És a végletekig szégyellted magad, amiért minden titkodat megosztottad velem, amiért mindenre kapható voltál az ágyban, pedig még olyan fiatal voltál, de úgy elégítettél ki, mintha az életed múlna rajta. És valóban, neked az múlt rajta és én tudtam, hogy még sérültebb leszel, miután végeztem veled…

A második préda: nos te csak kellettél a gyűjteményembe. Gazdag csinibaba akartál lenni, akinek nem jutott túl sok ész. Annyi lebegett a szemed előtt, hogy pénz kell, mivel eszed nem volt. Te vagy akit „pénzéhes kurvának” hívnak. Méltatlan voltál még célpontnak is, de mégis meg akartam mutatni, hogy hiába a pénz, mindent nem tudsz megvenni. Megbecsülést és tiszteletet nem lehet pénzen venni. A kis agyaddal a végén mégis csak felfogtad, hogy a legjobb barátnődet dugom az ágyadban, a lakásodban. Ahogy néztél azzal az értetlen fejjel, amikor úgy intéztem, hogy ránk nyiss. Aztán a hitetlenkedés, hogy te aztán mindent megtettél a pénzért és mégis átvertelek és a legjobb barátnőd is széttette a lábát. Annyira nyilvánvaló volt már a bárban is, ahol felszedtelek, hogy a csaj mindent megtenne nekem és amúgy is a legjobb barátnők ilyenek általában…

A harmadik, nos téged nehezebb volt becserkészni. Több időbe telt a megfigyelés is. Hetekig jártam utánad a könyvtárba. Az elkötelezett. Amikor összefutottunk „véletlenül” is látszott rajtad, ahogy a könyvespolcok között járkálsz, hogy az agyad tele van megoldásra váró feladatokkal, az előrejutás érdekében. Amikor belém ütköztél is látszott, hogy csak testben vagy jelen. Amíg bele nem néztél a szemembe. Ott nálad is megremegett az a bizonyos húr, mégsem engedhetted meg magadnak. Még. Visszanéztél a rakás könyvre, amiket már az asztalhoz hordtál, majd ismét a szemeimbe, de mégiscsak a kötelességtudatod nyert. Először. És másodjára is. Aztán harmadjára kihasználva, hogy leadtad a beadandót és ki akartad ereszteni a gőzt egy kávé mellett és „véletlenül” ott is egymásnak mentünk, onnan már nem volt vissza út. Igaz napokat kellett beszélgetnem veled, mire az ágyig jutottunk. De sikerült elhitetnem, hogy én is meghalok az angol irodalomért és minden szabad pillanatomban olvasgatni szoktam. Szánalmas. Végül csak lekerült rólad is a ruha, a gátlások és a fene nagy felelősségtudat is. Miattam elmulasztottál egy másik beadandót és lemaradtál az anyagban az egyetemen, amiért gyűlölted magad és amiért én ezt az egészet csináltam. Aztán se szó se beszéd eltűntem az életedből, de természetesen visszajártam hozzád is leskelődni. Látni akartam, ahogy szenvedsz. Te is és mind. Nem volt erre különösebb okom. Nem tartottam magam szadistának. Elég történetet hallottam, hogy egy társ mit tud tenni a gyanútlan áldozatokkal…Ahogyan elhitetik a másikkal, hogy minden jó lesz, hogy együtt majd hegyeket mozgatnak meg, hogy minden csodálatosan fantasztikus lesz. Aztán a másik beveszi. De persze ez csak az ösztön mondatja az átverő féllel. Meg akarja szerezni, ami annyira kell neki a másiktól: pénz, hatalom, szex. Majd, amikor megkapta, tovább áll. Nos, nem akartam én az a fél lenni, akinek túl soká tart. Aki nem tudja elengedni a dolgot.

A negyedik lány nem szerepelt a tervben. Te, aki annyira játszottad a könnyen kaphatót, pedig nyilvánvaló volt, hogy ez egy védekezési mechanizmus, a „neked mindegy”, „nem számít”, „nincs jelentősége”, „nem fontos”. Könnyen ágyba vittelek és ebben nem is lett volna így móka, de amikor rájöttél, hogy ennek ellenére is kereslek, akkor felrepedt a burok. Elmesélted a borzasztó gyerekkorod, amin mai napig nem léptél túl. Ebből lett ez a könnyen kapható liba, hátha akkor valaki melletted marad. Úgy gondoltad és én ezt ki is használtam annak rendje és módja szerint. Bekaptad a csalit. Maradtam és amikor már minden burkodat levetkőzted és teljesen megnyíltál, nos, akkor tűntem el. Ezzel visszataszítottalak oda, ahonnan elindultál. Engem pedig ez igen boldoggá tett.

Az ötödik lány. Igazából te jöttél belém az utcán, ha jól emlékszem. Nem figyeltem, mert a telefonomon kerestem a következő „áldozatomat”. Gyönyörű barna szemeidet rám emelted, mosolyogtál, de olyan őszintén, hogy nekem elállt tőled a lélegzetem. Általában az emberek, ha valaki nekik megy az utcán ingerültek lesznek és már sietnének tovább. Te megálltál, megkérdezted jól vagyok-e. Szakadatlanul mosolyogtál. Még az alkaromat is megfogtad, amitől olyan érzésem volt, mintha megrázott volna az áram. Hirtelen nem tudtam megszólalni, de te ezt sem bántad, mosolyogtál tovább és mentegetőztél, hogy nem figyeltél és sajnálod és reméled minden rendben velem. Annyira letaglózott a hozzáállásod, hogy percekig nem jött ki hang a torkomon. Csak bámultam rád a csodálatos, hatalmas barna szemeidbe, arcod akár egy szobrász műve lett volna, amit hosszú fekete haj keretezett. Úgy éreztem, sosem láttam még hozzád foghatót. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, hogy fogd a karom és engem bizsergessen ez az érzés. Őrülten vágytam rád attól a pillanattól fogva. Mire meg tudtam szólalni, te sajnos már elmentél, vágyakozva néztem utánad. Próbáltam kideríteni merre mehetsz. Mire feleszméltem a töprengésből és utánad vetődtem, már nem találtalak sehol…

A félénket majd elfelejtettem. Nos te voltál a gyakorló. A nulladik számú. Bele sem számítalak a sorba, mert annyira keveset értél a saját szemedben, hogy így másnak sem értél semmit. Mindenki átlépett rajtad. Szégyenlős, gátlásos és félénk voltál. Sosem álltál ki magadért, nem tudom mit vártál, akkor ki fog? Nem voltál sem ronda, sem kiemelkedően szép, de nálad sokkal csúnyábbak is jobban tele vannak önbizalommal, mint te. Balgaság lett volna tőlem, ha nem használom ki ezt én is. Te voltál az első. Akkor voltam huszonöt. Előtte próbáltam én is behódolni a társadalom elvárásának és „normális” kapcsolatot folytatni lányokkal, nőkkel, de baromira untattak. Kit érdekelnek a nők sirámalmai hülyeségekről? Az állandó hiszti valami piszlicsáré ügy miatt? Nem nekem találták ezt ki. Abban az időben az egyik haveromat jobban átverték a csajok, mint a másikat. És ott eldöntöttem, hogy én nem leszek egy közülük. Középkorúan fizetni a gyerektartást és nyomorogni egy bérelt szobában. Én nem kerülök oda. Onnan jött az ötlet. A szex mégiscsak kellett. Kategóriákba soroltalak titeket: a félénk, a megfelelési kényszeres, az elkötelezett, a pénzéhes és a könnyen kapható. Kész a repertoár. Vagyis azt hittem, hogy életem végéig folytatom, hogy nem unom meg ezeket. Aztán összefutottam veled… A villámcsapás. És minden klisé kezdett értelmet nyerni, amit a haverjaim mondtak annak idején. Akkor nevettem rajtuk és most rettegtem ezektől. Mégis valami megfoghatatlan érzés húzott hozzád. Az, amit akkor éreztem, amikor megérintettél, szinte felszikrázott a bőröm. Mégis akármennyire is vágytam rád és ezekre az érzésekre, a félelmem nagyobbnak tűnt, hogy én is egy leszek azok közül… A lúzerek közül. Elvesztettelek szem elől és amikor már majdnem kivertelek a fejemből, vagyis ezért könyörögtem éjszakákon át, akkor besétáltál a kórházba, ahol orvosként dolgoztam. Ott ugyanúgy lefagytam, mint az első alkalommal. Erőszakoltam magam, hogy meg tudjak szólalni és akkor ne mondjak valami egetverő baromságot. Mindig is tele voltam önbizalommal, sőt egy kicsit többel is, mint kellett volna, de tisztában voltam az adottságaimmal és kész. Erre jöttél te és ez arculcsapáskét ért, ahogy megfosztottál az önbizalmamtól. Tőlem szokatlanul hevesen vert a szívem, amikor a közelemben voltál, kivert a víz, izgalom járt át. Persze élveztem az adrenalin e féle áramlását, akkor is, ha értetlenül és kifosztottan álltam a dolog előtt. A nagypapádat jöttél meglátogatni, akinek amúgy én már nem jósoltam túl sok időt. Ezt mégsem mertem mondani, valahogy éreztem, hogy akkor összetörnél és valamiért azt semmiképpen nem akartam. Eddig nem érdekelt kin, mikor és miért taposok át, de ez most más volt. Tudtam, hogy elvesztem… Minden nap bejöttél és késő estig ott voltál és én hol el akartam menekülni, hogy ne is lássalak, hol pedig mindennél jobban vágytam a közelségedre. De persze nem menekültem, győzött a vágy. Minden nap vártam, hogy gyere és az öreg állapota felől érdeklődj. Belecsempésztünk a beszélgetésbe más jellegű dolgokat: semleges témákat érintve és minden percét élveztem, minden szavadon csüngtem. Furcsa volt, hogy életemben először valakinek ennyire érdekeljen a mondanivalója. Sóvárogtam, hogy te is érezd, amit én. Minden nap jobban és jobban érdekeltél, nem pedig fordítva, mint eddig bárki másnál. Minden éjjel rólad fantáziáltam és már semmi más nem érdekelt, csak, hogy lássalak, a közeledben legyek és végre megérinthesselek. Persze csak akkor, ha te is akarod és mindennél jobban vágytam rá, hogy akard. Eddig csak elvenni akartam, most pedig azt szerettem volna, hogy adjon valaki. Önszántából.

Aztán egy nap minden bátorságomat összeszedve megkérdeztem, haza vigyelek-e. Mire felhúztad a szemöldököd és közölted, hogy a férjed nem lenne túl boldog…Nekem pedig mintha kitépték volna a szívem a helyéből…

Tina Colt – Kereszt

Tina Colt – Kereszt

Keresztanyám derék asszony. Mindig köpenyt visel és kötényt a fején, ahogyan a régi öregeknél szokás. Igazából nem a keresztanyám, hanem az anyué, de „ráragadt” ez a név és mióta az eszemet tudom így hívjuk a tesóimmal. Gyerekként a szüleim gyakorta száműztek a keresztanyuhoz nyári szünetben, akárha egy olcsó nyári tábor lenne. Annak idején én ezt büntetésnek véltem. Olyan „világösszesfájdalmával” tudtam kínlódni, ahogy csak a kamaszok és a tinédzserek tudnak. Amikor még „térdig értem magamnak” és a Világból is csak vajmi keveset értettem, is tudtam, hogy oda indulunk, szüleim idegesen készültek a hosszú út előtt, étket és ruhákat pakoltak és mi már tudtuk, hogy kezdődik a móka. Csak nem nekünk. Aztán amikor befordultunk a régi tornácos házhoz, ami metlakival volt lefedve, már biztosak voltunk benne. Anyáék elvittek a szigorú „kereszt”-hez és önszántukból ott is hagytak – biztos valami rosszat követtem el – gondoltam anno. Olyan mértékű szigort mutatott, amit később csak a gimis kémiatanáromnál tapasztaltam. Ha csak ránk nézett is összecsináltuk magunkat. Biztos mindenkinek volt egy ilyen tanára…

Keresztanyu minden gyógynövénynek tudta a nevét és nem átallott nekünk gyerekként ezt teával igazolni, amit le kellett tuszkolnunk, amúgy vacsoramegvonással gazdagodhattunk. A sok cickafark, bodza és társai a mai napig hidegrázással párosulnak emlékezetemben. Amikor ott tengettük időnket, nagyon korán keltünk, megetetni az állatokat. Ilyenkor kezdtünk hálásak lenni anyáért, aki azért hagyott minket aludni nyolcig. Egy kisebb állatkert állt ott rendelkezésre: disznó, csirke, kacsa, liba, kecske, nyulak. Mindnek külön neve volt. Ez volt a kedvenc részem az egészből, a koránkelés ellenére. Utána a határba mentünk a csillék alá, különböző gyógyfüveket gyűjteni. Engem jobban lefoglalt, hogy a csilléket nézzem, ahogy hordják a bányából a szenet. Szabolcsi lévén ilyet még sosem láttam és igen szórakoztató volt, ahogy a póznán ide-oda járnak a fém küblik. Ha időben végeztünk, bumerángoztunk, ezután jött a kerti munka, ami nekem hatalmasnak tűnt. Nem mondhatom, hogy nem tanultam meg idejekorán mi is az a kétkezi munka, amit persze az akkori buta agyammal átkoztam. Hat éves koromtól, tizenöt éves koromig minden nyáron volt két hét, amikor ott voltunk a nővéremmel. Idővel a húgomat is vittük. Ő sem élvezte jobban, azt kell, hogy mondjam. Aztán tizenegy éve nem láttam keresztet és más rokonomat sem nagyon abból a megyéből. Felnövünk, elfoglaltak leszünk, de igazából a kor előrehaladtával megromlik a fontossági sorrendünk. Olyan érdemtelen dolgok után rohanunk, aminek a végén nem lesz semmi értéke. Pénz, karrier. Az ebből fakadó stresszre és mindenféle nyavalyára gyógyszereket szedünk, de ezek mit sem érnek. Végül kórházban kötünk ki, ahol nem lesz velünk sem a karrier, sem a pénz. Ha a mai fejemmel arra gondolok, hogy „kereszt” biztos tudna a mai modern problémákra egy fantasztikus természetes gyógyteát, akkor összeszorul a gyomrom. Én is elbuktam. Rossz fontossági sorrendet választottam. Már késő. Túl későn realizáltam, nincs már aki noszogatna, hogy megigyam azt a cickafark teát és már nincs aki lefőzné nekem. Túl késő. Ébredj! Csináld te jobban.

Tina Colt – Anya/Banya

Tina Colt – Anya/Banya

Éppen egy fárasztó nap után ültem a buszon hazafelé. Mit ültem, nyomorogtam. Nem tudtam eldönteni, hogy egy kávéra vagy egy vodkára lenne szükségem ennek levezetésére. Hatalmas volt a dugó, délután három. Úgy tűnt mindenki most megy haza. Elegem volt, fájt a fejem. Otthon akartam lenni és erősen hajlottam a vodka féle levezetésre. Éppenséggel évente, ha kétszer adtam alkohol ivászatra a fejem és ez a mai nap pont egy olyan volt, ami ordított érte. A főnököm nem röstellt engem zaklatni mindenért és olybá vettem, hogy minden felmerülő problémával engem talál meg. Zötyög a busz, vagyis inkább olyan lassan megy, hogy már szinte tolat. Olvad rólam a kabát, mivel reggel még hűvös van, a kezemben meg nem akarom cipelni. A fülesem lemerül, remek – gondolom magamba, és erre mit ad isten felszáll egy nő a gyerekével. Babakocsiba tolja az ártatlant. Négyéves forma lehet és valami nem tetszik neki, mert torkaszakadtából üvölt és vígasztalhatatlan. Hiába mond neki bármit az anyja, az csak ordít és toporzékol. Anyu is megunja, ahogy mindenki más is, mert az is ordibálni kezd, hogy a gyerek hagyja abba. Ő is torkaszakadtából üvölt. Mindenki kénytelen a jelenetet nézni és hallgatni. A nő legalább kismilliószor elmondta, hogy a gyerek hagyja már abba, de az csak azért sem hallgat felmenőjére, tovább bömböl. Nem tudom melyik volt az idegesítőbb a gyerek vagy az anyja. Akkor megfogadtam magamba, hogy én ilyet a a drága kisbabámmal sosem fogok tenni, nem kiabálok és amúgy is csak nevelés kérdése az egész. El is könyveltem, hogy ez egy tipikus „szaranya” lehet…

Hét évvel később…

Próbálom rábírni az ördögfattyát, hogy ne fogdosson semmit a buszon, mert koronavírus van. Ne énekeljen és főképpen ne táncoljon az idegeimen és a buszon se. Otthon aztán tovább harcolunk, hogy ő csokit akar enni, mit neki az én két óráig kínkeservesen elkészített tortám. Neki bizony csoki kell. De hogy tovább menjünk, a vacsorából, ami szinten nem egy kétperces vajaskenyér, két kanállal eszik és ő már fennhangon jelenti ki: tele van. Hát nekem is tele van…a hócipőm. Aminek persze hangot is adok és utána én vagyok a „szaranya 2.0”. Ránézek és le vagyok döbbenve kinek a gyereke ez a szargombóc és hová lett az én tündéri, ártatlan kisfiam? Mondjuk már akkor elkezdett derengeni valami, amikor a gyerek tényleg nyakon fosta magát, az volt az a pillanat, amikor eltöprengtem nem lehet-e, hogy amiket én legendának véltem tényleg igazak?! De mivel kicsinek elég normális volt, nem panaszkodhattam, el is altattam a kételyeket. Ez a gyerek nem ette meg a kékfestéket, nem hisztizett a boltban, nem mászott fel sehova és nem evett meg egy levél véletlenül elöl hagyott gyógyszert sem, nem törte össze magát és a herendit sem. Aztán hatéves korában, mintha fordítva vette volna be a vitamint egy reggel vagy nem tudom mi lelte, de onnantól: reggel cirkuszolunk felöltözésnél, este cirkuszolunk leöltözésnél és ha a felnőttek is szeretnének zuhanyozni, akkor tíz másodperces szünetekkel kell bíztatni, hogy igyekezzen. Hatéves és mintha már kamaszodna, mindent jobban tud, mint a harminc évvel idősebb anyja, de mindenki másnál is. Általában vonatnak képzeli magát, vagy legalábbis olyan hangokat ad ki, nagyon sokáig és nagyon hosszan. Most a lépcsőházból ordibál, hogy ugyan szedjem már le, mert ő felmászott a lépcsőre…kívülről és nem tud lemászni, engem meg a szívinfarktus kerülget.

Sajnos azt is mondták, hogy a gyereked ugyanolyan lesz, mint te voltál…ezért talán jobb, ha felmondok…

Tina Colt – Egy élet, csak egy…

Kaptam egy béklyót…Többet is kaptam életem során, de ez volt talán az a béklyó, amit, ha hagyok elburjánzani, sosem jövök ki élve…Minden adott volt, hogy elkallódjak, hogy a folyóból halásszák ki a testem, vagy árucikk legyek egy ukrán milliomos számára. Mindenem megvolt ehhez: a vaginám, a külsőm és persze a szokásos rossz családi háttér. Senki nem is jósolt számomra mást. De azért valljuk be, hogy ez itt minden második emberről elmondható, ha a statisztikákat nézzük.

Álljunk meg egy pillanatra…Nem arról beszélek, amikor egy ’mocskosszájú’ tinédzser vagy és a szüleid olyan szemétládák, hogy veszekednek veled a továbbtanulás, a leckék és a fiúk témában. Amikor terrorban tartanak, hogy márpedig nem mehetsz a közeli kocsmába lerészegedni és zsarnokoskodva azt mondják: „azért, mert azt mondtam”, vagy „amíg az én házamban élsz és az én kenyeremet eszed”. Nem ezekről beszélek kistacskó. Arról beszélek, amikor rettegve alszol el és még jobban félsz reggel, hogy vajon lesz-e mit enni, apád-anyád olyan hangulatban ébred, hogy nem akarnak agyonverni, tehát megvolt-e számukra megfelelő mennyiségű alkohol az este. Ha nem, jobb, ha szaladsz már reggel, még mielőtt ők felébrednek. Reggeli nélkül, „jó iskolát, szeretlek puszi nélkül”. Jobb, ha rohansz és csak akkor térsz haza, amikor már minden kártyát kijátszottál: voltál iskolában, bekéredzkedtél ismerősökhöz, ha szerencséd van még élelmet is kaptál, játszottál odakint, de túl hideg van, már mindened elfagyott. Szakadt a kabátod és a cipőd is. Nos innen már tényleg haza vezet az út, nem akarsz menni, de a túlélési ösztön csak oda vezérel, mert ha ütnek is, legalább nem fagysz halálra. Ha szerencséd van, már túl részegek ahhoz, hogy egyáltalán tudomást vegyenek rólad. Csak beosonsz és egy sarokban csendben várod, hogy újra másnap legyen. Jobb esetben már ki vannak ütve, vacsora sincs, de legalább béke van. Testvéred tekintete a másik sarokból ugyanazt hordozza, mint a tied. Éhes vagy, de mégis jobb éhesen, de nyugalomban. Éjszaka még a vécét is alig mered megközelíteni, nehogy te legyél, aki felkelti őket. Horkolva fekszenek egymáson. Szerencsére volt annyi pia, hogy egymást sem akarták megölni. Reggel aztán ugyanabban a ruhában mehetsz ismét, amint a nap fent van. Rettegsz a péntektől, hétvégén nincs hova menni…Erről beszélek. Remélem vágod. Nos ebből nagy eséllyel egy strici karjaiba rohansz idejekorán, hogy te is időd nagy részében örök mámorban feledkezz meg az álmokról, mind arról, amiről kislányként hitted, hogy neked is jár. Ezek erősítik a statisztikákat és hozzák létre azokat, akik úton-útfélen a bajba jutott családok mellett lobbiznak. Én nem találkoztam eggyel sem, de a tévében, ami nekünk kettő is volt: az egyiken kép a másikon meg hang, láttam, hogy vannak ilyenek. Mindenesetre nem tudom minek köszönhetően, elvégeztem az iskolát, nem hat elsőt és két másodikat, hanem úgy rendesen, mint azok, akiknek rendes családjuk van. Célom volt, amitől nem lehetett eltántorítani: elmenni innen és teljesen más életet élni. Persze én is követtem el bakikat: én is belerohantam egy férfi karjaiba, akiről azt hittem, hogy majd a fehér lovon érkező megmentőm lesz, de a pofonok után mindig erősebben álltam fel. Rá kellett jönnöm, hogy nincs herceg, aki megment, nincs senki, aki megmenthetne. Egyedül vagyok és magamat kell megváltanom. Láss csodát: rendes, jól fizető állásom van, magamat tartom fenn és amikor elértem és már nem volt szükségem senkire, jött egy férfi is, aki minden képzeletemet felülmúlja. Mint a mesékben.

Azt mondom, az ember élete ott kezdődik, hogy elfelejti okolni a körülményeket, az embereket. Na ugye, te is előhúzod ezt a kártyát: az anyám miatt, az apám miatt, a tanárom miatt…napestig sorolhatnám, de nem igaz: te miattad nem mersz a tükörbe nézni, mert szembe köpnéd magad leginkább, te miattad vagy egy vesztes és csak te lehetsz az, aki ez ellen tehet.

Az emberek folyton várnak valamire, valakire, egy körülményre, de az igazság az, hogy a sikeres ember megteremti magának a lehetőséget. Nekem mindig nehezebb volt elérni dolgokat, embereket. Engem nem kedveltek, mert menő játékaim voltak, nem kivételeztek velem, mert a szüleim tanárok, orvosok vagy az isten tudja mik voltak, nekem vérrel-verítékkel kellett megdolgoznom a sikerért, szeretetért, figyelemért, de ki, ha én nem?

„Egy élet. Csak egy. Miért nem futunk úgy, mint a tűzben, a legvadabb álmaink felé?”

Tina Colt – A szokások rabja

Tina Colt – A szokások rabja

Mindegy mi van. Mindegy mi történt. Mindegy mi történik. Elviszed a fiadat vasárnap edzésre, belemosolyogsz a többi szülő arcába és játszol. A csontváz el van rejtve. A mosolyod mögött senki nem látja, hogy a hullazsákból a kocsidban szivárog a vér, de te nagyon jól tudod. Sürget az idő. Ki tudja mikor lesz akkora a tócsa, hogy szemet szúrjon. De te csak mosolyogsz. Szurkolsz a fiadnak. Még egy félidő. Közönyösen beszélgetsz a többi apukával, az időjárásról, hogyan játszott a Chelsea múlt héten és a többi. Az anyukák is odajönnek, hiszen egyedülálló vagy és ezt ők jól tudják. Némelyik gátlástalanul kiveti rád a hálóját. De egy közös van bennük. A lábukat is kitörnék, hogy segítsenek neked, mint egyedülálló sármos apának, aki még szemtelenül gazdag is. Sokan mindent megtennének. Ha nem mindegyik. Látod rajtuk. Azt is nagyon jól látod, ahogy a házasok is összemérik a sörhasú, lusta férjeiket veled és persze neked ez nagyon imponál, hogy a közeledbe sem érnek. Sóvárogva néznek a jobbnál jobb nők. Bármelyiket megkaphatnád. De az idő sürget, a vér csöpög. Pont egy ilyen lány van a csomagtartóban. Abban a bizonyos hullazsákban. Egy könnyen kapható. Mikor vége a meccsnek megveregeted a fiad vállát. Átöleled és gratulálsz neki. Tényleg az egyetlen tiszta érzés, amit érzel az a szeretet, a fiad iránt. Mély megvetéssel nézed a többi embert. Főleg a nőket. Az anyád is elhagyott és a gyereked anyja is lelépett. Undorító fehérnép. Szét akarnak tépni. Az egyiknek a pénzed kell, a másiknak az időd. Mindegyik ugyanazt érdemli. Fájdalmas és kínkeserves halált. Szólsz az egyik anyukának, hogy vigye haza a fiad, mert neked sürgősen be kell menned az irodába. Nem kételkednek és majd meghal, hogy segíthessen neked. Ez egy kifejezetten szánalmas példány. A férje is és ő is hatalmas felesleggel rendelkeznek, de sajnos egyik sem keres annyit, hogy ezt a hatalmas étkezési vágyat csillapítsák. A csemetéjük is örökölte ezt a falási kényszert, szinte gurul a gyerek a labdához, amihez csak mások jóindulatával érhet, amúgy esélye sincs a szerencsétlennek. Egyáltatlán nem valók ide és nem is nagyon engedhetik meg maguknak. A sóvárgás szinte ordít a nő tekintetéből. Hányni tudnál tőle. Elviszik Brandont. Te pedig az autódhoz mész, beszállsz, még mosolyogva integetsz nekik, amikor elhajtanak. Nyugalommal konstatálod, hogy a kocsi alatt még nincs vértócsa. Te is beszállsz és elég messzire hajtasz, az öböl másik oldalára. Legalább fél óra az út, de tudod, Brandon már nagy, amint hazaviszik Margaret a bejárónő, majd gondját viseli. Az idő miatt már nem kell aggódnod. Már régen megvetted ezt a telket, ahol a fáktól semmit nem lehet látni. Egy roskadozó épület van a telken, de te nem ezért vetted meg. A telek vége egy sziklaszirtben végződik, ahol most éppen dagály van. Viharos szél kap a kabátodba. Még az istenek is neked kedveznek. A sűrű növényzettől alig tudsz odatolatni, de mégis megérte ez a terepjáró, süvítő kerekekkel mégis nehezen odaküszködik a kocsi. A sűrű növényzettől esetleg akkor van esélye, hogy valaki meglát, ha pont azt a pillanatot választja, amikor kilököd a zsákos testet. Lapítva kimész a szakadék szélére és körülnézel. Nem látsz senkit és semmit. Minden csendes, de azért vársz legalább tíz percet hason fekve és ellenőrzöl mindent a távcsővel. Minden csendes. Biztonságban a szakadék széléhez hempergeted a testet és még egyszeri körültekintés után belököd a tengerbe. Vársz még pár percet, de semmi mozgást nem érzékelsz. Már előre kicserélted a kazettát az irodába, miszerint ebben az időben te ott vagy. Gyorsan a házhoz mész, ahol a már előre elkészített tömény tisztítószerekkel kimosod a kocsit. Mindent egy zsákba gyűrsz, a ruhádat is. Szerencsére egy ugyanilyen szett van az autóban, ahogy mindig is. A kutya meg nem mondaná, hogy ez egy másik ruha. Gyalog visszamész a tengerhez és a zsákot is a hulla után küldöd a takarítószerekkel együtt. Meg sem visel – miért tenné, hiszen azt kapta, amit megérdemelt. Mind azt kapja. Bezárod a kaput és visszamész a városba, pont annyi az idő, hogy a kazettán távozol az irodából. Megállsz egy mélygarázsban, ahol visszacseréled a rendszámot, amit ugyanitt cseréltél le, az úton odafelé. Elhagyatott egy hely. Se kamerák, sem biztonsági őrök, talán ezért nincs itt egyetlen autó sem. Hazahajtasz és már az otthon nyugalmában, iszol egyet, hogy milyen kibaszott okos vagy és milyen jól átvered a rendszert már évek óta. Még a fiad sem sejt semmit, pedig nagy megfigyelő. Holnap aztán kezdődik az új vadászat. Minél kevesebb van odakint belőlük, annál kevesebb férfit tudnak elhagyni.

Másnap elviszed a fiadat az iskolába, majd az irodába hajtasz. Azért van benned egy kis adrenalin löket, ami az egész napodat feldobja. Úgy érzed erre az adrenalinra neked mindig szükséged van. Szórakozottan hallgatod az értekezletet. Közben neked az jár a fejedben, amikor a csajba élveztél és ezzel egy időben vágtad belé a kést. Nem könyörgött, még a tekintete sem. Élvezte, hogy te vagy felette. Talán egy kicsit meglepődött, de elég hamar vége lett. Csinos, vékony csaj volt, így hamar elvérzett. Te pedig élvezted minden pillanatát. Nem kényszeres gyilkoló voltál. Te csak a világon akartál segíteni. Szórakozottan vetted át a telefont az értekezleten, amit a titkárnőd hozott be és nyújtott át. Innen már tudtad, hogy a fiaddal van valami, mert semmilyen más hívást nem vagy hajlandó fogadni. Vasmarok szorítja össze a belsődet, addig, amíg a telefont a füledhez emeled. Sürgetően szólsz bele, nem érdekel, hogyan néznek rád a tárgyalás résztvevői. Hiszen a tied az egész kóceráj és a dolgozók is. Egy gépies tanári hang az iskolába invitál, nem mond semmit. Felkapod a zakód és már úton is vagy. Rendőrség, tűzoltók állnak az iskola udvarában. A vasmarok nem enged. Önkívületben rohansz a tömeghez. A fiad a földön fekszik, élettelen tekintete mered rád, amit hirtelen fel sem fogsz. Karok ragadnak meg. Egy levelet nyomnak a kezedbe, bilincs kattan rajtad és nem értesz semmit. Semmi nem jut el hozzád. Olvasni kezded a levelet:

Ennek véget kell vetni, apa. Szeretlek. Bocsáss meg nekik, kérlek és nekem is.

Felnézel, a bilincs rajtad. Folyóként ömlenek a könnyeid. Mégis tudta. Elvezetnek és te mindent bevallasz, nincs értelme már semminek. A fiadnak akartál egy biztonságos világot, de ő már nincs többé. Öngyilkos lett. Miattad. Kapsz egy ügyvédet. Aki nő mellesleg. Te nem szólsz egy szót sem, de ő nem adja fel, naponta jár hozzád, nagy babérokra akar törni. Te vagy az első ügye, nagyon fiatal, nagyon lelkes. Esélye sincs és téged ez már amúgy sem érdekel…

Hirtelen nem tudsz magaddal mit kezdeni, amikor két évvel később a nyílt utcán szívod a friss levegőt. Az évszázad leghosszabb ügye volt, az ügyvéd kiscsaj végül nyert. A házadat kivéve, mindened ráment az ügyre. Szabad voltál, de fogalmad sem volt, mit kellene tenned…Az ügyvéd csajjal, vagy a pszichológussal kellene-e kezdened…

Tina Colt – Kiábrándulós

Tina Colt – Kiábrándulós

Alapjáraton rendes lány vagyok. Tényleg. Sajnos. Kezdjük az elején. Valaminek az elején. Nem az életem elején, mert az jobbára ugyanúgy kezdődik, mint másnak. Hol tartottam? Ja. Szóval beleszerettem a seggfejbe. Az egyikbe…a sok közül, ne is próbáld kitalálni melyik az. Mind ugyanolyan. Így visszagondolva fogalmam sincs, mi fogott meg benne? Miért éppen egy seggfej? Én rendes vagyok. Tényleg. Mindenki ezt mondja, még azzal is megvádoltak, hogy túl kedves…?! Nem volt különösebb viszonyom sem a seggfejjel, egyszerűen csak beleestem, mint vak ló a gödörbe. Aztán meg fájhatott a fejem, főtt is eléggé. Miért én? Miért ő? Miért nem egy jólnevelt, vicces, vallásos vagy mit tudom én, egy olyan rendes pasas? Miért mindig seggfej? Ezt érdemlem én? Na, és legyek vallásos. Hát úgy volt tehát, hogy beleszerettem és nem volt mit tenni, ki kellett szeretni belőle. Na, mintha az olyan egyszerű volna. Pontokat gyűjtöttem, hogyan kellene ám megejteni ezt a kiábrándulás dolgot. Én mindenfélét kipróbáltam, talán csak a szakadékba ugrást nem, de azon kívül tényleg mindent: új pasit, régit, rendeset, nem rendeset, túl sok elfoglaltságot, még a kémia rejtelmeiben is elmerültem, hogy kotyvasszak valamit kiszeretésre. Semmi nem működött… El kellett fogadnom, ez egy olyan dolog lesz, ami végigkísér, amíg…Még én sem tudom a mondat befejezését…

Ezért vagyok most is itt. Egy elég mozgalmas utcán mosolyogva próbálok stoppolni egy kocsit. Fülemig ér a szám, bizalomgerjesztő vagyok, ahogy Reacher tanította. Utoljára tizenkilenc évesen gondoltam, hogy milyen vicces lehet a fővárosból, csütörtök éjjel hazamenni stoppal…egy éjszakámba telt és baromira nem nevettem, de elég olcsón megúsztam a fáradtságot leszámítva, semmi egetrengető nem történt. Ha akkor mondjuk én vagyok a saját szülőm, lehet agybajt kapok, de az enyémek elég lazán vették. Most, majd húsz évvel később már nem viccből, hanem pénztárcám elveszítve, nem találok más utat eljutni A-ból B-be, mint stoppoljak egy kocsit. Körülbelül negyven fok van, az aszfalt szinte sugározza vissza a meleget, nincs kedvem mosolyogni, sikítani szeretnék, hogy kerültem megint ebbe a slamasztikába? Erre persze nem kell válaszolni. Eddig olyan tíz autó húzott el mellettem, lassítás nélkül. Hát hova lett az emberbaráti szeretet? Töretlenül mosolygok. Egy jeep lassít, de mégis tovább hajt. Kezdeném feladni, az arcomra már ráégett a vigyor, amikor egy fekete sötétített ablakos merci mégis megáll. Már egy kicsit továbbment, de megállt. Nekem sem kell több, feltépem az ajtót és az anyósülésre vetem magam, amikor is meglátom, ki ül a volánnál… Hidegzuhanyként ér a felismerés…Annyira nagy volt a kétségbeesés, hogy sosem érek haza, hogy azt sem néztem ki ez és miért sötétített az üveg. ’Brava’ Lara, ezt jól meg csináltad – gondolom. A sofőr nem bírja abbahagyni a nevetést. Annyira röhög, én pedig annyira szeppent vagyok, persze dühös is, de az elhanyagolható a gátlásaim miatt.

  • Általában nem veszek fel állatokat a kocsimba, de ez esetben kivételt kell tennem – mondja, amikor meg bír szólalni a nevetéstől.
  • Igazán köszönöm – mondom jól nevelten és rá sem merek nézni, mert akkor talán össze is csinálnám magam. Ez nem lehet igaz, Lara. Tényleg? Egy tízmilliós városban te megtalálod azt az egyetlen utcát és kocsit, amibe a seggfejed ül, akit olyan nagy hévvel akarsz elfelejteni, már egy éve?
  • Hova vigyelek? Valami állatkertbe vagy az északi sarkra? – kérdezi és még mindig vigyorog.
  • Csak haza. Mármint amerre neked menned kell, nekem a híd másik oldalára kellene eljutnom – hadoválok össze-vissza.
  • Rég nem találkoztunk – mondja. Végre komoly a hangja. Erre mit mondhatnék, hogy nem rajtam múlt? Inkább nem mondok semmit, mert hallgatni arany. Mondjuk nem tudom, mikor kapom meg? Az aranyat a hallgatásomért. És kihez is kellene fordulni ezügyben? Hiába nem nézek rá, tudom, hogy ott van és ismét elfog a remegés, kiszárad a torkom, hevesen ver a szívem, ahogy annak idején is. Sokat gondolkoztam, hogy vajon, ha ismét találkozunk, megint képes leszek komplett idiótát csinálni magamból? Persze Lara, ügyes vagy, nagyon sokat fejlődtél az utóbbi évben. A nagy büdös semmit. Hisz tudod, azt tehetne veled, amit akar, nem bírnál nemet mondani, akkor sem, ha tudod, hogy ő is egy „S” – most nem fogsz mondani semmit? – kérdezi.
  • Nem – nyögöm és érzem, hogy hamarosan egy zacskó is kell légzésre és/vagy hányás ellen – itt kitehetsz valahol – mondom minden bátorságomat összeszedve. Erre mennyi esély volt tényleg?
  • Azt mondtad a híd másik oldalán. Szívesen elviszlek – az egyik részem persze felvenné a nyúlcipőt, és az áruló maradna. Nem szólok egy szót sem. Győz az áruló. Testem minden idegszála kiélesedik, ég a bőröm, reszket a kezem. Ezt talán mégsem bírom ki hazáig.
  • Csak állj meg, remek lesz itt – mondom pánikolva és magamra sem ismerek, hogy egyáltalán meg merek szólalni.
  • Lara, ebben a ruhában hova mennél? Apropó miért van rajtad ez a hacuka? – céloz a pingvin jelmezemre, amit egy zsúrra vettem fel, gyerekeket szórakoztattam.
  • Ez vagyok én, James – mondom és érzem megint hülyét csinálok magamból. Kezdek hozzászokni.
  • Egy pingvin? – kérdezi és vigyorog.
  • Így érzem magam melletted – mondom és még jobban vigyorog. De ha egyszer így van?
  • Értem, szóval egy pingvin vagy.
  • Tök mindegy. Minek jöttél ide? – kérdezem és nem tudom tehetném-e még viccesebbé a helyzetet. Mármint számára. Mert nekem csak kínos.
  • Azt hittem, aki fizeti az adót, az használhatja az utat – mondja.
  • Egy évig is nagyon jól megvoltál enélkül az út nélkül. Én meg nagyon jól megvoltam nélküled – ha nem vesszük azt a töméntelen mennyiségű zsepit, amit elbömböltem miattad, a jégkrémről nem is beszélve – teszem hozzá gondolatban.
  • Sajnálom, hogy erre mertem jönni és felvettem egy pingvint, akit emberbaráti szeretetből vagy inkább állatbaráti szeretetből haza furikázok, mielőtt aszfaltdísz lenne. 
  • Igen ez vagy te, hálásan köszönöm nagylelkűségedet mister tökély – ezt miért mondtam? Ügyes vagy Lara, csak legyezgesd még az amúgy sem kicsi önbecsülését.
  • Mit mondhatnék? Belőlem is hiányoznak a hibák – mondja és én érzem mindjárt kipukkanok a dühtől, de szerencsére a pingvinjelmez olyan szoros és vastag, hogy erre semmiképpen nem ad lehetőséget. Azt képzelem, hogy annyira megszívom magam méreggel, hogy kipukkanok itt a kocsiban és mindent beterít a pingvin vér, ami természetesen az én vérem lenne, mert ez csak egy jelmez, de azért jó eljátszani a gondolattal.
  • Nah persze – ennyit mondok, semmi frappáns nem jut eszembe. Tutira két kézzel borotválkozik, mert akkora arca van. Ránézek és azt várom, hogy két feje van, vagy ronda, vagy nem tudom, valami olyasmiért imádkozom, ami teljesen kiábrándít belőle. De természetesen számomra még mindig a legszebb és legjobb, akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy nem az.
  • Hiányoztál – mondja, amivel ismét kiakaszt.
  • És anyukád elvette a telefonodat? Vagy nem volt egy huszasod, amiből egy fülkéből felhívhatnál? Vagy memóriazavaros lettél és elfelejtetted a nevem, a számom? Írni is elfelejtettél? Vagy nem volt egy tollad. A papírgyár is elköltözött? A számítógépedet pedig a marslakók vitték magukkal lomtalanításnál? – találgatok, mi lehetett az oka, hogy nem jelentkezett, pedig annyira vártam…
  • Mivel világgá mentél, úgy gondoltam, nem vagy vevő a tökéletes sármomra – mondja vigyorogva. Megint felbosszant, ahogy mindig is.
  • Ez kifogásnak elég gyenge – mondom. Még engem hibáztat? Hogy merészeli? Annál nyilvánvalóbban nem tudtam volna a tudomására hozni, hogy odáig vagyok érte, mint ahogy tettem. Komplett idiótát csináltam magamból minden alkalommal, amikor csak a közelembe jött és mivel erre ő nem lépett, hát én léptem. – tegyünk ennek a dolognak végre pontot a végére – mondom dramatikusan – felhúzza a szemöldökét.
  • Hiszen tettél Lara, eljöttél. Mi lenne ez, ha nem egy pont a kibaszott i-n? – kérdezi és kicsit mérges.
  • Nos én azért jöttem el, mert lett volna alkalmad lépni, de nem tetted. Minek maradtam volna és csorgattam volna rád a nyálam, ha te nem? – érzem, ahogy elvörösödök, csak, mint általában, ha egy kilométeren belül van. Mindegy, hogy megint csak bolondot csinálok magamból, mert akkora vágy kerít hatalmába, hogy lezárjam és továbblépjek végre, mint még soha, ezért az sem érdekel, ha totál hülyét csinálok magamból. Ha lehet ezt überelni.
  • Szeretnéd, ha rád csorgatnám a nyálam? – kérdezi és vigyorog – öltözz le akkor.
  • Azt lesheted – mondom.
  • Látod Lara, mindig ezt csináltad, amit most. Közeledtem, te bezárkóztál. Elbizonytalanítottál. Utána már visszakoztál, de akkor már én nem voltam biztos benne, hogy tudom kezelni a hangulatingadozásaidat. Hol akarsz, hol nem.
  • Téged a fejedre ejtettek? Vagy eleve így jöttél ki? – kérdezem – úgy beléd estem, mint vak ló a gödörbe és úton-útfélen könyörögtem, hogy dobjanak egy kötelet, de mindhiába. Rettegtem, hogy a te fene nagy tökéletességed mellett én eltörpülök, hogy csak játszol és féltem a visszautasítástól – kimondtam végre, de nem könnyebbültem meg…egyelőre.
  • Miért nem pingvin? – kérdezi. Még van képe humorizálni, amikor én a legféltettebb titkaimat tárom fel. Lassan odaérünk és boldog vagyok, hogy vége ennek a rémes utazásnak. Kiszáll ő is, mint két barom állunk egymással szemben a lakásom ajtaja előtt, ahol természetesen a pletykás szomszéd éppen most kapál vagy mit csinál. Rohadt meleg van, miért nem a tévét nézi, ahogy általában teszi a nap huszonnégy órájában? Állok a szerencsétlen pingvin jelmezben, próbálom azt sugallani, hogy tele vagyok önbizalommal. Még az oszlopnak is nekidőlök, amitől persze az kifordul, én pedig eltaknyolok. Lábam az égbe, a pingvin miatt mozdulni sem tudok. James persze felsegít, miután abbahagyta a röhögést.
  • Nem hiszem, hogy van még miről beszélnünk James – mondom, mert már le akarnám venni ezt a göncöt és pisilnem is kell.
  • Be sem hívsz egy bambira? – kérdezi sértődötten.
  • De természetesen, gyere igyunk egy kávét. – gyorsan kutatok az emlékezetemben, hogy miképpen hagytam a lakást reggel. De már úgy is tök mindegy. Ahogy sejtettem, szinte takaros rend van, ha nem számítjuk a mosogatóból már kifele ömlő szennyes edényt, a reggeli készülődés nyomait szerte-széjjel. Az ajtóból egyből a konyhába csöppenünk, de egyik helyiség sem lenne sokkal jobb. Mit foglalkozom vele egyáltalán? Ha kávét akarok neki adni, akkor el kell mosnom egy bögrét, de szerencsére nem kell ilyenekre vetemednem, papírpoharat veszek elő. Minél gyorsabban az ajtón kívül akarom tudni, ezért a nagy kapkodásban legalább kétszer megégetem a kezem. Végre a kezébe nyomom a kávét, az alig lejárt sovány tejet és az édeskét, amit tudom, hogy rühell.
  • Ilyen remek kiszolgálásban még sosem volt részem – mondja gúnyosan. Amint a kezébe nyomom a nedüt, a fürdőbe vonszolom magam, de ahhoz, hogy beférjek le kell vennem a jelmezt. Nem tudom lehetnék-e ennél idegbajosabb, amikor nem sikerül levakarnom magamról. Gáláns úriemberként siet segítségemre. Sajnos az érintése még mindig fel-fel izgat, ami igazából nem kifejezés, mert ha nem lett volna ilyen szigorú a neveltetésem, neki esek. De szerencséjére én is úrinőként viselkedem és miután lesegítette, végre magamra zárhatom a fürdő ajtaját. Olyanokkal múlatom az időt, hogy a vattakorongot számolgatom a tasakban, minden parfümömet megigazgatok. Talán abban bízok, hogy elmenekül, mire kimegyek. Amikor végre kivágom az ajtót, ő mosogat. Tényleg mosogat. Állam leesik, ilyet még véletlenül sem feltételeztem volna róla.
  • Nem keresek bejárónőt – mondom gúnyosan.
  • Pedig elkelne – mondja, amikor végzett az egész halommal.
  • Te éppen nem tartottál valahová, amikor felvettél?
  • Nem fontos – mondja. Közelebb araszol felém, én a menekülési útvonalakat keresem, de az nem lévén rábámulok, kiszárad a szám, a szívem ki akar ugrani.
  • Mit akarsz? – kérdezem kétségbeesve.
  • Meg foglak csókolni – mondja, mintha azt mondaná, hogy eszik egy kiflit vagy mit tudom én. Nem tudom elvenni róla a tekintetem, folyton a száját nézem, ami vészesen közelít az enyémhez. Mikor már csak milliméterekre van, eláll a lélegzetem. Mennyit álmodoztam róla, erről a pillanatról és hallom ahogy Reacher azt mondja: „sajnálni kell azt, aki megkapja, amit akar”. És tényleg megteszi és én szinte repülök. Pedig elpofáztam magamnak és egyet is értettem magammal, hogy nem érdemel meg, hogy én jobbat érdemlek, aki nem hagy elmenni, aki harcol értem, aki nem bírja ki, hogy egy évig ne tudjon rólam semmit. De ez a csók olyan, hogy ha ez az utolsó sem bánom. Így is lehet csókolni? Ezt iskolában tanulta? Eszemet vesztem, mellkasában kapaszkodom, hogy nehogy megint elessek. Aztán hirtelen abbamarad. A szemembe néz. – látom nem élvezed – mondja, de vigyorog közben. Nekem meg ismét felmegy a cukrom. A szemtelen.
  • Valóban volt már jobb is, de várj, adok még egy esélyt. – tapadok a szájára és viszonozza. Nem tűnik úgy, hogy abba akarnánk hagyni. Aztán levegőért mégis elválunk.
  • Mennem kell – mondja hirtelen.
  • Azt hittem azon vagyunk – nyögöm és a lélegzetem próbálom szabályozni, továbbá nem elájulni. Légy erős Lara. Megkaptad, amit akartál. Sosem akartál hozzá menni. – Rendben. Kikísérnélek, de tiltja a vallásom.
  • Kitalálok. Viszlát Lara.
  • James – mondom fanyarul és hagyom, hogy kilépjen az ajtón és valószínűleg az életemből is. Ismét.

Mikor kilép, hülyeséget kerülendő a szobába megyek és a radiátorhoz bilincselem magam. Nem akarok kétségbeesett üzeneteket hagyni mindenkinek…is. Leülök a földre jobb híján. De legalább lehetett volna annyi eszem, hogy a tévét bekapcsolom. Ülök ott és azon gondolkozom, ami történt. A csókon természetesen. Milyen szánalmas már, hogy ez volt a legizgalmasabb dolog, ami történt velem az elmúlt egy évben. „Nagyfogadalmakat” teszek, ahogy ilyenkor általában. Ezek főszereplője mégis az, hogy elfelejtem és egy rendes pasast keresek. Elunom magam egy idő után, de nincs mit tenni, a kulcsot és a telefonomat is direkt a szoba másik végében hagytam. Kopognak, kiszólok, hogy szabad. Már előre kigondolom, mit fogok mondani, valószínűleg a pletykás szomszédom az. Amint közelebbről hallom a lépteket már mondom is:

  • Ez egy újdivatú fogyókúra – de legnagyobb égésemre James az.
  • Mesélj még – vigyorog. Én meg ott állok a radiátorhoz bilincselve, teljes döbbenetben – csak boltban voltam. Óvszert vettem – mondja, mintha egy kiló kenyeret mondott volna.
  • Honnan gondolod, hogy lefekszem veled? – kérdezem és érzem, hogy ég az arcom, mint a Reichstag.
  • Honnan gondolod, hogy veled akarok? – kérdezi vigyorogva. Egyre közelebb jön és én semmiképpen nem tudok menekülni, nem mintha akarnék. Az állam alá nyúl, próbálok nagyon dacosan a szemébe nézni, ami addig sikerül, amíg meg nem csókol. – Hol van? – kérdezi és én értetlenül állok a kérdés hallatán, arra koncentrálok, hogy ne ájuljak el.
  • Mi? – kérdezem bambán.
  • A kulcs Lara – int a bilincsre. Az ágy felé bökök, ahol a kis dobozka nyitva áll. Gyakorlottan nyitja ki és ismét az állam alá nyúl – megtehetem ezt? – kérdezi, de nekem csak egy igenlő bólintásra futja – most már ne menekülj el tőlem – mondja, mielőtt az ágyba rántana és nekem eszemben sincs elmeneküni, mert ha másra nem is volt jó ez az év, de arra biztosan, hogy tudjam én ugyanannyit érek, mint bárki más, hogy nekem is lehet osztályrészem a boldogságban.

Tina Colt – Küldetés teljesítve

Tina Colt – Küldetés teljesítve

Prológus

Nézem, ahogy a sötétséget lassan a világosság váltja fel. Percek alatt tör előre egy új nap kezdete. Semmit nem kímél, nem vár, nem kérdez, csak tör előre. Új és hamis ígéretekkel kecsegtet. Egy új nap, egy új kezdet, vagy éppen egy vég. Nekem a vég. Egy sávban már határozottan látszik, ahogy a sötét égbolton egy csíkban lilás fény jelenik meg. Dermesztő hideg van, de ez mégsem tűnik fel. Ha csak másodpercekre is a csöpögő vérre tekintek a kezeimen, majd újra az égboltra, máris sok változásról maradtam le. Pillanatokkal később, már mindent az új nap fényei borítanak majd be, mint kezeimet a vér, ami gyorsan megszárad, de még látni, ahogy megcsillan rajta a fény. Az a ragadós, nyúlós, fémszagú folyadék a kezeimen…az apám vére. Elapadtak már a könnyeim, fájdalmamat valami egészen más váltja fel… Düh. Mérhetetlen. Pedig vége mindennek, én mégis mérhetetlenül dühös vagyok, úgy érzem nem tudok vagy nem is akarok gátat szabni neki. Két férfi áll a közelemben, ugrásra készen. Amúgy csend honol a kis városkában. Üresek az utcák, sötétek a házak. Hát nem tudják mi történt? Miért nincs itt mindenki? A két férfi sürget…mennünk kell. Nem állhatok itt. Talán attól tartanak, bármelyik pillanatban elárulhatom magunkat. Nézek rájuk, próbálok rájuk fókuszálni a tekintetemmel, de nem megy. Látom, hogy ott vannak, de nagyon távolinak tűnnek. Ismét a kezeimre nézek. Majd az égboltra, mélyet szippantok a levegőből, akárha attól tartanék, hogy öklendezni kezdek. Aztán egyre közelebb araszolnak felém. Az egyik kezében egy tű villan, ellenkeznék, de a testem nem engedelmeskedik…Még érzem, ahogy elernyed a testem, és már azt tesznek velem, amit akarnak…

Első fejezet

  • Mami túl gyorsan mész – a kisfiú a kocsi hátsó ülésen bekötve játszik a katonáival, de így is érzi, hogy az anyja a megengedett sebességnél sokkal gyorsabban halad. Ez volt az egyetlen játék, amit magával hozott, igaz ez volt az egyetlen játéka. Ólomkatonák. A házuknál találta őket a kertben. Csupa sár volt, mind a kettő, amikor a kincsekre lelt. Szaladt az anyjához, aki nagy gonddal megmosta neki őket egy lavórban. Azóta mindenhová magával vitte őket.
  • Minden rendben van, kincsem – mondja a nő, aki a könnyfátyolon keresztül próbál minél hamarabb és minél gyorsabban megszabadulni a múlt árnyaitól. Rettegve menekül elkövetett hibája elől. Minden holmija ebben az autóban volt, de egy fabatkát sem ért egyik sem, csak a fiát akarta végre biztonságban tudni. Olyan volt a felismerés, ami rátört hajnalban, mint egy ökölcsapás. A férfi, aki terrorizálta, már tíz éve, az este megfenyegette, ami nem is volt új, de ezúttal túl messzire ment, mert a fiát is belevonta a mocskos kis játékba. Azzal fenyegetőzött, hogy kinyírja a kölyköt, ha ő bármiféle rosszban sántikálna. Szerencsére a férfi eleget ivott ahhoz, hogy hangosan és mélyen aludjon. Ebben reménykedett legalábbis. Liz rájött, hogy ez sosem fog változni, erre talán már ezelőtt is rájött, de saját magáért nem mert kiállni. Így, hogy az a mocsok a fia életét is megfenyegette, így egy ismeretlen erő gyűlt benne össze. Az éj leple alatt, minden bátorságát összeszedve felkapta a fiát, a férjének kocsi kulcsait és már szelte is a kilométereket. Országokat ívelt át és így sem volt biztos benne, hogy elég messzire megy, hogy amaz ne találjon rájuk. Rettegett de mégis, valami eddig számára ismeretlen erő húzta előre. Már több órája vezetett és zokogott. Hirtelen minden tévedése belesűrűsödött azokba a könnyekbe. Magát hibáztatta, amiért nem lépett már korábban, hogy a fiának jobb élete legyen és legfőképpen biztonságos. Nem ezt akarta neki. De hát ki akarja ezt a saját gyerekének? Milyen anya volt, hogy eddig egyáltalán tűrte? Már régen nem volt élő rokona, így nem volt kihez mennie. Fogta a kevéske pénzét és futott. Az sem érdekelte, hogy ezután is nehéz idők jönnek. Egy nő gyerekkel, pénz nélkül egy idegen országban… De legalább biztonságban… Kedves szavakkal próbálta nyugtatni a fiát és remélte, hogy még sikerül kijavítania a benne rejlő esetleges lelki sérüléseket. Okos, értelmes fiú volt, remélte ez így is marad. Könyörgött magában, hogy az ő eddigi gyengesége ne legyen hatással a fiára, hogy az, egészséges és boldog felnőtt legyen. Éppen a fiához beszélt és nézte a visszapillantóban, amikor nem vette figyelembe, hogy itt ellenkező irányú közlekedés van és egy autó nagy sebességgel frontálisan beléjük ütközött. Üvegszilánkok repültek szerte széjjel a becsapódás pillanatában. A kisfiú velőt rázó sikolya. Az anyja vére. A másik autó sofőrje félig kirepült az ablakon. Feje csupa vér volt, nem mozdul és nem is pislogott többet. Minden olyan gyorsan és hirtelen történt. Az anyja szeme zárva volt, de nem szólt semmit. Hiába sikoltozott a kisfiú és kérlelte, hogy szólaljon meg. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végre jött valaki. Jöttek a mentők, a rendőrök. Ő csak sírt és közben nagyon félt. Az anyukáját elvitték és ő egyedül maradt idegen emberekkel, akik beszéltek hozzá, de ő nem értett semmit. Őt is kórházba vitték. Remélte utána láthatja az anyukáját, de azután sem hozzá vitték, hanem egy épületbe, ahol nagyon sok gyerek volt. Megkapta az ólomkatonáit egy kedves nénitől, de az anyukáját nem. Sokan és sokszor beszéltek hozzá, de ő nem értette mit beszélnek. Teltek a napok, hetek, hónapok, de az anyukája nem jött vissza érte. Pedig ő igyekzett nagyon jó fiú lenni, hátha akkor visszakaphatja az anyukáját. Lassan elkezdte megérteni, hogy mit beszélnek. Iskolába járt a többi gyerekkel.

Sokszor kigúnyolták, de ő nem beszélt. Nem árulta el nekik, hogy már érti őket…

Viszontagságos idők jöttek. Minden reggel rettegve kelt fel, hogy már nem fog emlékezni az anyukája arcára. Sok verekedés és megaláztatás vezetett végül ahhoz, hogy őt is befogadják maguk közé.

Második fejezet

Sokkal jobban szeretném a reggeleket, ha később kezdődnének – mondaná Garfield és én maximálisan egyet értek vele. Csörög a vekker, távolról jut el a hang hozzám. Belesüppedek a párnába, miközben fojtott hangon káromkodok. Nem akaródzik felkelni. Éppen egy jó álom kellős közepén voltam. Miért? Miért találták ki a reggeleket? Mit reggel, hajnal. Nehezen mégiscsak ráveszem magam, hogy kimásszak az ágyból. Amint leküldöm az első korty kávét, az agyam is működésbe lép. Négy óra, még sötétség honol odakint. Lustán üli meg a levegőt, akár egy macska és nem óhajt távozni. Lustán nyalogatja mancsait, szinte ráérősen pózol. De menni kell, nincs mese. Gyorsan összekapom magam és már indulok is. Benyomom a riasztót és a mélygarázsba indulok. Ahogy ránézek a házra, már a kocsiból, elégedettség tölt el. Gyönyörű is, de nem ez váltja ki, hanem az otthon, mindaz, amit jelent számomra. Ez az otthonom és ma ide fogok visszajönni. Ez földöntúli megnyugvással tölt el. Annyit vagyok távol és annyit dolgoztam és dolgozok érte, de megéri. Van egy elszigetelt hely, majdnem a város szívében, ahová hazajöhetek. Talán, mert nevelőszülőknél nevelkedtem és eddig nem éreztem teljesen az otthonomnak, ahol laktam. És talán innen fakadt nekem a saját otthonom fontossága. Egy hely, ahol az lehetek, aki, ahol meghúzhatom magam. Ami a munkám közben is eszembe jut, hogy van hová mennem. Nem akarok elkésni…Ismét – villan az agyamba. Elmosolyodom a gondolatra és taposok hirtelen a gázba. Általában kések, mert elalszok, mert beleveszek valami részletbe, vagy csak úgy nem jól számolom ki az időt. De ma nem szeretnék. Tegnap értem vissza egy munkából és ma találkozom újra a munkatársaimmal és a főnökömmel, akit imádok. Alig vártam, hogy bent legyek és megnyúzzon minket az edzésen. Visszatekintve nem mindig volt ez így… Sok krokodilkönnyet ejtettem, amíg a testem is beleegyezett ebbe a sanyargatásba – ma már ez is mosolyt csalt az arcomra. Igyekeztem még a csúcs előtt beérni, ezért talán nem vettem be minden kanyart teljesen szabályosan és persze egy buzgómócsing rendőr le is intett érte. Miért nem alszik még? Szerintem inkább a kocsimat akarta látni. De hát én nem érek rá erre – húztam el a szám. Lehúzódok, nyitom az ablakot, az iratokat már előre elkészítem. A kezébe adom. Gyönyörű szemek merednek rám.

  • Jó reggelt, biztos úr! – mondom legtündéribb mosolyommal, amit csak elő tudtam húzni, ilyen korán reggel. Nem akartam sem büntetőpontot, sem bírságot összeszedni.
  • Jó reggelt, kisasszony. Köszönöm – mondta a papírokra, amiket átnyújtottam neki. A zene ütemére doboltam a kormányon, amíg a férfi az iratokat nézte. Sosem láttam még erre, ami meglepő volt, hiszen öt éve tettem meg ezt az utat oda és vissza. Természetesen elég sokat voltam távol, de ha heti beosztásban is dolgoznak, kellett volna már látnom és meg is jegyeztem volna, ha láttam volna.
  • Ön új errefelé? – kérdeztem. – Gyorsan mentem esetleg?
  • Nem és nem – mondta, de nem magyarázta. Karjait tetoválás borította, feje kopaszra nyírt, helyes vonásai voltak és zöld szemei. Erre emlékeznék, ha már találkoztunk volna.
  • Esetleg megmutatná a csomagtartót? – néztem rá egy ideig, hogy ezt jól értem-e?
  • Mutassam meg a csomagtartót? – kérdeztem vissza. De azért kiszálltam, hogy eleget tegyek a kérésnek. Igazán meglepett, mert ilyet még sosem kértek tőlem. Vajon mire számít, mi lesz benne? – természetesen – ennyit nyögtem ki csak.
  • Hová tart ezen a korai reggelen? – kérdezte, amire szintén ledöbbentem. Talán fel akar csípni vagy mi az ördög?
  • Ön aztán nagyon kíváncsi. Edzésre megyek. Sportoló vagyok – ez elég hihetően hangzik, vagyis remélem. Végül is, tényleg edzésre mentem.
  • Mit sportol? – kérdezte és figyelmes tekintetével végig mért. Hát nem éppen úgy öltöztem, mint egy sportoló. Cicababának inkább néztem ki. De mit tehetek róla, ha szeretem a szép holmikat? Erre nem gondoltam. Mit mondjak, hogy ne legyen olyan feltűnő? Valami csoport sport. Gyorsan járt az agyam.
  • Teniszezek – böktem ki, amikor már a kocsiban ültem és vártam, hogy visszaadja a papírjaimat. A teniszről legalább tudtam, hogyan játszák. A forgalom kezdett sűrűsödni és tudtam, hogy máris elkéstem.
  • Ez fantasztikus – mondta olyan lelkesedéssel, hogy elszégyelltem magam a hazugság miatt.
  • Imádom a teniszt – na remek – gondoltam – még nem láttam magát. Összefuthatnánk esetleg egy kávéra?
  • Nemrég költöztem ide – még egy hazugság. Kávé? Vészcsengő szól a fejemben, mit csengő, egy óriási harang – hát esetleg majd egyszer – ez nem is elutasítás, de mégis – ha nem haragszik sietnem kell, mert máris elkéstem és az edzőm megöl.
  • Az gyilkosság lenne és eléggé büntetik – kacsint – Vigyázzon magára. Viszlát.
  • Viszlát – azzal besoroltam az immár nem gyér forgalomba és azon töprengtem, hogy nem kellene-e lecserélni ezt a kocsit, de annyira hozzám nőtt. Általában azért szoktak megállítani a rendőrök, mert ritka típus, hatalmas, mégis sportos és a színe, amit igazán imádtam benne, fényre változott. Szerettem és legalább annyira fájt volna megválni tőle, mint a lakásomtól. Beérve aztán tényleg megkaptam a kis lebaszást, az ismételt késés miatt. Nem is szabadkoztam, hiszen az nem lenne méltó, és végeredményben mégiscsak elkéstem. A többiek már rég zuhanyoztak, amikor nekem még futni kellett, még lövöldözni kellett, még fekvőtámaszokat kellett nyomni, de egy cseppet sem bántam. Ömlött rólam a víz, de minden egyes erőfeszítésnél tudtam, hogy erősebb leszek.
  • Zuhanyzás után gyere az irodámba – mondta John, aki felvett öt éve. A főnököm. Ma már megtörtebbnek nézett ki, mindannyian tudtuk, hogy nagy rajta a nyomás. A politikai nyomás. Amikor felvett még elszántnak nézett ki.

Amikor felvettek, akkor jött csak az igazi próbatétel. Amikor azt gondoltam, hogy a végigkínlódott főiskola, a sok edzés és felkészüléssel én már nyertem is, akkor, amikor kiraktak terepen, na akkor derengett már, hogy amit a főnök mondott élet-halálról és a haza szolgálatáról vajon mit is jelent. De akkor már nem volt vissza út, nem mintha azt választottam volna…

Elvittek egy erdőbe, ahol több csapdával és ellenféllel kellett szembenéznem. Csak egy táskát vihettem magammal, és nem mondták, hogy mire készüljek, mit rakjak bele. Az akkori lakásomba jöttek értem, egy fiatal suhanc, úgy tűnt ő sem jár sokkal előttem, adott öt percet, hogy szedjem össze, amire szerintem szükségem van egy erdőben. Ennyit árult el. Mikor kiszálltam a katonai terepjáróból és körülnéztem, gyorsan átértékeltem a táskám tartalmát. Maradt a túlélő kés, a víz, az élelem, -na igen az akkori énem – mosolyodtam el, az emlékre – az iránytű és egy kevés kötszer. Azóta már én is szervezek ilyen „beavatási szertartásokat” – ahogy magunk között hívjuk, de azóta is, ha csak rágondolok, kiver a víz. Az a három nap, vízválasztó volt az életemben. Addig azt gondoltam, erős vagyok, én aztán mindenre felkészültem, engem nem ijesztgetnek meg, holmi támadásokkal, amikor viszont záporoztak rám a golyók, farkasok üldöztek, én pedig egymagam voltam éjszaka egy erdőben, mondjuk úgy, az ember rögtön másként lát dolgokat, jobban becsüli az életét. Ilyen apróságok. Sokan nem jönnek vissza. Nem mindenkinek való ez…

A titkárnője engedélyével kopogtam csak az ajtaján. Ez is beletelt némi időbe, amíg nem csak berontottam hozzá, hanem ahogy egy felnőtthöz illik, vártam, engedélyt kértem, kopogtam, bementem, állva maradtam és vártam, amíg hellyel kínálnak. John az asztalánál ült. Rengeteg irat feküdt előtte. Az utolsó ügyem aktája volt nyitva éppen, amikor beléptem.

  • Jillian? Mi történt? – kérdezte, ahogy mindig is. Köszönés nélkül, ahogy mindig. Az elmúlt öt év, sajnos tíznek nézett ki rajta. Egykor sötét haja, régen őszbe borult már. Edzett, tekintélyt parancsoló alkata, mára már nem tündökölt egykori formájában, de még mindig erőteljes benyomást keltett. Arca barátságosnak néz ki, de ez nem téveszt meg itt senkit. Szelíden is lekap minket a tíz körmünkről. Az irodában semmi nem változott az elmúlt öt év alatt, hacsak nem lett több fénykép és kitüntetés a falakon. Az ablakból még mindig pazar a kilátás, még mindig arany rend van és még mindig minden újnak tűnik.
  • John, uram. Minden rendben ment. Az alany kiiktatva. – mondtam és tovább ácsorogtam az asztal előtt. A férfi, aki olyan sok mindenre megtanított, most is árgus szemekkel nézett rám.
  • Semmi fejfájás? Ilyen egyszerűen? – kérdezte és elmosolyodott. Legelső ügyemre célozva. Amikor az történt öt éve, hogy majdnem belesültem a dologba. Vagyis először bele is sültem. Vidékre kellett utaznom, egy férfit kellett kiiktatni. De nem ment. Napokig figyeltem meg és próbáltam kitalálni az okát, hogy miért kell eltávolítanom. Próbáltam bizonyítékot szerezni az ellenkezőjére, hogy ártatlan, hogy családja van, bármit, csak ne kelljen megölni. Aztán jött John, aki nagyon jól tudta, hogy min megyek keresztül. Szinte rám tört a motelszobában. Nagyon mérges volt, közölte velem, hogy erre vállalkoztam, erre szerződtem és ezt tekintettem életem első számú céljának. Megemlítette, hogy a fickó terrorista, de azt mondta, hogy teljesen mindegy, ha egy misère járó katolikus szent is és én azt a megbízást kaptam, hogy iktassam ki, akkor nekem kutya kötelességem ezt megtenni, amúgy el kell, hogy váljanak útjaink. Megértettem és nem kérdeztem többet. Soha többet. Kaptam egy ügyet, elintéztem, mindegy mit írtak, mindegy ki volt az. Nem kérdeztem, cselekedtem. Megbíztam egy magasabb hatalomban, hogy azok helyesen és jól tudják kit, mikor és miért. Nekem ezeket nem kell tudni.
  • Minden simán ment. Benne is van az aktában. Legalább egy fél évig senki nem fogja megtalálni és ha meg is találják majd azt hiszik egy bandaháború áldozata lett. – mondtam az igazságnak megfelelően. Horgászik a fickó, mélyen.
  • Ügyes volt. – mondta.
  • Köszönöm uram, John – mondtam és boldog voltam, hogy megdicsért. Nem gyakran mért rám ilyet. Valahogy mindig úgy éreztem, nekem jobban és többet kell edzenem, bizonyítanom, mint másnak. Amikor ők már régen hazamentek nekem még mindig sanyargatnom kellett magam, vagy könyveket bújni. Nem értettem, miért teszi ezt és az elején nagyon mérges voltam érte, de ma már hálás vagyok. Azóta három nyelven tanultam meg, minden fegyvert tudok kezelni, bombát készíteni, elhelyezni, hatástalanítani, mindenféle járművet vezetni és kiugrálni belőlük, természetesen menet közben. Amúgy nem is buli. Általában én mentem külföldre. Volt, hogy az egész csapattal mentünk, de akkor is azt éreztem, hogy ők vannak az én irányításom alatt és nem fordítva, a rengeteg extra képzés miatt. Ezzel én sosem kérkedtem, hisz sosem kértem. A csapat mégis elfogadott teljes jogú tagjának, hiába én voltam a legújabb tag benne. Nagyon kedveltem is őket, de ha úgy adódna természetesen egymás életét is kioltanánk…
  • Az edzés viszont ma nem ment olyan jól – tudtam, hogy jönnie kell egy “de”-nek. Túl korán könyveltem el ezt a dicséretet – szeretném, ha ezután az uszodába mennél. Jelenleg nincs új ügy, de rád fér az edzés. – régebben biztos kiborultam volna, hogy a reggeli edzés nem volt e elég, de egy szót sem szóltam, hisz tudtam a legjobbat akarja kihozni belőlem – reggel pedig ne merj elkésni megint.
  • Igen uram – távoztam és az uszodába mentem. Egy lélek nem volt ott és túl akartam lenni rajta. Imádtam a vizet, így ez nem volt megerőltető. Na jó, az első pár száz méter nem volt az, utána kemény munka volt, de nem ijedtem meg már tőle. Kötelező stopper elindít és tempózás. Nem gyors neki iramodás, mert akkor hamar elfárad az ember. Egyenletesen úsztam, oda vissza, oda vissza. Valaki bejött és bekapcsolta a hullámzást. Így már sokkal nehezebb volt. Úgy éreztem magam, mint a nyílt tengeren. Borzasztó volt és lassabban is ment. Az utolsó köröknél már minden izmom sajgott, de nem akartam megállni. Nem tudom ki volt az, aki felkapcsolta, de biztosan megfojtom. Mikor végeztem, lihegve másztam ki a partra. Sara dobott hozzám egy törülközőt, miközben vigyorgott. Mikor elég közel jött belelöktem a vízbe és úgy éreztem kielégítettem a számlát és most már rajtam volt a vigyorgás sora. Sara volt az egyik támadó az ominózus „beavatási szertartáson”. Azóta elég jóban lettünk. Sőt.
  • Mi újság Jill? – kérdezi, miközben ő is egy törülközőért nyúl. Egy hete nem találkoztunk. Gyönyörű zöld szemei, férfiakat ámulatba ejtő buja teste és csodás kreolos bőre volt, a mai napig csodálattal hat rám. Vele ellentétben, az én egyetlen domborulatom a kocsibeállóm, szemem barna, hajam éppen lila, egy fikarcnyit sem hasonlítok rá, a bőröm olyan sápadt, hogy mindenki szolibérletet vesz karácsonyra.
  • Mit mondhatnék, örülök, hogy itthon vagyok. És veled? – persze nem beszélhettünk a munkáinkról, de ez sem okozott fennakadást.
  • Semmi érdekes nem történt, amíg nem voltál. Mikor mész megint? – kérdezte. Haja még nedvesen csillogott, de egy cseppet sem bosszankodott emiatt.
  • Nem tudom. Remélem sokára – mondtam és így is gondoltam. Bár szerettem a munkám, de elég sűrű volt mostanában, rám fért egy kis pihenés. – mára elég is volt, szerintem haza megyek.
  • Nyílt egy új klub a belvárosban. Jó lenne elmenni valamikor – mondta. Szerettük így kiengedni a gőzt. Általában a fiúk nélkül mentünk, de nyilván tudtunk magunkra vigyázni. Táncoltunk egész éjszaka, beszélgettünk – Amúgy továbbképzés lesz háromtól, úgyhogy ne siess annyira.
  • Remek, alig várom, hogy fejtágításon vehessek részt. Ki tartja?
  • David azt hiszem. Addig nem megyünk el enni valamit?
  • Most, hogy mondod, meghalok éhen. – gyors zuhany és ismételt öltözködés után az aulában találkoztunk és a személyzeti étkezőbe mentünk, ahol csapatunk többi tagja is tiszteletét tette. Meg persze száz másik újonc, akikre nem is figyeltünk. Ők figyeltek ránk. Előre engedtek minket a sorban, nem foglalták el az asztalunkat – nem mondhatnám, hogy nem voltak beidomítva rendesen – vigyorodtam el, miközben az asztalunkhoz próbáltam egyensúlyoztam a tálcával. Semmi különös nem volt az asztalunkban. Egyszerűen azért volt ez a mi helyünk, mert innen mindenkit szemmel tudtunk tartani, vagyis kibeszélni inkább, továbbá, ők nem hallhattak minket, mert elég messze voltunk és az asztal egész hosszában fal volt mögöttünk és tízen is kényelmesen elfértek volna, amíg a többinél maximum hatan. Csapatom minden tagja, Steve kivételével, ott röhögcsélt, hogy elejtem-e a tálcát és erre fogadást is kötöttek valószínűleg.
  • Sziasztok. Mi a helyzet? – köszöntöttem őket egy nyelvkiöltés után, amikor is sikeresen letettem a tálcám. Éhes voltam, így az roskadozott a kajamennyiségtől. Bob, Ryan és Tom kuncogva nézett rám.
  • Ki tisztelt meg minket? – incselkedett Ryan, imádtam a nagyszájú stílusát. Szőke haja, tengerkék szeme, igen izmos alkata, szinte maradéktalanul szedte áldozatait a női szívek körében. Emellett nagyon intelligens volt, engem inkább azzal vett le a lábamról és persze a néhol szemtelen stílusával.
  • Lefokoztak, csak azért jöhettem ide hozzád – válaszoltam gúnyosan. Elvigyorodott. Mióta ismertük egymást ilyen viszonyban voltunk. Amíg Tom és Bob sokkal komolyabbak voltak, addig ő volt az állandó bohóc – mi történt, amíg nem voltam itt? – kérdeztem.
  • Minden rendben – mondta Tom, aki elég csendes volt, szinte sosem beszélt. Az első évben, hogy idekerültem, szerintem nem is hallottam a hangját. Amikor utána voltunk együtt bevetésen volt csak hajlandó hozzám szólni. Amikor látta, hogy nem megyek el, hogy teljesítek, szerintem ezek nála ilyen belépési feltételek voltak az egyszemélyes klubjába. Igen félénk is volt, de mesterien végezte a munkáját. Külsejét tekintve átlagosnak mondható, ami ránk nem igaz. Szóval átlagos ebben az épületben, nem átlagos átlagos. Barna haja, barna szeme egy értelmes arcot keretezett. Testalkata inkább szikár, de izmos.

Bob, nos Bob volt a dromedár a próbámon. Fegyverszakértő. Ő sem nagyon beszédes, de ő nem szégyenlősségből, ő egyszerűen leszarja az embereket, ha lehetne mindenkit kiirtana, a nem kis fegyvergyűjteményével.

  • Te meddig maradsz még közöttünk és dorgálod az orrunk alá, hogy mi nem érhetünk fel hozzád? – ezt szintén Ryan mondta.
  • Remélem sokáig – vigyorogtam. A fiúk lassan szedelőzködni kezdtek, Sara meg én, végig vettük az újoncokat és mindegyikről történeteket találtunk ki. Imádtunk ezzel szórakozni. Nem ártottunk senkinek, csak múlattuk az időt. Amikor egy-egy fiatal észrevette, hogy róla beszélünk, még jobban meghúzta magát. Amíg az új generáció, mindig nehezebb esetnek tűnik, mindig betörhetetlenebbnek, addig ez erre az épületre nem volt igaz. Itt az újak igenis tudták, hol a helyük, miért jöttek és mi mit tettünk már le az asztalra. Az egyik srác észrevette, hogy nézzük és kivételesen büszkén állta a tekintetünk, sőt még a sorok között ingázva az asztalunkhoz is jött. Ezen nagyon meglepődtem, mert az elmúlt négy évben ilyen még sosem fordult elő. Sara is, mert köpni-nyelni nem tudott. A kisfiúnak még épphogy pelyhedzett a szőr az állán, de marha büszke volt magára, az isten tudja csak miért. Mikor elénk állt, még szinte pózolt, hogy minden szemszögből megtekinthessük izmos kis testét. Reméltem azért bicepsz mutogatásra nem kerül sor.
  • Jillian Anderson?
  • Henderson – javítottam ki.
  • Elnézést. Úgy hallottam reggel te fogod tartani az edzést.
  • Nos, ha a forrásaid jók, akkor mindenképpen így lesz – vágtam ki magam, hiszen én magam nem tudtam semmi ilyesmit. – Most, ha megbocsátanál fontos dolgokról beszélünk a kollégámmal – mondtam és egyikőnk se röhögte el magát, ami már fél siker. Amikor már hallótávolságon kívülre ért szólalt meg Sara.
  • Miért nem jösztök össze Ryannel? – kérdezte, amire az égnek emeltem a tekintetem: a régi nóta.
  • Ne kezd ezt megint Sara. Egyrészt a munkatársam, másrészt a munkatársam és harmadrészt a stílusából ítélve körülbelül egy hét alatt szednénk egymást ízekre. Mert itt jól elszórakozunk, de a magánéletben? Inkább azt mond meg, hogy te tudsz e arról valamit, hogy én tartom nekik az edzést reggel, mert nekem senki nem szólt.
  • Aha persze. Benne van a beosztásban. Nem nézted?
  • Mikor? Éppen visszaértem. Tegnap. Remek. Mennünk kell, nem késhetek el a meetingről is.

Az előadás igen unalmas volt. Új fegyverek, új bandák, új gengszterek, új hekkerek, új terroristák stb. Hogyan védekezzünk, miben fejlődjünk, ehhez mit kell megtanulni és társai. Kaptunk nyomtatott példányokat a fent említett ismereteket elsajátítandó, egy kép nem volt benne. Csupa apró betűs szöveg. Most persze húztam a szám, de biztos voltam benne, hogy én leszek az első, aki megtanulja. Valószínűleg a többiek az első kukába dobják. Ők erősek, nekik ennyi elég. Egy órán keresztül mondta a nagy teremben. David, aki egy fantasztikus stratégiai szakember volt, de egy elviselhetetlen ember. Olyan pökhendi volt, hogy szerintem két kézzel borotválkozik, mert akkora arca van. Helyes fiú is volt, kiváló szakember, szinte minden díjat bezsebelt már, de nem írják elő, hogy akkor már seggfejnek is kell lenni. Majdnem elaludtunk a végére, mind ahányan voltunk. Majd’ kétszáz ember. A főnök is és csapatom is jelen volt. Steve-et kivéve. Utána még nekünk volt egy eligazítás a kisebb tárgyalóban. Ott valóban értesültem róla, hogy a legújabb tagokat én edzem, amikor időm engedni. Amíg nincs ügyem. Egy pár elméleti órát is átpasszoltak nekem. Fegyverek Bob asztala. Tom számítógépes rendszerek. Sara harcművészet. Steve lenne a stratégiai megoldások, de ő jelenleg nincs. Mikor a főnök befejezte a feladatok kiosztását, intett, hogy maradjak. Mindenki elment a csapatból, csak én és John maradtunk a tárgyalóban.

  • Nem tudom mit oktatnék én nekik – mondtam az igazságnak megfelelően. Hiszen úgy éreztem én mindenhez értek egy kicsit, de semmiben nem vagyok profi.
  • Te mit oktassál nekik? Ezt most komolyan kérdezed Jillian Henderson? – kérdezte dühösen.
  • Igen komolyan, uram – vágtam magam vigyázzba, ahogy illik egy fellettessel. – mindenki ért valamihez, én mindenhez egy kicsit, de semmiben nem vagyok szakértő.
  • Nos, ha ezt így gondolod, akkor nem is tudom, mondjak fel? – kérdezte. Egy kicsit kijött a sodrából, ami régebben jobban jellemző volt rá, mint mostanában. Meglepődtem. Elszégyelltem magam.
  • Ez nem az ön hibája, uram. Úgy érzem mindenből vannak alap ismereteim, de igazán szekértő nem vagyok semmiben.
  • Jillian, te mindent tudsz, amit ők külön-külön. Jeleskedsz fegyverekben, harcművészetben és stratégiailag is. Három nyelven beszélsz és már rengeteg olyan helyzetet oldottál meg egyedül, amire ki sem képeztünk. Emlékezz csak a múltkorira – Emlékeztem. Ott voltam egyedül egy kivonásra váró célponttal, de azok teljesen bekevertek a nevekkel, hamis személyazonossággal, ha akkor nem gyanakszom, talán megölök egy ártatlan embert. Nem tudtam senkivel sem kapcsolatba lépni, így magamnak kellett megoldást találnom. Vagy amikor elkaptak és börtönbe zártak valahol a világ végén, egy még háborús övezetben és megfosztottak mindenemtől, abból is kimásztam nagy nehezen…- ha te nem tudsz nekik mit oktatni, akkor ki? Te igazán tudod értékelni, az idődet, a szabályokat, az életedet. Készíts ma jegyzeteket, hogy mit adnál át nekik. Öntsd majd egy könyv formájába és szokj hozzá, nem leszek mindig itt. Lassan át kell vennetek a helyem – mondta és én még a gondolatra is elszörnyülködtem.
  •  Azért az még nem mostanában lesz John, uram – javítottam ki magam.
  • Talán nem, de fel kell készülnöd – mondta komoran, ahogy a hatalmas ablakon nézett ki a tárgyalóból, ami a folyóra nézett.
  • Nekem? – kérdeztem döbbenten. A mi csapatunkban, ami a legrégebbi volt, ugyanis velünk kezdődött ez az egész öt évvel ezelőtt, volt más is, nem csak én. Nem mi voltunk az első ilyen csapat, de legálisan mi voltunk az elsők. Az előttünk lévők, ahogyan John is, még bujkáltak. Onnantól a felsőbb hatalmak belátták, hogy szükség van egy ilyen alakulatra és legálisan, a korrupció elkerülése végett, nem sok felettesünk volt, hogy az egész értelmet nyerjen.
  • Jillian én mindent megtettem a kezdetektől fogva, hogy a legjobb tudásomat adjam át neked.
  • Miért pont nekem? – kérdeztem, holott megtanulhattam már, hogy nem szabad megkérdőjelezni semmit, ez mégis túlment azon a határon, hogy hagyni tudtam volna.
  • Már a legelején is láttam benned valamit, amit másban eddig nem. Azóta sem láttam senkiben. Magamra emlékeztetsz. – mosolyogva töprengett el – Mindent a munkád után helyezel. Mindent. Azóta sem csalódtam, olyan tűz ég benned, ami szinte senkiben. – meghatódtam volna, de ez igazából azt jelentette, hogy én vagyok a legjobb bábu a sakktáblán, akit oda mozgatnak, ahová akarnak, nem kérdez, cselekszik.
  • Mégis mit akarsz, mit tegyek? – úgy éreztem helyénvaló, ha most letegezem.
  • Azt szeretném, ha a legjobb tudásodat adnád át a következő generációnak. Minden körülmény között.
  • Ez menni fog. Ezt kérned sem kellett volna. – mondtam és igazán nem értettem, miért nem csak ennyit mondott. Miért kellett ez az egész körítés mellé? Hiszen sosem voltam irigy a tudásomra, mindig szívesen oktattam másokat. Az más kérdés, hogy emiatt sokan okoskodó idiótának tartanak, aki felsőbbrendűnek tartja magát, de ettől én még nyugodtan aludtam.
  • Szeretném, ha átvennéd a jelentések feldolgozását- mondta és ismét az ablakon kémlelt kifelé.
  • Tessék? – most már értettem. – de nem mész sehová ugye? Csak túl sok és segítségre van szükséged, ugye? – kérdeztem kétségbeesetten. Itt voltam már nagyon sok ideje, de erre még nem készültem fel. Minden feladatot meg tudtam oldani és el is boldogultam vele, de mindig bennem volt, hogy John ott van nekem, ha valami balul sülne el, hogy mellettem áll, jöhetek hozzá és segít bármikor. Megint középiskolásnak éreztem magam, amikor az utolsó évben vállalni kell a felelősséget és dönteni a saját jövőnkről. Akkor is kétségbeestem. Hogy már nem lesz ott mellettem senki, ha rosszul döntöttem, az az én saram. Utoljára akkor éreztem így magam.
  • Nem megyek sehova Jillian, de lassan vissza kell vonulnom. Az én időm már lejárt.
  • Dehogy. Még nem – számoltam hány éves lehet, olyan hatvan, még legalább öt évig maradhatna velünk. Miért nem?
  • Erről nem vagyok hajlandó többet beszélni. Így kell lennie. A technikai információkat, majd Dante szolgáltatja – tekintette befejezettnek a beszélgetést. Dante az irattáros volt, egy visszavonult ügynök, ugyanis elvesztette az egyik karját. Ebbe eddig bele sem gondoltam, hogy ő tudhat mindent. Az elejétől, mióta itt vagyunk, hisz minden egyes akta az ő kezébe futott be, miután John iktatta. Eddig annyira jelentéktelen volt a személyisége. Mindenki úgy gondolt rá, ja igen ő is a létszámhoz tartozik, de látszólag semmi dolga, csak iratokat tologat naphosszat az irattárban. Most esett le, hogy ugyanolyan szinten lehet, mint John. Ez igen nagy hiba volt tőlem – emlékszel az első edzésünkre? – kérdezte inkább. Pajkosan somolygott. Ezeket a ritka pillanatokat csak nekem tartogatta, vagyis még sosem láttam, hogy másnak is elmosolyodott volna. Persze, hogy emlékeztem. Elvigyorodtam. Úgy sírtam utána, mint egy kislány a lányvécében. Valószínűleg tudta.
  • Igen – mondtam az igazságnak megfelelően. Eleve sportosan jöttünk ide, mindenki. Hiszen feltétel volt, felvételi volt az erőnlét. Azt gondoltam, hogy majd én megmutatom az első edzésen. Felsorakoztunk és olyan büszke voltam magamra, hogy majdnem kipukkantam és végül ki is pukkantam. Futással kezdtük bemelegítésnek, még életemben összesen nem futottam annyit, a végén már lógott a nyelvem, aztán átmentünk az akadálypályára ugrálni, kúszni, mászni és persze még többet futni, de ez sem volt ám elég, utána úszni mentünk, majd a lőtérre, minden izmom reszketett és sajgott, ahogy mindenki másnak is, egy nyomorult célt sem sikerült eltalálnom, ahogyan mondjuk másnak sem, de ez engem nem vígasztalt. Kimerült voltam és csalódott, hogy mégsem tudom megcsinálni. Hát ezért pigyeregtem én a vécében. Másnap újra és újra és újra és újra, amíg minden nap egy kicsivel könnyebb volt. Aztán hetek múlva már minden célt remegés nélkül le tudtam lőni, de egy cseppet sem voltam büszke, hiszen túl sok időt vett igénybe, nyílt terepen már meghaltam volna. Tudtam ezt és eléggé elkedvetlenített. Aztán elküldtek az első munkára, ami fizikailag nem volt megterhelő, de akkor rájöttem, hogy anélkül a szigorú edzés nélkül halott lettem volna. Hálás voltam érte és kitartóan csináltam, akkor is, ha éppen nem kellett volna. Az életem volt a tét.
  • Akkor nem is kell mondanom, hogy mit kell tenned holnap reggel ötkor – mondta emeltebb hangszínnel.
  • Igen uram – mondtam, ahogy visszajött a főnök hangszíne, úgy feszítettem a tartásomon és magáztam ismét.
  • Jillian lesz olyan, aki elmegy az edzés után és soha nem jön vissza – tudtam, mégis előre aggasztott – és olyanokra nincs is szükség, a többiek, akik mégsem mennek el, kötelezően utálni fognak.
  • Túlélem uram – mondtam vigyorogva.
  • Elmehet – mondta és ő is távozott.

Miközben hazafelé tartottam felelevenítettem azt a bizonyos első edzést. Emlékeztem a dühre, amit akkor éreztem. Aztán mivel szeretem analizálni a dolgokat, hamar rájöttem, hogy ez az én érdekem. És már csak magamra voltam dühös, amiért nem vagyok erősebb. Aztán a könyvre terelődtek a gondolataim. Mi mindig is sírtunk egy könyvért, amit az ember kezébe fog és megtanulja, vagy legalábbis irányt mutat. Nekünk és az eddigieknek nem volt ilyen. A legjobbaktól tanultunk, de hogy mi maradt meg bennünk, az csak rajtunk múlott. Ha már engedélyezik egy könyv megszületését, az azt jelenti, hogy most már teljes jogú tagjai leszünk a társadalomnak, onnan már nem lehet minket letagadni. Mert bár mi voltunk az első csapat hivatalosan mégis olyan szedett-vedett volt egy kicsit. Léteztünk, de mégsem. A hallottakon töprengtem és a következő feladataimon, amikor megálltam egy közértnél, hogy beszerezzek egy pár dolgot otthonra. Ebben nem is lett volna semmi érdekes, annyira a gondolataimba voltam mélyedve, hogy alig vettem észre a férfit, aki engem figyelt az út túloldaláról. Szidtam magam a figyelmetlenségemért. Érzékeim kiélesedtek, riadókészültségbe vonult minden idegszálam. Most már nem is tartottam annyira fontosnak azt a vásárlást, mármint, ha azt vesszük, hogy az életemre akar törni és menekülnöm kell, akkor simán itt hagyom. Egy forgalmas utca és parkoló, tele emberekkel. Figyeltem, mit kell tennem, ha támad, hogy senki ne sérüljön meg. Jobban körülnéztem, hogy egyedül van-e vagy vannak mások is? Miután minden lehetőséget számba vettem, figyeltem csak meg jobban. Lehet csak eltúlzom az egészet és nem is engem figyel, vagy csak az öltözködésem miatt. Igazából elvetettem ezt a lehetőséget, amint tátott szájjal bámult rám és megállt a keze a levegőben. Öltöny volt rajta, nem nézett ki gyilkosnak, ha csak a mosolyát nem vesszük annak. Helyes pasas volt mellesleg. Nem értettem miért bámul így rám. Úgy tűnt, mintha megfagyott volna abban a mozdulatban, amit kihasználva visszamentem és beszálltam a kocsimba és elhajtottam. Nem megijedtem egy harctól, megijedtem, hogy ártatlanok sérülhetnek, hogy a város közepén olyan dolog történjen, ami nem lenne célszerű, ha lemenne a tévében, vagy valami szemfüles rögzítené. Végül is „minden harcot megnyersz, amit el sem kezdesz”. Sokáig a gondolataimban maradt a férfi, ami bosszantott, egészen addig, amíg otthon aztán még nagyobb meglepetésben volt részem: a reggeli rendőr állt a kocsibeállómon, most már civil ruhában és a civil járművével, ami elég vagány kis autó volt. Ezen ismét le kellett döbbennem, hiszen soha nem talált meg még egyetlen rendőr sem. Nem akart véget érni a nap és már nagyon elegem volt. Beálltam mellé a behajtóra. Letekertem az ablakot és ismét átadtam a kocsi papírjait. Elmosolyodott. Majd védekezőleg feltartotta a kezét:

  • Kávé? – kérdezte.
  • Kávé hm? – hezitáltam. Senki nem volt még a lakásomban, aki nem a munkatársam és ez így volt rendjén. Nem tudtam, hogy lehallgatnak-e, csak sejtettem, hogy igen. Hallottam már ennél hajmeresztőbb történeteket is, viszont biztos nem lehettem benne. Körülnéztem, de itt sem láttam semmi gyanusat. Ugyanazok az autók parkoltak az utcán, amelyek mindig is. Nem lézengett senki az utcán. Kinyitottam az elektromos kaput és beálltam. Ő a feljárón hagyta a kocsiját, gyalog jött utánam. A ház alatti garázsban ért utol. A garázsból nyíló bejáraton mentünk a lakáshoz.
  • Sportoló mi? – kérdezte, amikor már a lakásban álltunk.
  • Igen – hagytam rá. Mindent megnézett. Könyveket, cd-ket, a kilátást, de legfőképpen a biztonsági rendszerem izgatta a fantáziáját. Férfiak.
  • Mire neked ez a sok kütyü? Mitől félsz? – előbújt belőle a rendőr.
  • Hogy találtál meg? – kérdeztem, miközben egy-egy kávét készítettem elő. Én magam nem akartam kávézni a kései óra lévén. Reggel kelnem kellett.
  • Vannak ismerőseim – mondta sejtelmesen.
  • Mindenki után kutakodsz, akit igazoltatsz? – kérdeztem, de nem tűnt úgy, hogy megmagyarázza. A címünk, ha szerepelt is adatbázisokban, azt csak magasabb engedéllyel rendelkezők tudhatták meg. Ha volt egy ilyen kapcsolata, akkor meg lehetett benne bízni.
  • Szóval mivel is foglalkozol? – kérdezte, miközben egy porcelán sárkányt emelt le a polcról, amit Kínában vettem magamnak, amikor ott jártam. Mindenhonnan hoztam valamit, hogy emlékezzek arra, ami ott történt. Talán szentimentális, de csak ennyim volt. A lakásom személytelenebb már nem is lehetne. Sehol egy fénykép, vagy olyan emlék, ami emberekhez fűzne.
  • Már mondtam. Sportoló vagyok.
  • Ritkán titkosítják le egy sportoló lakhelyét. Elég a hazudozásból. Essen meg rajtam a szíved – mondta vigyorogva – amúgy belehalok a kíváncsiságba. Ezt te sem szeretnéd. – vigyorgott még jobban – valami kormányszerv ugye?
  • Jobb lenne, ha elmennél – mondtam. Sem őt, sem magamat nem akartam bajba sodorni. A létezésünk, habár már kezdték elfogadni, még mindig nem volt nyilvános.
  • Jól van csinibaba, akkor beszéljünk másról – mondta. Leült velem szemben a kanapéra és nekem szentelte most már minden figyelmét. Mondanám, hogy zavarba jöttem a bámulásától, de természetesen nem – képzeld el volt egy ügyem, még nyomozóként. – és így már érthető volt a reakciója, a figyelme és a viselkedése, de ezt már tudtam, csak nem kötöttem össze, mi az, ami zavart vele kapcsolatban – csak tippelek és lehet ráhibázok – mondta – volt egy nagyon jó barátom. Újságíró  – minden érzékem riadót fújt, ki kellene tennem a házamból. Ebből baj lesz – kiderített egy szennyest a felsőbb hatalomról. És tudod mit? Arra mentem haza, a szomszédaim voltak, hogy őt hátba lőtték, a férjét pedig fejbe, minden úszott a vérben és tudod mit? Amikor az ügy végére akartam járni, hirtelen az utcán találtam magam, mint közlekedési rendőr.
  • Nem értem, miért mondod ezt el nekem – mondtam. Meglepődtem és megijedtem, de persze ezt ő nem vehette észre. Tettem a hülyét. Életveszélybe sodor mind a kettőnket, ha mégis lehallgatnak. Mentem a menthetőt – szerintem csak túl jó a fantáziád.
  • Azt reméltem tudsz segíteni – mondta.
  • Szerintem pedig vidd el a fiadat egy focimeccsre, Alex és hagyd ezt a dolgot – kikerekedett a szeme. Persze, hogy utánanéztem. Gyanús volt, hogy még sosem láttam.
  • Fenyegetsz? – kérdezte hitetlenkedve.
  • Dehogy, arra próbáltam rámutatni, hogy fontosabb dolgod van, mint olyan dolgokba beleütni az orrod, amik nem léteznek. Ha pedig megbocsátanál, dolgom van – próbáltam kitessékelni.
  • John Maddsen – mondta, nekem pedig kihagyott a szívem egy ütemet. Nem foglalkoztam vele látszólag, hogy a főnökömet vádolja meg valamivel. Tessékeltem kifelé a belső ajtón természetesen.
  • Soha többé ne gyere ide vissza – szűrtem a fogaim között.

Láttam az ablakból, ahogy elhajt. Különös volt. Az egész nap elég furcsán alakult. Reméltem, hogy tényleg nem hallgat le senki. Sosem néztem. Sosem volt okom megnézni. Az ő érdekében reméltem, hogy így van. Kiborítottam a kávém a mosogatóba. Vázlatokat és jegyzeteket készítettem, amíg már olyan fáradt voltam, hogy csak bedőltem az ágyba. Azért még töprengeni volt erőm. Alex fiáról a saját családom jutott eszembe. A nevelt tesóim és szüleim. Mikor végeztem a főiskolán és én már tudtam, hogy ide akarok jönni dolgozni, minden kapcsolatot el akartam velük vágni. Nem akartam őket bajba sodorni, viszont búcsúzkodni is utáltam. Mindenkit annyira megbántottam, hogy eszükbe se jusson utánam jönni és keresni engem. Karol még kicsi volt, amikor eljöttem. Olyan ártatlan volt, de én őt sem kíméltem. Gyerekes dolgokat végtam a fejéhez, ő persze sírt és nekem majd megszakadt a szívem. Ben és Edward, nos velük amúgy sem ápoltunk valami túl szoros kapcsolatot, nem gondoltam, hogy észreveszik, ha már nem leszek ott. Katie, aki idősebb volt tőlem jóval, már alig volt otthon, minden idejét a vőlegényével töltötte, de így is beárultam anyuéknak, hogy nem olyan szende kislány, mint állítja. Charlie, az apám, nos őt is nehéz volt megbántani, mivel elég szoros kapcsolatban álltunk és nagyon szerettem. Mary, a nevelőanyám nagyon szigorú volt, így könnyű lett volna, de őket egyszerre vettem célba. Azt mondtam nekik, hogy alig vártam, hogy elhagyhassam a házat és náluk rosszabb nevelőszülők nem is léteznek a földön és én végig szenvedtem. Természetesen nem így gondoltam, saját gyerekeik nem lévén fogadtak minket be, mindannyian máshonnan jöttünk és másak voltunk, de ők mégis mindannyiunkkal ugyanúgy bántak. Hálás voltam, nagyon jól tudtam, mi lett volna velem nélkülük. Szerintem az apám tudta, hogy csak blöffölök, de engedett elmenni. Majd egy évvel a távozásom után kutakodni kezdtek. Nem eléggé feltűnőtlenül. Nem találtak volna meg, ha nem hagyom nekik. De végül beláttam, hogy szükségem van rájuk. Beállítottam hozzájuk egy vasárnap délben, hiszen akkor tudtam mindenkinek otthon kell lenni, hisz a vasárnapi ebéd náluk szent és sérthetetlen. Volt nagy veszekedés és ölelkezés. Azóta néha elmentem hozzájuk, telefonon pedig elég gyakran beszéltünk. Végül csak elnyomott az álom és hajnalban az ébresztőre tőlem szokatlanul felpattant a szemem. Attól függetlenül, ha rajtam múlna betiltanám az ilyen korai ébredést. A tegnaphoz, sőt egyáltalán a szokásomtól eltérően, már fél ötkor bent voltam. Gyorsan átöltöztem és az irodánkba mentem, ahol még a villany sem égett. Nem gyakran voltunk bent az irodában, az épületben igen. Vagy edzésen voltunk, vagy dolgoztunk, vagy eligazításon vettünk részt. Mégis furcsa volt, hogy én vagyok bent egyedül. Az én asztalom az ablak mellett kapott helyet. Amikor bent voltam általában azon bámultam kifelé, miközben próbáltam megoldani agyban valamilyen ügyet. Bekapcsoltam a gépet a szokás hatalmához híven. Szórakozottan nyitogattam az asztalom fiókjait, amikor az alsóban egy üzenetre találtam.

„te sem vagy különb másnál. Megöllek” – annyira megdöbbentem, hogy székestől álltam fel, ami nagy robajjal dőlt hátra. Hirtelen ezer és egy gondolat futott át az agyamon, de főleg az, hogy hallgassak. Gyorsan egy zacskóba rejtettem az üzenetet és még mélyebbre ástam a fiókban. Aztán már ott is volt az idő, hogy az udvarra menjek. Negyven újonc jelent meg. Névsor olvasás után kezdtük is a bemelegítést. Tízen nem jöttek. Csípős volt még a reggel, így én is futottam velük. Itt volt a pökhendi srác az ebédlőből. Jason. Igyekeztem mindenki nevét megjegyezni. Az övét nem volt nehéz a tegnapi miatt sem és a folytonos beszólásai miatt sem. Nem reagáltam…Még. Sejtettem, hogy ez lesz. Egyre több lány volt az újak között és ez most is így volt, többen voltak, mint tavaly. Örültem neki, de ez még nem jelentett semmit, lehet holnapra a fele feladja. Ezután az akadálypályára mentünk. Senki nem lázongott. Jasont kivéve természetesen. Ott már csak figyeltem a technikájukat. Korrigáltam itt-ott. Már így is láttam, hogy fáradtak, pedig még messze volt a vége. Pontosan annyit csináltunk mindenből, mint mi öt éve. Az az alap. Az uszodába vezényeltem őket. Ott már többen hőbörögtek, persze csak magukban. Itt már volt kiabálás és parancsolgatás. Nem mondtam semmi mást, csak, amit én is hallgattam annak idején: „nem délutáni teaklub”, vagy „nem nyugdíjas találkozó”, „ha gyenge vagy, menjél haza anyucihoz”. Volt, aki nagyon kiborult és dühöngve ment el. Volt olyan lány, aki elpityeredett. De én tovább űztem őket. Nem lehettem könyörületes, hisz ez menthette meg az életüket egy nap. Végül a lőtérre mentünk, de természetesen ezekkel a túlhajszolt izmokkal senki nem találta még a saját kezét sem, nemhogy a célt. De én csak folytattam a további idegesítő beszólások sorát. Végül elengedtem őket azzal, hogy aki inkább menne kötőtanfolyamra, annak reggel már nem kell megjelennie. Én is a közös zuhanyzóba mentem, miután leírtam a megfigyeléseimet, elhallgattak, amikor beléptem, nem is vártam mást. Nem szóltak hozzám egy szót sem, mondjuk ezt nem is bántam annyira. Mire végeztünk nyolc óra lett és én a főnököm irodájába vettem az irányt.

  • Milyen volt? – kérdezte köszönés helyett, az asztala mögül. Nem voltam biztos benne, hogy otthonról készülődés közben nem e nézte a kamerákat.
  • Amilyen szokott lenni. Azt hiszem. Vannak az erősek, a gyengék, az elszántak, ahogy lenni szokott. Reggel kiderül, ki jön még el.
  • Van egy ügy Jillian – mondta és elég gondterheltnek tűnt. Végig engem nézett, hogy mit reagálok. – ha visszajöttél átveszed Dantéval a munkát.
  • Miért nem veled? – kérdeztem és éreztem, hogy a pánik elhatalmasodik rajtam.
  • Mert ez az ő munkája, ő tudja a legjobban.
  • Értem John. Hol az akta? – léptem egy lépést közelebb az asztalához, de hárító mozdulatot tett.
  • Nincs itt. Ide kell menned érte. – A kezembe nyomott egy cetlit, amin egy déli postafiók címe volt. Ilyen még nem volt sosem. Egyre furább dolgok történtek és én a végére akartam járni.
  • Igen uram.
  • Kérem Jillian, úgy járjon el, ahogy amúgy is tenné.
  • Természetesen John, uram – mondtam, hiszen nem tudtam elképzelni sem, hogy bárhogy másként járnék el, vagy ahhoz minek kellene történnie?

Töprengve mentem a megadott címre, miután magamhoz vettem az asztalomban lévő levélkét, vagyis vettem volna, de az eltűnt. Többször is megnéztem, de nem volt ott. A feltűnés elkerülése végett, inkább elindultam a megadott címre. Egy postafiók volt az üzletember negyedben. Én csak így hívtam. Hatalmas felhőkarcolók, öltönyösök és kosztümösök amerre a szem ellát. Vajon mit értett ez alatt a főnök? – töprengtem. Mindenki bent volt az irodában, csak Steve nem, aki külső bevetésen volt, de tudomásom szerint, ami nem sok volt, minden a legnagyobb rendben ment és olyan ügyről sem hallottam még pletykából sem – ami persze tilos volt, hogy bárki is bármit mondjon a saját munkájáról, de azért ezt teljesen persze nem lehetett kiszűrni, ami olyan eget rengető lett volna. Megérkeztem a címre. Leparkoltam és jól körülnéztem, nem-e követnek, nincs-e valamilyen szokatlan dolog az utcán. Nem láttam semmit, amíg meg nem láttam a helyes fickót a másik oldalon, ugyanaz a pasas, mint tegnap a közértnél. Már a zebránál és vártam, hogy zöldre váltson. Hirtelen ezt nem tudtam hová tenni és nem is igazán tudtam, hogy mihez kezdjek. Ugyanúgy lefagyott, mint tegnap és én ugyanúgy kihasználtam ezt, mint tegnap. Fejvesztve menekültem és gyakorta néztem a visszapillantóba. Most sem követett senki, de ez már akkor is több volt, mint véletlen, ahogy lehúzódtam az út szélére, miután kellőnek éreztem a távolságot, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az üzenet. A főnök viselkedése. Az ügy. Ez a pasas. Alex tegnap. Nagyon furcsának tartottam a dolgok alakulását és még azt sem tudtam, mi lesz az ügy…

A férfi mire ismét felocsúdott, hogy a nő után rohanjon, az már sehol sem volt. Ismét…

Egy fél óra elteltével ismét visszamentem és reméltem semmi nem áll a postafiók és közém végre. Alig vártam, hogy kinyithassam az aktát, amikor a kocsiban a térdemen feküdt, de mégsem tehettem út közben. Hazahajtottam, ahol Alex állt ismét. Rengeteg kifejezés tolult a nyelvemre. Nem a finomabb fajtából. Ismét megálltam mellette és ismét átnyújtottam a kocsim papírjait. Vigyorgott.

  • Jillian?! – mondta még mindig mosollyal az arcán.
  • Alex?! Azt hittem beszéled a nyelvünket – vigyorogtam és nagy mutogatásba kezdtem – te többet nem jönni ide – tagoltam, mintha érthetetlen lenne. Még jobban mosolygott. Zöld szemei huncutul villantak. Nekem mégis csak a másik pasas járt az eszemben, amit egy kicsit felbosszantott.
  • Ebéd? – kérdezte. Éhes voltam az edzéstől az biztos, de hogyan fogom levakarni magamról? Vagy kellene egyáltalán? Az elmúlt öt évben annyira komolyan vettem ezt a dolgot, hogy még a saját családomról is lemondtam volna, ha azok nem erőszakosabbak. Nem voltak barátaim. Saraval jártunk el néha, de itt kifújt az egész. Nem voltam magányos, de azért néha nekem is szükségem volt emberi kapcsolatokra. Vagyis lett volna. Talán a túl sok furcsa jelenség hozta ezt elő belőlem most.
  • Persze – nem teketóriázott, beült mellém a kocsiba és mire kettőt pislogtam bekötve nézegette az autó belsejét. A kocsiról beszélgettünk, amíg kedvenc éttermembe nem értünk. Semleges témákat érintettünk az ebéd alatt, nekem nehéz volt öt évet levetkőzni és átlagos emberként beszélgetni, de rémlett a múltamból és próbáltam élvezni minden pillanatát. Különös volt Alex. Tegnap még megszállottan a barátai ügyét akarta megoldani, ma pedig barátkozik velem. Nem értettem az okát, de nem árt óvatosnak lenni – intettem magam. Elég hosszúra nyúlt az ebéd és tényleg nem hozta fel az ügyet és a munkámat, mindaddig amíg kora este vissza nem értünk a házamhoz.
  • Segítesz? – kérdezte a semmiből. Mondjuk, ha segítek neki, ő leáll az ügyről és nem veszélyezteti az életét és teszi árvává a fiát. De ez még nekem is nagy falat lett volna, hogy a főnököm után szaglásszak. Egy pillanatig nem gondoltam, hogy John sáros lenne, de az ügyet megoldhattam. Nem ígértem neki semmit, de elégedett volt a „talán” -nal is. Amikor végre magamra zártam az ajtót, mind a hat zárral, lapoztam csak bele az aktába és már az első oldal után úgy éreztem, mintha kirántanák alólam a talajt. Szédülés, hányinger, pánik környékezett. Mély levegőt vettem, miközben ellenőriztem, hogy minden ablak, ajtó be van zárva…

Harmadik fejezet

A lány a rúdon ringatózott. Barna haja a derekát verdeste, ahogy egy ismeretlen ritmusra táncolt. A sötétben nem lehetett megállapítani csodás arca milyen szemet rejt. Érzelem sem volt az arcán, legalábbis nem leolvasható. Ez nem is számított, akik nézték nem voltak kíváncsiak vajon várja-e valaki odahaza, milyen mindennapi problémákkal küszködik? A szép testet látták. Az olcsón kaphatót. Ha ilyen munkát csinált számolnia kellett ezzel, hogy nem veszik emberszámba és nem is lesznek vele kedvesek. Kezek fogdossák mindenhol, amint leszáll a rúdról. Mocskos megjegyzéseket tesznek rá. Ruby a hely tulaja nem is ellenezte, hogy a lányait taperolják. Annál több pénz csorgott be. Amikor eldurvult a helyzet sem azért lépett közbe, hogy a lányokat mentse. Egyszerűen kizsarolt még a kuncsaftokból egy kis pénzt, ha nem akartak balhét. Egyik sem akart. Mind tilosban járt itt. Nem volt hülye gyerek ez a Ruby. Ahonnan ő jött meg is kellett tanulnia, hogy kell elvennie a gyengébbektől. A férfi is a műsort nézte, de nem fogdosott senkit. Csak egy nehéz napot zárt itt. Kiengedte a gőzt. A feleségéhez nem mehetett haza. Hisz az olyan ártatlan és angyali volt, de neki a mai nap után, ezután a hét után valami rosszaságra volt szüksége. Semmi tökéletesre. Mint a felesége. Ez most kifejezetten dühítette. Hogy lehetett a nő ilyen tökéletes, amikor ő annyira tökéletlennek érezte magát. Nehéz nap volt, nehéz hét és nehéz év. Az elmúlt tíz év ilyen volt. De ilyen rossz, mint ma még sosem. Gyerekrablás. Ez az ügy teljesen kikészítette. A saját gyerekeire gondolt. Vasmarokként tartotta fogva a szívét az érzés, mi történne, ha az övéivel történne ilyen. Bele sem mert gondolni. A nyomozás megrekedt, mivel ő tudta a válaszokat, de mégsem állhatott elő velük. Politika. A gyerek pedig ki tudja hol, a családjától távol és ő nem tehet semmit. Nem volt igazságos, ahogy sok minden nem volt az és ezt ő nagyon nehezen nyelte le. Főleg ma. Főleg, hogy egy gyermekről volt szó. A lány lejött a színpadról, elment mellette és megtekinthette, hogy barna szeme egy csodálatosan szimmetrikus arcot keretez, amely értelmet tükröz és sebeket. Mély sebeket. Már éjfélre járt az idő, amikor lecsusszant a bárszékről az utolsó korty sörét lehajtva és hazaindult. A hely még mindig zsúfolásig telt és új lányok jöttek a rudakhoz, új szórakozást ígérve. Neki elege lett. Haza kell mennie, amúgy magyarázkodnia kellene, amit nem akart. A félhomályban a kijárathoz evickélt a tömegben, csupa füst volt a kabátja, ami szintén kérdéseket vethetne fel. Csak nem az ő feleségében, hisz ő sosem kérdez, csak elfogad dolgokat. Amiért általában nagyon hálás és a végletekig lojális is hozzá, de nem ma, amikor oly tökéletlen hangulatban van, amikor úgy érezte elfáradt a jóért való harcban. A sikátoron át közelített a kocsijához, amikor fojtott hangokra lett figyelmes a sikátor másik vége felől. A szemetesek voltak itt, úgy sejtette ez lehet a személyzeti bejáró. Onnan jöttek a hangok:

  • Kérem engedjen el – egy női hang. Neki igazán nem volt kedve jófiút játszani. Nem ma. Ezt azért mégsem engedhette.
  • Maradj nyugton, nem fog fájni – mondta egy férfihang. A kuka mögül jöttek a hangok. Kelletlen mégis csak vissza osont.
  • Engedjen el. Sikítani fogok – mondta a nő egyre kétségbeesettebben.
  • Kussolsz kurva.
  • Engedje el a hölgyet – szólt neki – nem hallotta? Engedje el a hölgyet, amíg jó kedvemben vagyok.
  • Mit képzel ki maga? – kérdezte az alkoholmámorban úszó félnótás. Mondjuk elég szép termete volt, de ez őt egyáltalán nem riasztotta vissza. Annál nagyobbat fog esni, ahogy mondani szokták.
  • Unatkozó szupermen – mondta közelebb araszolva és nem is várt egy pillanatot sem. Lefejelte a fickót, aki krumpliszsákként dőlt el. Neki is megvolt az alkata ehhez és a képzettsége is. Nem szabad várni, az első ütést neked kell bevinned, utána vagy szaladsz, vagy folytatod. A helyzettől függ. Itt ez nem volt kérdés, a fickó kikerült a forgalomból egy időre. A barna nő a rúdról ijedten figyelt, egy szót sem szólt, nem sikítozott. Tényleg gyönyörű volt. Ilyen közelről még sokkal szebb. – Hazaviszem – mondta. Talán a hangsúly miatt, de a nő hezitálás nélkül követni kezdte. Beültek a kocsiba és az iránymutatáson kívül egy szót sem szóltak egymáshoz. A város szélén egy alacsony kis háznál álltak meg. A férfi előre nézett, ki a szélvédőn, miközben járatta a motort. Nem akart a nőre nézni, hiszen sejtette, hogy amaz milyen tekinteteket és viselkedést kaphat állandóan.
  • Köszönöm, hogy megmentett és hazahozott – mondta a nő és ő mégis csak megnézte. Mégiscsak ránézett, hisz a szépsége szinte vonzotta a tekintetét, vagyis annál több, mint a szép külseje. A szép külseje, az értelem a tekintetében és az a fájdalom, ami szintén a lényéhez tartozott.
  • Nincs mit. Vigyázzon magára. Esetleg hordhatna magánál paprikasprayt – próbált ötletelni, de inkább zavarban volt, ami rá annyira nem volt jellemző. A nő nem mozdult, csak nézett rá gyönyörű barna szemeivel, kikapcsolta a biztonsági övét, de nem mozdult. Ehelyett a keze a férfi térdére mozdult, akinek egy pillanatra bent rekedt a levegője. Alig talált a hangjára.
  • Nem ezért mentettem meg és hoztam el – nyögte ki mégis.
  • Tudom és pont ezért szeretném végre a saját akaratomból megtenni. Ha nem bánja. – de a férfi már nem tudott megszólalni. Képtelenségnek tartotta, hogy ez vele történik és éppen ma. Tényleg tökéletlenre sikerült a nap, de mégsem tudta volna tökéletesebben zárni…

Negyedik fejezet

  • Szólalj meg Paul! – az egyik kisfiú teljes erejéből ütötte a másik kisfiút, de az mégsem szólalt meg és nem is védekezett. Magzatpózba gömbölyödött és hagyta, hogy ütések záporozzanak rá – szólalj már meg! Nem tudsz beszélni? Könyörögj! – kiabált tovább, miközben egyre több gyerek gyűlt össze és nézték, ahogy bántják a szótlan kisfiút. Lassan két éve került ebbe az intézetbe és még mindig nem szólt egy szót sem – majd én kiverem belőled a szavakat – köpködte amaz a még mindig dühös szavakat. Hatalmába kerítette a hatalmas harag, amelyet pont az táplált, amiért mindannyian itt voltak. Az árvaság, az eldobottság érzése, a magány, a család hiánya. Sajnos nem mindenki tudott ezzel maradéktalanul megbirkózni. Az ebéd utáni és a szilencium előtti szünetet töltötték a nagy udvarban, ahol a felelős tanár éppen az ebédjét fogyasztotta, mit sem törődve felügyelési kötelezettségével. Senki nem hallhatta őket, az iskolán felújított műanyag nyílászáróknak köszönhetően, de ha kipillantottak volna a tanári iroda ablakából esetleg gátat szabhattak volna az ütlegelésnek. De senki nem jelentkezett, így a csengő megszólalásáig az ütések nem apadtak. Amikor végre felharsant a csengő a kisfiú képtelen volt megmozdulni. Órák múlva tűnt fel a hiánya. Egy ilyen gyerek ugyan kinek hiányzik. Hisz nem beszél, olyan, mintha nem is létezne…
  • Paul, kicsikém. Mi történt? – kérdezte a kedves Ms Ryan és óvatosan tapogatta, hol és milyen sérülései lehetnek. Ő volt az egyetlen a tanárok között is, aki hajlandó volt rendesen viselkedni vele. A többi tanár talán szánta, de viszolyogva néztek rá. Ms Ryant kivéve. Legalább már nincs hideg – gondolta, amúgy már megfagyott volna. Rohant vissza az épületbe, hogy mentőt hívjon a sokkos állapotban lévő kisfiúhoz. Habár már régen letelt a műszakja, mégis a kisfiúval ment, hogy az ne legyen úgy megijedve, amikor magához tér. Lesz egy két szava az oktatási biztoshoz és a gyerekekhez is. Annyira sajnálta Pault. Még a mai napig emlékezett annak első napjára az iskolában. Valamiért biztos volt benne, hogy tud beszélni és a feladatokat is mind hibátlanul megoldotta. Mindenki tudta a történetét és nem is értette, hogy felnőtt emberek ennek ellenére hogyan tudnak úgy bánni vele, ahogy. A kórházban aztán szerencsére kiderült, hogy az ijedtség nagyobb volt, mint maga a probléma, de a helyzet aggasztó volt az iskolával kapcsolatban és ezt az orvos is jelezte. Eljárást akart indítani gondatlanságért. Ms Ryan sejtette, hogy ezzel még többet ártanának Paulnak, mintha nem szólnak egy szót sem. A felelősök még jobban bántalmazni fogják a kisfiút. Ezért azt találták ki, hogy egy ellenőrt küldenek az iskolába névtelenül. Amikor úton voltak visszafelé Ms Ryan már századjára próbált a kisfiú lelkére beszélni:
  • Paul, nem lehetek ott mindig, hogy megvédjelek. Meg kell védened magad, amúgy mindig bántani fognak – mondta és már előre tudta, hogy a fiú nem fog reagálni semmit és nem is szívleli meg a dolgot.

Nem ez lenne az első ilyen eset. A tanár elképzelni sem tudta, hogy valami kimozdítsa ebből az állapotból a kisfiút, hogy beszélni kezdjen és kiálljon magáért. Ez ment az elmúlt két évben és nagyon félt, hogy ezután is ugyanez lesz. Ezért utasította vissza a kinevezését, mert azzal itt kellett volna hagynia ezt az iskolát. Nem mert elmenni és sorsára hagyni a kisfiút és ezen a férjével folytonosan veszekedtek is. Nem bánta. Úgy érezte mindenkinek kell valaki, aki kiáll érte, aki szereti. Egy nap aztán szokatlan dolog történt. Ms Ryan volt a felügyelő az ebédnél és azt vette észre, hogy Paul mosolyog és az ebédjét becsomagolja egy szalvétába, mintha vinné valakinek. Nagy gonddal csomagolta a kis gyümölcskenyeret. Azt gondolta volna, hogy magának csomagolja, de ő valamiért azt gondolta, hogy nem magának csinálja. Amikor volt egy kis ideje felhívta a fiú intézetét, hogy mondják el mi történt. Elég gyakran hívta őket, ha meg akart róla bizonyosodni, hogy ott hogyan bánnak Paullal. Próbált nem feltűnő lenni, csak a szokásos kérdéseket tette fel. Nem lett gazdagabb egy átkozott válasszal sem. Volt egy olyan érzése, hogy ott a gyerekek csak adatok inkább és bevételi forrás az idősebbeknek, nem pedig gyerekek, akiket az életre kellett felkészíteni. Valahogy mégis utána akart járni, amikor három egymást követő napon is ezt látta a kisfiútól. Egyre többet mosolygott és tovább osztotta ketté saját ebédjét. A harmadik napon Ms Ryan adott neki egy extra adagot már becsomagolva, hogy fiú meg tudja enni az egész adagját, ő úgy sem volt annyira éhes, majd eszik, amikor hazaér. A fiúnak pedig lehet nem lesz elég élelme az intézetben sem, ha azon is osztozik valakivel. Aztán egy hét elteltével, arra ment ki az udvarra, hogy Paul püföli a kisfiút, aki a múltkor bántotta és kiabál vele. Kiabált tényleg kiabált. Mindenki annyira le volt döbbenve, még Ms Ryan is annyira, hogy beletelt pár percbe, amire felocsúdott, hogy szétválassza a két kisfiút. Valahogy nem volt szíve azt kérni Paultól, hogy kérjen bocsánatot. Tudta, hogy ezt kellene tennie, de nem ment. Hiszen nagyon jól tudta, hogy Clark a két év alatt mennyiszer megverte és kórházba juttatta Pault. Az orra alatt elmormogta: most pedig kérjetek bocsánatot egymástól, de még ő sem hitte el. Aztán már csak azon reménykedett, hogy nehogy Clark ezt szóvá tegye valamelyik tanárnak vagy az intézetben.

Az elkövetkező hetekben a kisfiú döbbenetes változásokon ment keresztül…

Ötödik fejezet

Végül nem merek a hálóba menni aludni, a kanapén térek nyugovóra az egyik kedves barátommal, Glock-al. Úgy tűnik jól teszem, mert hajnali három körül zárpiszkálásra ébredek. Átlagember ilyenkor a legkiszolgáltatottabb innen arra apellálok, hogy nem a cégtől jöttek. Még nem. Viszont a riasztót ki tudta kerülni, tehát olyan tökfej sem lehet az illető. Nincs túl sok időm hezitálni, az ajtó mögé lopakodok. Tőlem szokatlanul éber vagyok. A falhoz lapulva várok. Nyílik is az ajtó, először egy pisztolycső kandikál befelé. Amikor biztonságosnak érzi nagy hévvel nyitja az ajtót, majdnem agyonlapít és itt már biztos vagyok benne, hogy nem tőlünk van az illető. Bejön, áll, vár, fülel. Mikor ellép az ajtótól támadok rá. Nem akarom megölni, hullától elég nehéz kérdezni bármit. Fegyvertussal tarkón vágom hátulról, zsákként terül el az amúgy nem kistestű ürge. Azért nem vagyok wonderwomen, kínkeservesen egy székre küzdöm, karperecet kap. Átnézem a zsebeit. Jobb híján vízzel locsolgatom, nem érek rá egész nap. Mélyen leledzik nem ébred, alkoholt veszek elő, hátha arra nagyobb vonzalma van. Sikerrel járok pityókásan nézi előbb a karéket, majd engem.

  • Jó reggelt. Mi járatban? – kérdezem, hogy ne szegjem beszélgető kedvét fegyvert szegezek az arcába. Még mindig nincs teljesen magánál. Értetlenül áll a helyzet előtt.
  • Én – itt elakad, mélyen kutat az emlékezetében, miért is tette e rettenetes tettet.
  • Igen, maga – bíztatom. Hatalmas termetével ellentétben a feje igen picurka nem várhatok tőle tehát hatalmas agyi erőlködést.
  • Nos – mondja és ismét elakad – rázza a kezét, de e bűvölettől csak nem kattan ki a zár.
  • Csupa fül vagyok. – mondom, kezdem unni.
  • Egy aktát kellene elvinnem. Azt mondták nem lesz itt senki. Azt mondták csak egy tréfa.
  • Maga egy ilyen móka miki féle? Milyen aktát? Mit adnak érte? Ki bérelte fel? Hogy kerülte ki a riasztót?
  • Azt mondta, mire ideérek nem lesz riasztó. Pénzt – mi mást? – gondolom, ez az egyik ok amiért férfiemberek bajba szoktak kerülni, a másikat ne is firtassuk – kaptam egy telefont. El kell innen vinnem egy aktát, azt mondták az asztalon lesz, vagy valahol jól láthat helyen. – A dohányzóasztalra nézek, ahol tényleg fityeg az akta. Általában elteszem őket a széfbe, de csak, amikor már lezártam az ügyet. Valaki tehát, aki ismer. – Kell a pénz érti? Most születik a fiam és az ipse tudta ezt. – folytatja – Megijedtem és a pénz is kellett. Sosem találkoztam vele. Egy építkezésen dolgozom a belvárosban és egyik nap a kabátom zsebében volt a telefont. A fegyvert is kaptam. Elvileg lenyomozhatatlan, a telefon is. Ha sikerül elvinnem az aktát, kapok százezret. – nagy töprengésbe kezdek. Ha nem adom a fickónak az aktát lehet megölik, valószínűleg anélkül is. Ha odaadom, ami képtelenség, hogy egy szigorúan bizalmas és igen kényes ügy aktáját kiadjam a kezemből, patt.
  • Hol lakik? – kérdezem és szövögetem a gondolatokat.
  • A város másik végén a terhes feleségemmel.
  • Hol kell átadnia az aktát?
  • Ha itt végeztem fel kell hívnom, hogy sikerült. Utána összetörni a telefont és a fegyvert is a folyóba vetni. Majd holnap délután, ahol ezeket találtam ott kell hagynom az aktát és ott lesz a pénz is – ez egy fajankó, egy ideje már nem érdekeltek a célpontjaim és ez sem kellene, hogy érdekeljen, de nagyon is érdekelt.
  • Akkor elmondom mi lesz. Nem tudom újdonságot közlök-e azzal, ha megemlítem, hogy maga halott ember? – színtiszta rémület ül ki az arcára. Sajnálom szerencsétlent – autóval jött? – bólogat, szólni nem tud.
  • Pontosan kövesse, amit mondok, kifogta az aranyhalat és azt a kívánságát teljesítem, hogy megmentem az életét, amennyiben eltér a tervtől, alulról szagolja az ibolyát. Értve vagyok? – bólogat.
  • Felhívja és megteszi, amiket kért. Elviszi a kabátját is az aktával és otthagyja, ahol kell, még most. Jobb, ha kétszer is körülnéz. Onnan hazarohan felkapja az asszonyt és készpénzt. Olyan messze mennek, amennyire tudnak. Nem használnak kártyát. Valahol otthagyják a kocsit egy parkolóban, lehetőleg reptér parkolóban, buszra szállnak és mennek. – cikáznak a gondolataim és az esélyeiket latolgatom. A saját irhámat is féltem egy kicsit, ha valaki távolról ki tudta kapcsolni a riasztómat. Meredten néz rám, remélem felfogta, amit mondtam neki. – mire az ürge megkapja az aktát, maguk már árkon-bokron túl járnak. Ha az egésznek vége megtalálom és megkapja a pénzét is. De ahhoz életben kell maradnia. Én megtartanám a fegyvert és mindig kétszer hátra néznék. Legyen óvatos – leveszem a bilincset, kezébe adom az aktát, ami természetesen nincs benne. Várhatnék lesben, hogy ki megy az aktáért, de valószínűleg azért is futár megy és mivel nem kapja meg, majd amaz fog keresni engem. Egy női magazint csempésztem bele, hátha tényleg csak olvasni szeretne. A pasas rémült, már egy szót sem szól, csak kiviharzik az ajtón. Négy óra is van, mire újra a kanapéról bámulhatom a plafont. Nem megyek edzésre, nem gondolom, hogy helyénvaló lenne. Nincs riasztóm, a fegyverem mellettem. Aludni esélyem sincs. A következő lépéseken gondolkozom. Bemegyek nyolcra a főnökhöz, a lakásba már nem akarok visszajönni, amire méltán jó okom van. Azt a látszatot keltem, hogy nyaralni mentem. Széthagyok egy pár ruhadarabot. Nyitva hagyom a ruhásszekrényt. Gondosan mosom be a hajam feketére, igyekszem nem nyomokat hagyni. Minden szemetet összegyűjtök, az utcai kukába dobom, amit tudom, hogy mostanában fognak üríteni. A lakásom úgy néz ki, mintha egy átlagos szingli nő lakása lenne. A széfből eltűntetek mindent. Üzenetet küldök a szüleimnek, miszerint el kell mennem egy kicsit hosszabb időre, jelentkezek, amint itt vagyok. Hamis útlevelet veszek magamhoz, készpénzt. Telefonom itt hagyom. A kocsit is a garázsban. Taxiba vágom magam. Teljesen másképpen festek, mint eddig bármikor: melegítő, baseball sapka és sportcipő van rajtam, ha most mondanám, hogy sportoló vagyok, talán Alex sem kételkedne. Az irodába vitetem magam, rejtőzködök, hisz van egy rossz érzésem. Embereket kerülendő a tűzlépcsőn megyek fel, ami az iroda mögött van és ha tud is erről valaki, sosem láttam, hogy bárki használta volna. A város szívében vagyunk, az épület homlokzata olyan aprólékossággal lett kidolgozva, hogy a turisták is csodájára járnak, most mégiscsak egy pillantást vetek rá, a büszkeség, ami mindig eltölt, amikor ránézek, ma elmarad. Hátra osonok, ami már nem turistalátványosság, kicsit elhanyagolt. A tűzlépcső rozsdás, meredek, itt-ott növények lepték be. Minden emeletet meg lehet közelíteni innen, én mégis a legfelsőre megyek. Fejemben az épület alaprajza. Ahogy sejtettem az ajtó zárva, de olyan ócska a zár, hogy egy öt éves is simán benyomná. Így teszek én is, majd lebukva lépek be, a kamerán csak annyi látszik nyílik záródik az ajtó, de ez is éppen elég gyanús, nem sok időm van. Belesek az előtérbe a titkárnő még nincs a helyén és furcsállom, de úgy néz ki még ma nem is volt bent. Nem tökölhetek a folyosón, bárki megláthat. Kitapogatom a fegyverem, rossz előérzetem van. Nagy levegőt veszek, villámgyorsan nyitom és zárom a főnököm ajtaját. A szék az ablak felé néz, nekem rémképek jelennek meg a szemem előtt. Fegyver a kezemben. Nem látom visszatükröződni az ablakból sem, van e valaki a székben, az él-e? Örökkévalóságnak tűnnek a pillanatok, amíg a szék megfordul, fegyver a kezemben, de a plafonra tartom, egészen addig, míg meg nem pillantom ki ül a székben. A férfi megadólag tartja a kezét a mellkasa elé. A szívem még mindig dübörög a mellkasomban, most már nem vagyok biztos az okában. Rezzenéstelen arccal nézem a pasast, egy szót sem szólok.
  • Jillian. Jó reggelt. Egy kicsit elkésett az edzésről – mondja, a keze még mindig a levegőben, a gyilkos mosolya, amit eddig kétszer is volt szerencsém látni, pedig az arcán. Most már nem fagy meg a mozzanatában, de mégis valami furcsa kifejezés bujkál a tekintetében, amit nem tudok hova tenni. Egyikőnk sem említi, hogy nem ez az első találkozásunk.
  • Mit keres maga itt? Hol van John? – kérdezem, mert nem bírom tovább a fapofát viselni.
  • Én is örülök, hogy végre találkozunk. Paul vagyok. Az ideiglenes főnök, amíg maguk közül ki nem neveznek valakit.
  • Hol van John? – kérdeztem és nagyon közel álltam, hogy egy sírós kislánnyá változzam, akitől elvették a játékmackóját. Látnom kell még egyszer. Beszélnem kell vele, az ügyről és mindenről. Istenem köszönetet akarok neki mondani. A pánik elhatalmasodik rajtam. Erről beszélt mióta visszajöttem és én nem kötöttem össze, nem jöttem rá.
  • John azonnali hatállyal nyugdíjba vonult – cikáztak a gondolataim.
  • Én, nos szabadságot szeretnék kivenni, beteg lett a macskám. Kórházba kell vinnem – semmi jobb nem jutott eszembe. Persze ő is tudta, hogy ennél nagyobb hülyeséget keresve se találhattam volna ki, elmosolyodott és én majdnem elolvadtam, amiért kifejezetten utáltam magam, nem csak ebben a helyzetben, de enélkül sem lennék boldog, egy ilyen megnyilvánulásától a gyengeségemnek.
  • Mindig ilyen nyomatékosan kér szabadságot? Hát tudnék én erre nemet mondani? – céloz a fegyverre, amit még mindig neki szegezek. Fogalmam sincs mit tudhat, de bízni akkor sem bízhatok benne. – Nagyon furcsa helyzetbe csöppentem, kérem segítsen – mondta és az arcáról semmi nem volt leolvasható. Sejtettem, olyan, vagy sokkal jobb képzést kapott, mint én.
  • Csak azért jöttem, hogy bejelentsem a rendkívüli szabadságomat – ódzkodva még is leültem vele szemben, ahol tegnap még a főnököm ült. Az irodában semmi nem változott tegnap óta, hacsak nem az, hogy az aktáink fel voltak tornyozva az asztalon. Azt már eldöntöttem, hogy semmit nem mondok.
  • Figyeljen rám, Jillian – valaki így is ki tudja ejteni a nevem? Az égre emeltem a tekintetem. Mi jöhet még? Orgazmusom lesz a hangjától? Miért nem múlik ez a buta érzés? Ez a gyengeség? – a tegnap estét azzal töltöttem, hogy mindenki aktáját végig olvastam, aki itt dolgozik – folytatta.
  • Remélem jól szórakozott. – az nem két oldal volt. Mindenkit ideértve több százan is lehettünk. Természetesen mindenki máshol és más feladatot látott el.
  • Felhőtlenül. Magának és Steve-nek van folyamatban lévő ügye, de csak a Steve-éről tudni bármit is. Mi van a magáéval?
  • Titkos – nyögöm. Gondolom nem a több száz emberre gondolt, hanem az én csapatomon belül.
  • Sejtettem. És mire ez a rendkívüli szabadság?
  • Az ügy miatt el kell utaznom.
  • Az előbb még a macskájával volt baj! – kezdte elveszíteni a béketűrését – Segítek magának azzal, ha elárulom, hogy a többiek is kaptak ma egy feladatot, egységesen: magát! – ekkor már felállt és idegesen járkált fel és alá az irodában. Jó teste volt, amennyire a méregdrága méretre szabott öltönye ezt hagyta láttatni. Minek figyelek én ilyenekre egyáltalán? Korholtam magam. A hír is annyira megdöbbentett, hogy szólni sem bírtam. – nem tudom, hogyan jutott fel egyáltalán az épületbe?! Tehát én olvastam az aktáját és nem hinném, hogy áruló lenne, de ezzel én nem tudok mit kezdeni tudja-e? A magáé egy kicsit részletesebb, mint a többieké valamiért – a tekintetem kereste, én pedig tudtam, hogy mennem kell, amilyen gyorsan csak lehet és amilyen messzire csak lehet. Kaptam egy ügyet, valaki, hogy lelassítson rám uszította a munkatársaimat. Tudtam is, hogy ki és el is mosolyodtam volna, ha nem lettem volna ilyen szorult helyzetben. Mégis motoszkált valami a fejemben, lehet, hogy nem ő. Ha ártatlan, nem lenne értelme, hogy engem visszatartson, akkor az lenne a helyénvaló, ha minél hamarabb tisztáznám a dolgot. Annyi minden járt a fejemben egyszerre, hogy majdnem szétpukkant. Felpattantam, mennem kell. Bármelyik percben bekopoghat valaki. – Ne menjen ki – szólt rám dühösen. Féltést véltem felfedezni a hangjában. – segítek, csak mondja el, mi az ügy – szíven ütött ez az egész, még nem voltam felkészülve, úgy éreztem.
  • Nem kell segítenie, nem kértem. Köszönöm. Ha mást nem hall rólam, akkor valami meleg tengerparton lóbálom a lábam.
  • Jillian. Itt a névjegyem. Ezen a magánszámom is rajta van. Ha szüksége lenne bármire, csak szóljon. Használja az én liftemet – azzal elmozdította a szekrényt és számomra eddig ismeretlen helyről egy lift vált láthatóvá.
  • Ez mondjuk nem szar – mondom és belépek a kis fülkébe. Gondoltam, hogy a garázsba visz, onnan még ki kellett jutnom valahogy. Így is volt, viszont elszigetelten egy új Maserati állt ott, gondoltam csak a Paulé lehet, hiszen eddig még nem láttam ezt az autót, mondjuk a parkolónak ezt a részét sem. A rácsokon át kiláttam az utcára, mégis ahhoz, hogy kint legyek úgy gondoltam végig kell mennem az egész parkolón, de szerencsére ezt is megoldották, ahol az út rákanyarodna a parkolóra többi részére, van egy másik út is, csak gyalogszerrel éppen, hogy át lehet slisszolni rajta, az őrbódé mögött vezet ki az utcára. Simán megy, az utcán aztán lehajtott fejjel ismét leintek egy taxit. Nem akarok kiszámítható lenni. Ők ugyanazt a képzést kapták, mint én. Ha egy lepukkant motelbe megyek, pislogni sem lesz időm, már ott is lesznek. A Hiltonba vitetem magam, annak is a legfelső emeletén veszem ki a VIP szobát. Erre biztosan nem gondolnak és saját liftem van, amivel szinte az utcára kerülök. Bujkáló hírességek számára találták ezt ki. Mindenem, ami kellhet a pénztárcámban van. A szobában aztán megpróbálok minden információt rendszerezni a fejemben. Az ablakon bámulok kifelé. Dühös vagyok és csalódott. Nem visznek előrébb a gondolatok: ki hagyta az üzenetet, Alex miért vádolta meg a főnökömet, ki ez a Paul és mit akar, hogy lehet, hogy John maga az ügy és ki kell vonnom? Amikor azt mondta, hogy úgy járjak el, ahogy szoktam és még nekem meg is fordult a fejemben, hogy sosem járnék el másképpen és akkor most meg kell ölnöm őt? Erre esküdtem fel és ez tette ki az életem és az első ügyemet leszámítva sosem tettem fel semmilyen kérdést, csak cselekedtem és azután álmomban sem gondoltam, hogy valaha meg fogok kérdőjelezni egy ügyet. Pedig John is kérte, hogy úgy járjak el, ahogy általában szoktam. Úgy fogok, isten lássa lelkem, amint kiderül róla, hogy bűnös, én fogom megölni a saját kezemmel. De annyival tartozom neki, hogy kiderítem az igazat. Amikor már fejfájásig töprengtem, de nem jutottam előrébb, kimentem, hogy szerezzek egy pár dolgot. Vettem egy pár fekete cuccot estére, nem bulizni indultam, hanem a főnök házához szándékoztam menni…

Kicsit szentimentális gondolatok törnek rám, ahogy a főnök házához osonok. Ez fogja meghatározni az elkövetkező időket, a settenkedés. Az otthonom, amit a hírekben hallottam, hogy felgyújtottak, a főnököm, akit elvettek, minden szétesni látszott. Koncentrálj – szidtam le magam. Ismét. Hosszú fekete kabát takarja a fegyverem és a tartalék tárat. A hotelban hagytam az irataimat. A délután folyamán egy internetkávézóból próbáltam belépni a kódommal az irodai rendszerbe, amiről persze értesítést kaptak, de csak megnéztem volna egy pár információt és már árkon-bokron túl járok, mire kijönnek értem, de azt sajnos már letiltották. Maradt a régi bevált módszerű nyomozás. Egészen könnyen mászok át a falon, a bokrok és növények kellő takarást biztosítanak, hogy egy erkélyajtóig jussak. A házban csend honol, pedig még csak tíz óra lehet. Egy fáról mászom az erkélyre, lapítok mindenhol és kivárom a megfelelő időt. A riasztót zavaró készülékkel oldom meg. Egyszer voltunk itt, amikor a főnök születésnapját ünnepeltük, sosem tartott ilyesmit sem előtte, sem utána. Az isten tudja csak valójában mikor is született, mindenesetre szerintünk csak a feleségét akarta ezzel vigasztalni. A gyerekeik már nagyok voltak, kirepültek és a főnök munkája miatt nem voltak barátaik, azt szerette volna, ha Sylvia úgy érzi még ennyi idősen is tartozik valakikhez. Ennek köszönhetően nagyjából a fejemben volt a tervrajz és amúgy is ebben elég jó voltam, mivel nevelőapám építész volt és gyakran lógtam mellette, amkor terveket készített. Sosem gondoltam volna, hogy ennek bármiféle hasznát fogom venni. De, mint kiderült elég sokszor. Az erkélyajtó nyitva, bent minden olyan, mintha már kiköltöztek volna. Ez éppen a dolgozószoba, minden fiókot átnézek, találok egy levelet nekem címezve John kézírásával. Bömbölő kislánnyá változnék, ha nem hallanám, hogy valaki közeledik az ajtó felé. A fél vesémet is rátenném, hogy valaki közülünk. Tehát az ajtó mögé bújás kizárva. Csak az asztal van bent meg egy üres könyvespolc. Hirtelen döntök. A lépések megállnak az ajtó előtt. Óvatosan nyílik az ajtó és már felkészülök, hogy a fény miatt ismét nem fogok látni semmit. Feltépem az ajtót, realizálom, hogy Bob az, a dromedár a próbámról, a fegyverszakértő. Nem töprengek túl sokat ezen, talppal érkezek az arcába. Ahogy elvárható hatalmas robajjal hátrabukik. Ha van bent valaki erre riadókészültségbe vonul. A riasztó hiánya is ugyanúgy szemet szúr a rendőrségen, mint a riasztás. Sietnem kell. Felrázom Bob-ot, hátha mond valami használhatót. Már előre utálom magam, azért, amit tenni fogok.

  • Helló Bob! Ki küldött?
  • Tudod, hogy nem mondhatom el. Remélem jól megtanítottalak.
  • Igen Bob, mindenre. Tudod mit kell tennem ugye?
  • Igen. Bízz meg Paulban. – mondja és én szíven lövöm a társam, a kollégám, aki tanított és óvott az elmúlt öt évben. Igaz nem az a gyengéd és szeretetteljes tanítás volt ez: lilafoltos, könnyes, ordibálós, vérzőszájas, de mégis tanítás és óvás a következő ellenféltől. A levél a zsebemben, a lövés hangja olyan dörrenéssel szólt, hogy tíz mérföldes körzetben mindenkit idecsődít perceken belül. Távolról már hallom is a szirénákat. Menekülőre fogom, de a főbejáraton tervezek távozni. A kesztyű még mindig a kezemen, nem aggódom az ujjlenyomatok miatt. Ebben a játszmában nincs jelentősége, hogy le tudják nyomozni a fegyverem. Kezem a kilincsen, amikor egy váll-lövést kapok. Kiesik a kezemből a fegyver, de nem foglalkozhatok vele. Feltépem az ajtót, felszisszenek a fájdalomtól és rohanni kezdek. Ömlik a vér a vállamból, lüktetve árad szét a fájdalom. A legközelebbi sikátorba megyek, erősen húzom a vércsíkot magam után. Ott megpróbálom elszorítani a lövést helyét, hogy legalább egy időre elálljon a vérzés. De a golyó nem távozott, így nem is engedi, hogy megfeledkezzem róla. Szerencsére van egy lődörgő taxis a közelben és egy hirtelen ötlettől vezérelve Alexhez megyek. Iszonyú fájdalmaim vannak, természetesen nem ez az első eset, hogy meglőtt valaki, de az első, hogy nem mehetek csak úgy kórházba. Hamarabb lennék halott a nyilvánosságtól, mint a golyó ütötte sebtől. Nem akarom Alexet bajba sodorni, de már eléggé abban van így is és a múltkori kapcsolata miatt azt feltételezem, hogy egy orvost is ismerhet. Nem csalódom, miután kiverem az ágyból száguldunk egy volt osztálytársa felé, aki lóg neki egy szívességgel. A lelkére kötöm, hogy hol szálltam meg és azt is, hogy maradjon velem.

Nem tudom mennyi idő elteltével, a hotelszobámban ébredek, nincs ott senki, nappal van, de nem tudom milyen. A tévétávirányítóra vetődnék, ha nem fájna kurvára a kezem. Mozdul a kulcs a zárban Alex az. Átkozom magam, amiért ennyire elvesztettem az irányítást a dolog felett. Felelőtlenség volt részemről megkeresni Alexet, de senki máshoz nem fordulhattam.

  • Jó reggelt hétalvó! – üdvözöl a szokásos mosolyával. Nehezemre esik megszólalni. Taplósnak érzem a szám. Az éjjeliszekrényhez megy, miután letette a kávét, amit vett, vizet tölt nekem, szívószállal látja el. Legurítom az egészet, nem tudom, mikor ittam ennyi vizet utoljára.
  • Milyen nap van?
  • Csak két hetet aludtál végig – még jobban vigyorog – péntek van – szán meg – nem kezdek el kiselőadást tartani, hogyan gondoskodj magadról egy lőtt seb után. Az orvos úgy vette észre van már tapasztalatod.
  • El kell menned – mondom neki, mire az égnek emeli tekintetét, azt hittem ez csak az én szokásom.
  • Próbáltam, de te aludtál, egyedül meg nem olyan.
  • Ez most nem vicc, Alex. Valamibe nagyon beletenyereltél. Az aktáimat az autómba rejtettem, de mivel porrá égett a lakásom már vagy megtalálták, vagy nem érdekelt senkit. De még nem olvastam el, amit adtál. Nincs másolatod? – kérdezem és máris lefárasztom magam a nagy gondolkozásba.
  • De éppenséggel van, mondjuk már kívülről tudom, akár le is jegyzetelheted, amit Kate talált. Azért lőttek meg?
  • Jobb, ha nem tudsz semmit. El kellene menned a városból. Nem kell több áldozat. – látom az arcán, ahogy végig pörög rajta a kisfia és a volt felesége és belátja el kell mennie – Nem kell azt gondolnod, hogy feladod, vagy gyenge vagy – mondom, hisz egy macsó és nem szokott hozzá a kispadhoz – ez egyszerűen nem a te hatásköröd – folytatnám, de ez nem vigasztaló inkább eltipró beszéd, szóval jobb, ha befogom. Rám mered, ellenkezne, mégsem teszi. – vegyél ki szabadságot, utazgass egyet. Tudok pénzt adni, ha kell – erre aztán tényleg betelik nála a pohár, hogy ő egy nőtől fogadjon el pénzt, hát mit képzelek én?!?
  • Rendben. Igazad lehet. Csak Tommy miatt – mondja, hogy megnyugtassa az egóját.
  • Természetesen – nyugtatom én is – Bellát hívd fel egy fülkéből, mond, hogy elutazol és mondja azt mindenkinek, hogy összevesztetek és nem beszéltek már. Vigyázz magadra és köszönöm, hogy megmentettél.
  • Ugyan már, te is ezt tetted volna nem? Tudod mit, inkább ne válaszolj. Tudom hogyan kell köddé válni, ne izgulj – vigyorog – Itt az orvos telefonszáma, de reméljük már nem lesz rá szükség.
  • Köszönöm Alex tényleg.
  • Én köszönöm, hogy az ügy végére jársz – nem mondtam neki, hogy végül is ezt a feladatot kaptam, a sors kifürkészhetetlen fintora miatt.
  • Ezzel a lifttel menj le. Erre a postafiókra mindig küldj egy üres képeslapot, onnan fogom tudni hol jársz, ha vége az egésznek, megkereslek.
  • Ennél azért jobban vigyázz magadra – mindent az ágyra pakolt elérhető közelségbe, mielőtt elment volna.
  • Viszlát Alex. – miután elment bekapcsoltam a tévét, hogy megnézzem a híreket. Mindig is készültünk egy ilyenre, hogy el kell hagynod mindenedet, hogy kilépsz a komfortzónádból, ami nekünk amúgy is ki volt tolódva, de akkor is volt. Ez is egyfajta túlélési tábor. Nincs nálam semmi a fegyveremen és egy pár személyes iraton kívül. A laptopom is ott maradt és a felvevőm is. Mondjuk a biztonsági másolatok egy széfben voltak a városban, ahol még több készpénz volt és még több hamis útlevél, de a jelenlegi ügy aktája és az Alexé már illetéktelen kezekben van, vagy a tűz martalékává vált. Az otthonommal együtt, az autómmal együtt. Dühös voltam és ebből senkinek nem származott semmi haszna, de főleg nekem nem. Le kellett nyugodnom. Amig ilyen állapotban voltam, még a szobaszervízt sem mertem hívni, hiszen nem tudtam megvédeni magam, ami szintén dühített. Lassan megint elnyomott az álom. Másnap reggel ébredtem, már majdhogynem használható állapotban. A kezem még mindig fájt, de már erőm volt mozogni. Rendeltem egy kiadós reggelit, kávét. Úgy terveztem, ma elindulok, és megnézem a főnök Sugarland-i nyaralóját is. Talán jobb is egy kicsit magam mögött hagyni DinkaCity-t. Féltem, hogy már is sok lépéssel vagyok lemaradva. Alex elbeszélései alapján, a főnök korrupt volt. Belekerült valami gyerekrablásba, amit eltussolt. Öt éve vagyok a cégnél, ez alatt biztos nem történt ilyen. De akkor ez most, hogy jött elő, vagy mi lehet. Akárhogy töprengtem nem jutottam előrébb. Reggeli után lezuhanyoztam. Mindent kidobtam és egy ugyanolyan ruhát vettem fel, csak újat. Ismét magammal szándékoztam vinni a szemetet. Természetesen kerülővel mentem. Úgy gondoltam megszállok egy éjszakára LollyCityben, úgy is imádtam bámulni a tengert és még nem égtem száz százalékon. Eddig minden simán ment. Amikor egy újabb szállodai szobában ébredtem és egy levél várt az ajtó alatt, majdnem szívbajt kaptam. Hiszen körülnéztem és nem követett senki, igaz olyan mélyen aludtam még mindig, hogy lehet azt sem vettem volna észre, ha elvisznek ágyastól. Egy levél volt a négyszázötös szoba lakójától, miszerint felkeltettem bizonyos szervei érdeklődését, amikor bejelentkeztem a hotelba és ennek szeretne a végére járni. Vagyis, ha én járnék a végére. Mire alkalma lehetett volna, ismét kérdőre vonni én már SugarLand irányába ültem egy vonaton a turistaosztályon. Akkor jutott eszembe a levél, amit John-nál találtam nekem címezve a kabátom belső zsebében volt, pont, ahol hagytam:

Kedves Jill,

sajnálom, hogy nem sikerült rendesen elbúcsúznom. Sokat jelentett számomra, hogy a szárnyaim alatt nőttél fel. Remélem minden tudást átadtam, amire szükséged lehet. Most búcsúzom. Vigyázz magadra. Paul jó ember, ne kételkedj.

John

Kit érdekel, hogy jó ember? A legkisebb gondom az a jóképű hólyag- gondoltam fanyarul és töröltem le egy könnycseppet. Ezt nem engedhetem meg magamnak – basztam le magam ismét. Nem gondolhatok sem Paulra és nem kesereghetek a nem megfelelő elválástól. Ha megoldom az ügyet még lesz időm elbúcsúzni John-tól. Semmi nem lesz már ugyanolyan, de elbúcsúzni még el tudok. Egyedül vagyok az üggyel, jobb esetben még négy ember üldöz és nem vagyok közelebb az ügy megoldásához. Mire odaértem, már semmiképpen nem akartam megkockáztatni egy olyan akciót, mint a múltkor. Szereztem egy szép ruhát és sétálni indultam a városba. Egy királykék ruha mellett döntöttem, pedig nem volt a kedvenc színem, mégis egyenes szabása és selyem anyaga miatt nagyon megtetszett. Hozzá illő stólát kaptam a vállamra, hogy a kötés ne látszódjon. Kirakatokat bámultam, de csak azt ellenőriztem, hogy követ e valaki. Fegyverem a kistáskámban volt, nehézkés lett volna bárhol előkapni, a szerkómon pedig nem mutatott volna valami vagányan. Egy fél óra séta után egy kellemes diner szerű helyen terveztem megvacsorázni. Kértem egy martinit, mivel már nem állt szándékomban gyógyszert bevenni, akkor sem, ha fájt. Ez is eltompított, de nem olyan hosszú ideig, mint a gyógyszer. Eddig nem is tudatosodott bennem, hogy milyen éhes vagyok. Megrendeltem az ételt és a martinimból bámultam kifelé az utolsó boxból, hogy mindent lássak és a tengert is tudjam csodálni közben. Semmi gyanús nem volt a helyen, alig lézengtek páran. Egy férfi jött be utánam, de a legkevésbe nézett ki ügynöknek. Ezért, amikor megbámult sem gondoltam, hogy az életemre akarna törni. Egy idő után megunhatta a nézelődést, mert átjött az asztalomhoz.

A férfit annyira megragadta a kék ruhás nő, hogy azonnal készített egy képet és ki is posztolta a közösségi média oldalára. Tapasztalatai alapján a mai nőket egyáltalán nem zavarja az ilyesmi, sőt. Író lévén, ezt rögtön több ezren látták…

Én már befejeztem az étkezést és ismét a martininál tartottam, amikor beszélgetésbe elegyedtünk semleges témákról. Jó kondiban lévő negyvenesnek nézett ki.

  • Hogy lehet egyedül egy ilyen szép hölgy ebben a városban? – szegezte nekem a kérdést.
  • Csak egy pár napra jöttem, kiereszteni a gőzt. – mondtam – és ön?
  • Egy készülő új regényemen dolgozok – mondta és nem látszott sértődöttnek, hogy nem tudom ki ő.
  • Még sosem találkoztam íróval – mondtam az igazságnak megfelelően – nem tudom így kellene e kinézniük – mosolyodtam el.
  • Remélem – kacsintott rám – nincs kedve tovább folytatni a beszélgetést a szobámban? – kérdezte nyíltan, az ő korában valószínűleg már nincsenek játszmák.
  • Szívesen tenném, de rettenetesen kimerültem, inkább visszamennék a szállodába. Esetleg egy másik alkalommal.
  • Az remek lenne, nagyon megfogott kiskegyed. Itt a telefonszámom – átvettem a fecnit és tudtam, hogy sosem fogom felhívni. Lehet ő maga is tudta. Rendes pasasnak tűnt, de nekem már ez is túl sok volt mára. A karom is fájt, fáradt is voltam, hát még az ügy. Minden porcikám odított már az ágyért. Minden erőmre szükségem volt, hogy tényleg ne vegyek be gyógyszert a szállodába visszaérve. Nyűgös voltam és még jobban idegesített, hogy nem tudok rendesen lezuhanyozni. Az utolsó gondolatom így is az volt, hogy ha valaki az életemre törne sem biztos, hogy felébrednék…

Hát itt vagyunk. Ismét. Morcos vagyok, valaki pofozgatja az arcom. Először az órára nézek, hajnali három természetesen. Már öt órát aludtam, de nem érzem úgy. Sara az. Ugyanabban a helyzetben vagyok, amibe én is kényszerítem azokat, akiktől információt akarok.

  • Ne haragudj, Jill. Muszáj volt. – tényleg nem örül, hiszen ismerem. Jóban voltunk, de feladatunk volt és ez most pont egymás ellen szólt.
  • Semmi baj, Sara. Jobb voltál, így megy ez.
  • Mi a feladatod? – kérdezte. Tekintete még mindig kérdésekkel volt tele.
  • Tudod, hogy nem mondhatom el – mondtam az igazságnak megfelelően.
  • Igen. De tudod mit kell tennem? – vett elő egy kést – csak ne lenne ilyen nehéz – mondja és tudom, meg fog kínozni az információért. Mindegy én mit gondolok erről, vagy megtenném-e, akkor is megteszi. Oda szúrta a kést, ahol meglőttek, szégyen vagy nem, felüvöltöttem. Újra elindult a vér, mintha nem is négy napja történt volna, hanem csak ma. A fájdalom élesen hasított belém, szinte minden porcikámban éreztem. – Jill, mond el! Gyorsabban túl leszünk rajta. – kérlelt.
  • Nem – nyögtem ki a fájdalom könnyei közül, nem lennék méltó, ha elárulnám – tovább vagdosott. Látta, hogy nem fog meggyőzni és azt is, hogy nem sok és annyi vért vesztek, hogy elájulok. Felvette a töltött fegyverét. Rám célzott. Várt. Látszott rajta, hogy nincs ínyére a dolog, de azt is leolvastam, hogy akkor is megteszi, ha kell. Ha most könyörögnöm kellene, vagy, hogy leperegjen az életem, hát, egyik sem történt meg. Csak túl akartam lenni rajta. Tudtam, hogy a postafiókom tartalma, ha nem jelentkezem két napig öt különböző szervhez fog eljutni, így nem kételkedtem, hogy valaki meg fogja oldani az ügyet is.
  • Csináld már – szóltam rá az utolsó erőmmel. Ránéztem. A keze a ravaszon volt, és már húzta is, amikor az ablakon át kapott ő egy golyót pont a homlokába. Azonnal összeesett. Nem tudtam, hogy ez nekem jó-e, vagy valaki csak azért ölte meg, hogy a trófeám az övé legyen. Nem is bírtam kivárni a végét, mert innentől kezdve nem emlékszem semmire – belesüppedtem az öntudatlanság megnyugtató mélységébe, aztán mégis felébredtem, mert pusmogást hallottam a közelemben. Nekem úgy tűnt, hogy ezek jöttek értem, ezek lőtték le Sara-t, alig telt el öt perc, nekem úgy tűnt. Lassan nyitottam ki a szemem és visszatért belém a félelem egy pillanatra, hogy vajon hol lehetek. Aztán az futott át az agyamon, hogy ha meg akart volna ölni az illető, már megtette volna, akár egy gyorsvonat. Először a fehér takarót láttam, majd a karomból lógó infúziót. Egy nővért és egy orvost, akik felettem álltak és beszélgettek. Hatalmas szobában voltam és mivel nem volt még bent harminc beteg csak én, gondoltam, hogy valami magánkórházban lehetek. Hatalmas panorámaablak, ami a tengerre nézett. A magánrendelőt is elvetettem, mert a falon képek lógtak, plazmatévé és függöny az ablakon. Az egész úgy nézett ki, mint valakinek a háza, aki megtehette, hogy engem ápoltasson a saját házában egy orvossal és egy nővérrel és a műszerekkel. Kíváncsi voltam, hogy kinek érek ennyit. Annyira bele voltak merülve a csevegésbe, hogy fel sem tűnt nekik, hogy fent vagyok. Meg kellene köszörülnöm a torkom, mielőtt valami csúnyaságnak lennék szemtanúja, az orvos tekintetéből igen perverz dolgokat véltem kiolvasni, amikor az ápolónőre nézett, aki szintén benne lett volna, ahogy láttam. Csak sikerült nagy erőfeszítés útján valamilyen hangot kiadnom, mert mind a kettő döbbenten nézett oda. Az egyik felém rohant, a másik a telefonhoz. Nem tudtam mennyi ideig voltam kiütve és meddig bírok ébren maradni, de már ez is nagy erőfeszítésembe került. Olyan volt a torkom mintha smirglivel csiszolták volna, nyelni nem bírtam. Beszélni még kevésbé. Még nem próbáltam, de úgy éreztem.
  • Jó napot Jill. Hogy van? Már nagyon aggódtunk ám magáért. Ahogy láttam, jó lenne, ha a táskájában hordaná az egészségügyi adatait, elég gyakran van szükség rájuk. Sok vért vesztett, de sikerült pótolnunk és be is fogadta a szervezete – középkorú doktor volt, megnyerő mosollyal. Valahol csapódott az ajtó és gyors léptek hallatszottak.
  • Hol vagyok? – nyögtem, kásás volt a szám.
  • Jó napot, uram – mondta az ápolónő, akinek mondta az szóra sem méltatta csak dübörögtek tovább a léptei.
  • Doki?
  • Paul?! Minden rendben. – mondta az orvos.
  • Hagyjatok magunkra, kérlek. – Paul volt az. Még mindig észt veszejtően nézett ki és olyannyira dühös is volt. Kicsit fentebb tornáztam magam. Láttam rajta, hogy próbálja visszafogni magát, nem sok sikerrel. Megállt az ágyam végében. Farkasszemet néztünk, majd elfordult. – majdnem elkéstem…

Hatodik fejezet

  • Tegyél fel még egy kis rúzst. A vöröset – szólt a férfi, aki izzadtan és mocskosan állt a nő fölött. Szinte belelihegett a fülébe. Amaz nem szólt semmit, csak engedelmeskedett. Legszívesebben félve húzta volna össze magán a ruhát és elbújt volna egy sarokba, hogy senki észre se vegye, de ezt nem tehette meg. Pénz kellett, gyorsan. A szülei egy hónapja haltak meg és lassan rá kellett jönnie, hogy most már neki kell gondoskodnia mindenről. Olyan hirtelen távoztak és annyira nem készítették fel és ő annyira fiatal volt még. A csodás karrier, amit ápolónőként képzelt el magának semmivé foszlott az első számla megérkezésével – Sandy az első, amikor végez, te jössz. Ne felejtsd el, kinek a jóindulatából vagy itt – közölte a férfi, aki szerencsére soha egy ujjal sem nyúlt hozzá. Azt beszélték a férfiakat szereti. Szerencsére. – Tíz perc és te jössz. Kérsz egy piát?
  • Nem, köszönöm – mondta a lány, aki még mindig meredten nézte a tükörképét és nem hitte el, amit lát. Éppen tizennyolc lett, amikor az egész rettenet történt. Szülei mindig is katolikusnak nevelték és most itt ült egy idegen mocskos szobában, szinte meztelenül. A melleit alig takarja ez a valami és a szoknyája is olyan rövid, ami amúgy lényegtelen, mert a második számnál mindent le kell vennie, kivéve a bőrtangát, az maradhat. Ha csak erre gondolt is égett az arca a szégyentől. Mit fognak szólni a faluban, ha megtudják. Abban reménykedett, hogy aki idejár, az nyilván nem dicsekszik ezzel. Ezért imádkozott. A számlákra gondolt és arra, hogy ha elég pénzt tudna gyűjteni, akkor még nem lenne késő, hogy itt hagyja ezt a kócerájt és tanulni menjen. Eljött az első szám ideje és rettegve ment fel a színpadra. Emlékezett rá, amikor kislányként az anyjának szavalt egy verset anyák napjára a színpadon. Próbált csak arra gondolni. A férfiakat, akik nyálcsorgatva várták, gyerekeknek képzelte, de próbált egyáltalán rájuk sem nézni, egy pontra meredt a hátuknál, valahol a távolban. A hely tele volt, de a füst szerencsére egy kis fátylat vont köré, ami egy kicsit megnyugtatta. A betanult mozdulatokat ismételte újra és újra, töretlenül. Egy kicsit zavarta meg, amikor vetkőzött és többen is tapogatni kezdték. De legalább Marty leszedte őket róla, aminek semmi gáláns oka nem volt. Egyszerűen azért szedte le őket a nőkről, hogy utána még több pénzt tudjon kisajtolni belőlük egy öltánccal. Szerencsére a szex nem szerepelt egyik c csomagban sem. Az első éjszakai szereplése után az úton hazafelé a hányinger környékezte, de nem evett már egy napja, így szerencsére nem köszönt vissza semmi. Gyalogszerrel indult haza, végre a saját ruhájában, állig begombolkozva, de mégis berántották egy kocsiba…Nem tudott tenni ellene semmit. És ez így ismétlődött nap-nap után. Aztán idővel elhalványodott a csodálatos jövőkép, csak a rémképek maradtak, a férfiak akaratlan érintései. Átkozta, hogy minden nappal egyre szebb nővé érik és Marty ezt minden nappal egyre jobban kihasználja. Egy idő után ő lett a fő műsorszám, de a férfi mindig is figyelt arra, hogy ne adjon annyi pénzt, hogy amaz el tudjon innen menni. Még az elején hitegette, hogy mellette áll és majd segít neki elmenni, de hülye lett volna, amikor férfiak csak a kicsi Grace miatt tejeltek neki olyan jól. Fizette neki a szépségszalont és a ruhákat, amitől a nő azt érezte, hogy a kurvája lett, de szerencsére sosem ért hozzá egy ujjal sem. Nem úgy a férfiak, akik mindig csak fogdosni akarták. Amint Marty látta, hogy milyen jól szerepel, lépett egy szintet. Már nem a mocskos, sörszagú, igénytelen fickóknak dobta oda a műsor után, hanem öltönyös nagyhalaknak, akik esetenként sokkal rosszabbnak bizonyultak…Még mindig gyalog járt és még mindig előfordultak atrocitások az úton hazafelé, voltak kifejezetten tapadós pasasok, akik a sötétben arra vártak, hogy végezzen és utána kapták el. Minél jobban ellenkezett, annál jobban élvezték.

Hetedik fejezet

Sharon a két órája közötti szünetben kiszaladt a mosdóba. Nem volt túl sok ideje, de most már a végére akart járni a dolognak. Gyorsan a csíkra pisilt és az őrjítő két perc alatt azt sem tudta, miért imádkozik inkább, hogy mi is legyen a végeredmény. Eliot nagyon elfoglalt volt, ő pedig amiken keresztül ment, nem volt biztos benne, hogy akar-e egyáltalán saját gyereket. Hiszen neki itt voltak a diákok, több százan és ki is vették az energiáját. Eliot, amikor összeházasodtak váltig állította, hogy akar majd gyereket, aztán kinevezték az iroda élére és egyszerűen örültek, ha a hétvégén találkoztak. Nem lehetek terhes – mondogatta magának. Szerette volna is, meg nem is, de annyi minden összejött mostanában és az Eliottal való viszonya sem volt már olyan, mint a legelején. Boldogok voltak. Legalábbis, amikor találkoztak nem veszekedtek, ugyanúgy beszélgettek, filmeztek, nevetgéltek, mint régen. Nem volt rossz a kapcsolatuk, csak nem volt már az az őrjítő szerelem, mint az elején, amit Sharon úgy hiányolt és nem volt biztos benne, hogy erre a langyos vízre ő vállalna gyereket. Nem értem miért panaszkodom – korholta magát. Eliot csodálatos ember, jobbat keresve sem találhatnék. Mi az ördög van velem? – gondolta. Aztán a csíkra nézve rájött, hogy mindegy mi is van vele, mert ez már eldöntött mindent. Szórakozottan ment vissza a kedvenc osztályához, a kedvenc óráját megtartani. Nem bírt a tananyagra koncentrálni, ezért kiadott egy jó pár feladatot és a gondolataiba merült. Természetesen mindre Paul adta a helyes választ, aki egy teljesen új személy lett, mióta elkezdte az iskolát. Még emlékezett a kis törékeny néma fiúra, akit mindig megvertek és kigúnyoltak. Aztán történt valami, amitől döbbenetes változáson ment át. Először boldognak látta és kiegyensúlyozottnak. Majd valami ismét történhetett, mert mérhetetlen düh vette át a helyét és néha nem volt biztos benne, hogy nem-e hiányzik neki a törékeny Paul. Ez a Paul törtető lett, falkavezér, parancsnok. Mentségére legyen mondva mindig a gyengébbeket karolta fel, de a módszerei hagytak némi kivetnivalót maguk után. Nem egy fiút juttatott kórházba és lassan mindenki rettegett tőle. Főképpen, aki tudta, hogy volt is elvámolnivalója. De a jó érdekében erőszakhoz folyamodni is erőszak. Óra után, amikor mindenki elment, Paul ott maradt és amig ő a dolgozatokat javította, amaz az asztalánál várta, hogy figyelmet kapjon.

  • Mond Paul – mondta a nő, miközben szemöldök ráncolva áthúzott egy rosszul megoldott feladatot.
  • Csak azt akartam kérdezni Ms Ryantől, hogy minden rendben van-e? Ma olyan furcsa volt – mondta a fiú és ha így ránézett, máris látta milyen helyes férfi lesz belőle, már csak az kellett, hogy ne kallódjon el.
  • Minden rendben. Csak máshol jártak a gondolataim. Te, hogy vagy, Paul? – kérdezett vissza és a tekintetét kereste.
  • Velem is minden rendben Ms Ryan – mondta mosolyogva. Ezeket az őszinte mosolyokat, csak a legközelebbi embereknek mutatta meg, Sharon nagyon is tisztában volt vele. Aggodalom és lekiismeretfurdalás kerítette hatalmába.
  • Mi lesz a továbbtanulással? Már csak egy év van – mondta a nő és aggódott, hogy a fiú nem megy továbbtanulni és elvesztegeti az eszét. Okos volt és nem csak egyszerűen okos, több okos gyerek is volt az osztályban és az évfolyamon is, de ilyen szorgalommal csak ő bírt. Amíg a többieket vagy a magántanárok, vagy a szüleik motiválták a tanulás felé, addig Paul egyedül volt. Ő is bulizhatott volna az intézetben a korabeliekkel, vagy már kiköthetett volna egy javítóban, de ő mégis szorgalmasan tanult, sportolt.
  • A nemzetvédelmimre szeretnék menni – mondta ki félve. Sharon felhúzta a szemöldökét és gyorsan magyarázattal szolgált, mielőtt a fiú azt hinné, hogy lekicsinyli.
  • Minden esélyed megvan hozzá, Paul, de az nagyon nehéz. Biztos vagy ebben? Bármi más is lehetnél.
  • Ezt szeretném – mondta a fiú.
  • Akkor utána nézek neked, milyenek a felvételi követelmények és elkezdünk felkészülni.
  • De még van egy év – vágott meglepődött arcot a fiú, de nem akarta még megmondani neki, hogy valószínűleg ő már akkor nem lesz itt. Nagyon jól tudta min ment keresztül eddig és még ő sem készült fel arra, hogy elbúcsúzzon tőle.
  • Jobb már most elkezdeni. Melyik délután vagy szabad?
  • Hétfőn Ms Ryan. Minden hétfőn.
  • Remek, akkor hétfőn háromkor találkozzunk a könyvtárban.
  • Ott leszek. Köszönöm. Viszlát Ms Ryan.
  • Vigyázz magadra, Paul.

Paul egyből edzésre ment. A teremben már áporodott volt a levegő az egész napi torna oktatástól, de ez őt egy cseppet sem zavarta. Igaz jobban szeretett a szabadban edzeni, de mégis mindegy volt. Célja volt és nem akart róla lemondani. Tizenhat fiú sorakozott fel, hogy összemérjék magukat, ma éppen futásban. Soknak ott voltak a szülei, vagy a barátnőjük bíztatta őket a lelátóról. Neki nem volt ott senki, de lassan megtanult ezzel is együtt élni. Élvezte a sportot, mindig is így volt. Úgy érezte az a rengeteg feszültség, ami összegyűlt benne az évek alatt és a régi gátlásai, amelyek nem engedték, hogy kiengedje, most kétszeresen ütöttek rajta vissza és a rengeteg levezetetlen stressz nem elhalt, hanem most jött ki. Úgy futott, mintha üldöznék, mintha az életéért küzdene és minden tevékenységére ez volt jellemző. Vagy teljes erőbedobással csinálta, vagy nem csinálta. Végre úgy érezte, kezd rendbe jönni minden. Megtalálta a helyét, a célját, még egy pár barátra is szert tett, amikor ismét kirántották alóla a talajt…

Nyolcadik fejezet

Stuart látta, ahogy az apja megüti az anyját. Amikor először látta, hatalmas haragra gerjedt az apja iránt, ami félelembe csapott át egy idő után. Gazdagok voltak, mocskosul gazdagok. Neki is megvolt mindene. Minden idejét az anyjával töltötte, mert az apja sosem ért rá. Rengeteg pénzt keresett azzal, hogy politikával foglalkozott, ahogy az ő apja is és már régen sok generáción keresztül választották ezt a hivatást. Ezért volt hatalmas villájuk, nyaralójuk, szinte minden tengerparton és minden, amit csak megkívántak. Így neki sem volt túl sok választása, hogy mivel is fog majd foglalkozni. Hagyomány volt ez. Azt viszont megfogadta, hogy ő nem fogja bántani a feleségét. Senkit sem fog bántani. Az anyja egy csendes, kedves asszony volt. A középrétegből származott, nem nélkülöztek, de nem is vetette fel őket a pénz. Beletanult a politikus feleségének szerepébe és senki nem mondta volna meg róla, hogy egy proli, ahogy az apja nevezte mindig és amit a fejéhez is vágott elég gyakran. Nehezen, szinte soha nem lehetett kihozni a sodrából. Angyali ártatlan teremtmény volt. Fiatalon keltek egybe, nagy volt a szerelem. Anyjának fekete haja és hatalmas kék szemei azonnal elvették apjának az eszét, ahogyan állította. Első gyermekük sajnos vele született rendellenességgel látta meg a napvilágot és nem is tudtak segíteni rajta. Akkor temették el, amikor ő tizenkettő volt. Ez volt, ami végleg betette a kaput a szülei kapcsolatának. Addig összetartotta őket az első fiuk szenvedése. A halála után elpattant egy húr. Az anyja tőle szokatlanul gyakran volt ideges. Az apja pedig sokszor nem jött haza. Ilyenkor anya sírt és a kertet leste, mikor jön haza a férje. Az ütlegelések is azután kezdődtek. Anya egyszer apára kiabálta, hogy biztos kurvázik. Már ismerte és tudta is a szó jelentését. Itt csattant el az első pofon. Bár vigyáztak, hogy Stuart ne lássa, vagy hallja, hogy veszekednek, de neki is megvoltak a módszerei és mindig ki is hallgatta őket, hiszen egymás mellett volt a szobájuk. Nagyon sajnálta anyát. Nem akarta, hogy apa bántsa az ő anyukáját. Ez egészen addig így volt, amíg anya egy napon nem jött haza. Előzőleg is már furcsán viselkedett, látta egy férfi kocsijába beszállni, hiába sétált ki a kapu elé. Akkor volt tizenöt éves. Otthagyta. Elhagyta. Akkor rájött, hogy apának igaza volt. A nők egyformák. Csak pénzt akarnak. Vagy, hogy jól megverjék őket. Semmi másra nem jók. Az apja nyomdokaiba lépett minden tekintetben, sőt még túl is szárnyalta, ha a nők gyűlöletéről volt szó. Ez is egyféle hagyomány volt…

Kilencedik fejezet

Felébredek. Éjszaka van. Lassan rakom össze, hol vagyok és miért. Paul ül az ágy végében és engem néz. Megijedek. Alig bírok mozdulni. Úgy érzem minden porcikám fáj. Odaugrik, amitől még jobban megijedek. Távolodnék, de moccanni nem bírok. Eszembe jut mi történt. Megmentett. Megölte Sarat. Dühös volt, amikor ezelőtt felébredtem. Aztán kaptam valami gyógyszert és visszaaludtam. Most éppen a dühöt nem látom az arcán, csak a fáradtságot. Sürgető vágy tör rám, hogy menjek innen, hogy megoldjam az ügyet, hogy minden olyan legyen, mint régen, hogy John ismét a főnököm legyen, hogy ismét rinyáljunk, hogy sokat kell dolgozni, edzeni, tanulni. Hogy Saraval elmenjünk abba az új clubba, amit most nyitottak. Hogy mindenki éljen. Hogy Bob leszidjon, amiért én a Glock-ot választom. Hogy jól elverjen, mert ő a legjobb. Hiába csukom be a szemem és szorítom rá a kezem, akárhogy koncentrálok, amikor kinyitom Paul még mindig ott van és merőn néz rám. Azt sem tudom megint aludtam-e vagy ez még ugyanaz a nap? Zöld szeme véreres a fáradtságtól. Borosta sötétlik arcán, ami még markánsabbá teszi az amúgy sem elhanyagolható vonásait. A nyakkendője már nincs a nyakában, az ingjén három gomb már ki van gombolva és már nincs a nadrágba tűrve. Nehéz nap lehet mögötte. Itt abba hagyom a fantáziálást, ahogy az ingre nézek és szeretném tudni milyen alatta. Még talán el is pirulok és el is szégyellem magam. Semmi nem úgy megy, ahogy előtte lett volna, hogy besétált az életembe, bár inkább volt becsapódás a gyilkos mosolyával. Vajon a Sara ügy öregített rajta tíz évet? Amikor először láttam csak egy helyes fickót láttam. Most egy gondterhelt helyes pasast látok.

  • Milyen nap van? – kérdezem és hessegetem el perverz gondolataimat és erőltetem magam, hogy azon gondolkozzak, hogy elvesztegettem egy rakás időt az ügy megoldása helyett és arra koncentráljak végre, ne a feszes izmaira, amivel mit is tudna művelni velem. Már megint kezdem – korholom a fantáziám.
  • Minden rendben, Jillian. Pihenned kell – mondja. Közelebb jön, vizet ad nekem és két szem gyógyszert. – reggel beszélünk. Aludj. Ha bármi gond lenne, csak nyomd meg ezt a gombot – mutat az ágy mellett pirosan villogó gombra. Még mindig minden gép rám van kötve, fényük olyan erős, hogy szinte teljesen bevilágítja a szobát.
  • Úgy látom útban vagyok – mutatok körbe, ez az ő szobája. Vagyis erre következtetek.
  • Megbocsátom – mosolyog rám – úgy sem terveztem alvást mostanában.
  • Taníts mester – mondom vigyorogva, már amennyire tőlem telik.
  • Semmi különös, csak vegyél át egy csapat neveletlen gyereket – most már  ő is vigyorog. Ránk céloz. A csapatomra.
  • Ne is mond és fegyverekkel játszanak felnőttesdit.
  • Igaz-e? Kérsz valamit Jillian? – kérdezi és attól tartok, ha még egyszer kimondja a nevem ezzel a hangsúllyal, leolvadok az ágyról.
  • Hát a Hiltonban jobb volt a kiszolgálás és nem is kötöztek az ágyhoz, de ez is megteszi.
  • Valahogy be kell törni a neveletlen kölyköket is. Reggel beszélünk – elveszi a vizet, megcirógatja az arcom és elmegy. Kár, hogy nem itt – már megint kezded? Fejezd be – szúrom le magam ismét. Visszahanyatlok a párnára és a plafonra meredek. Próbálom kiűzni a fejemből Pault. Az ügyre gondolok, amit eddig tudok, vagyis inkább, amit eddig nem tudok. Túl sok mindent nem tudok. Kinek áll érdekében. Minket egymásra uszítani, hogy valamiről elvegyék a figyelmünk, de miről? A nagy agytornában, végül mégis elalszom. Másnap arra ébredek, hogy ismét az orvos és a nővér áll felettem és ismét pusmognak. Elég késő van már. Éppen dél múlt. Egészen használhatónak érzem magam, ezért beszélgetésbe elegyedek a dokival az állapotomról. Megkönnyebbül, hogy nem vagyok állandó páciense, nem sorol a könnyű esetek közé és nem a fizikai állapotom miatt. Azt mondja, már minden gépről lekapcsolt, de ne féljek, már egyedül is megy minden. Még két heti pihenésre utalna, de tisztában van a munkámmal és már némiképp a természetemmel is. Szedik cuccukat, ők végeztek, viszik a gépeket is. Takarítónők érkeznek és én betolakodónak érzem magam. Zuhanyozni indulok, hogy ne legyek útban. Természetesen, amikor kijövök már tűkön ülnek, hogy oda is hagy menjenek. Bár még elég fáradt vagyok nincs pofám visszafeküdni a tiszta ágyneműbe, főképpen, hogy nem az én ágyam. Bebarangolom a házat. Elvetem Paul irodájának átkutatását. A konyhába vonulok, ahol ölni tudnék egy kávéért. A házvezetőnő, aki egy nagyon aranyos, kedves nagymamaszerű asszonyság végig szóval tart. Előadja, hogy már évek óta Paul mellett van és úgy szereti, mintha a fia lenne. Miközben én az éltető koffeint hörpintem az ereimbe, meghallgathatom, hogy a férfi, aki amúgy is minden ízében tökéletesnek tűnik, még annál sokkal jobban az. Nem szégyenlősködik, minden mozzanatra részletesen kitér, hogy jobbára hőssé akarom avatni, amint megjelenik. Cigarettára vágyom, amit a komornyiktól csórok, nem tudván, merre leledzenek a saját cuccaim. Zuhanyzás után is csak egy köntöst dobtam magamra, amit a fürdőben találtam. Mondjuk évek óta nem dohányoztam, de most ölni is tudtam volna érte. Kettő körül, amikor ismét a konyhában ülök, megjelenik Paul. A konyhába jön, amire mindenki meghökken. Letelepszik mellém a kisasztalhoz. Kávét tesznek elé, egy szót sem szól. Vizslat a tekintetével. Én még mindig köntösben.
  • Hol van a cuccom? – töröm meg a bámulását és a szénné égésem a tekintetétől – lassan ideje indulnom. Nagyon köszönöm a vendégszeretet és mindent nagyon köszönök, de tovább kell állnom.
  • Nem beszéltél az orvossal vagy nem érted a nyelvünket. Két hétig még pihenned kell. – mondja artikulálva.
  • Vicces vagy. Két hétig szerintem születésem után sem pihentem.
  • Taníts mester – vág vissza mosolyogva. Az állam alá nyúl, mélyen a szemembe néz. Meztelennek érzem magam tőle. Még jó, hogy ültömbe vagyok, mert tuti hasra is esnék, ami bosszant – tudok valami jót, amivel elüthetnénk addig az időt. – Óvatosan felhúz a székről. Száját a számra tapasztja. Bennem pedig megreked a levegő. Hirtelen nincs körülöttünk senki, mégis inkább az emeletre invitál, a szobájába, a tiszta ágyneműbe… Olyan gyengéden bánik velem, mégis úgy érzem, őt is hasonlóképpen emészti a vágy. Alig bírunk magunkkal, mire lekerülnek a ruhák, a gátlásaink is és végre az ágyba kerülünk. Esélyünk sincs finomkodni és szinte eltörpül minden eddigi csók és szeretkezés. Annyira más, mint az eddigiek, annyira magával ragad, szinte eszemet vesztem és ez annyira megrémít és mégis annyira akarom. Gyönyörű zöld szemeibe nézek és tudom, hogy elvesztem. Mohón szeretjük egymást, akárha eddig erre vártunk volna, akárha máris az elválástól tartanánk…

Együtt zuhanyozunk, majd vacsorázunk, közben sokat beszélgetünk az eddigi életünkről. Az ügy nem kerül szóba, talán egyikőnk sem akarja elrontani a hangulatot. Bennem természetesen ezer és egy kérdés tolul fel, mégsem mondom ki őket. Az agyam egyik része nem tudja kikapcsolni az aggályaimat természetesen és állandóan a fülembe sustorog, de ha ránézek Paulra, minden egycsapásra semmiségnek tűnik és ez arculcsapásként ér. Egymást átkarolva kimerülten alszunk el, reggel üres ágyra ébredek. Talán attól, hogy nincs ott, olyan sürgető menni akarás tör rám, hogy még engem is megrémít. Megijeszt, amit iránta érzek, pedig nem vagyok egy beszari alak. Legalábbis eddig nem tudtam róla. Villámgyorsan készülök el, a cuccom valamilyen úton módon a szobában van. Tervet kovácsolok, túl sok időt vesztegettem el. És mi miatt? Hogy hancúrozzak egy férfival, akit alig ismerek, ahelyett, hogy méltón viselkednék John elvárásai szerint. Szégyellem magam és megdöbbent a felismerés. Évek óta nem éreztem ezt…John – hiszen jobban ismert, kiismert, mint gondoltam volna. Tudta, hogy mit akarok elérni és nem hagyott letéri az útról, még jobban, mint én magam. A félelem vasmarokként szorítja össze a szívem, ha ő nincs én is semmi leszek. Ha nincs, aki irányt mutasson, mi lesz velem? Mert talán én voltam a legjobb ügynök, de csak miatta. Nem arról van szó, hogy én magam nem tudom mit és hogyan kell tennem, hiszen ez nem fedi a valóságot, de a tudat, hogy valahol mégis mögöttem állt bíztatott mindenre, amiért mindent kibírtam, amiért bizonyítani akartam. Amiért az erőmön felül mindig meg tudtam tenni még egy lépést, amikor feladtam volna, mindig ő villant a fejembe. Amikor én még edzettem, vagy én még tanultam, a többiek pedig már régen elmentek, mindig ott volt és űzött, de ő tudta, hogy erre van szükségem. Mennem kell – villan az agyamba, meg kell oldanom az ügyet és most már még fontosabbnak tartom, mint eddig, talán egy kicsit önző okokból. A tegnap, Paul, a szex, az érzéseim iránta csodálatosak, de csak elveszik a józan ítélőképességemet. Megbénítanak. Újra szégyellem magam. Nem kellett volna megtudnom, hogy én is gyenge vagyok, nem akartam tudni. Ő mutatta meg. És ha ez is egy csapda? Ha őt is az küldte, hogy lelassítson, aki a csapatom minden tagját is rám uszította? Mi van, ha ez Paul maga? Mit tettem?! Cikáznak a gondolataim. Próbálok feleszmélni, majd bánkódok később, majd ostorozom magam később. Egyszerre csak egy lépés, aztán a következő. Gyors zuhanyozás után, farmert, pólót kapok magamra. Lehörpintek egy kávét és a komornyikot célzom meg.

  • Jó reggelt – mondom bűbájosan a férfinak, akinek a nevét sem tudom és éppen Paul kocsiját fényesíti. Elvitte az uraságot munkába, hazajött és majd megy vissza DinkaCity-be, hogy haza is hozza. Uraság sosem vezet, ha dolgozik – tudom meg – Van-e esetleg ötlete, hogyan tudnék én eljutni a városba? – kérdezem, nem mondom meg az igazi úticélt.
  • Elvigyem esetleg? – kérdezi.
  • Nem. Esetleg nincs Paulnak egy olyan kocsija, ami elég új – folytatnám, égre emeli a tekintetét.
  • Ami nincs a rendszerben – forgatja a szemét. Aranyos öreg fickó, már őszbe borult hajjal, kissé ráncos bőrrel, de igen éber tekintettel, néhol huncut mosollyal, még látni vélem egykori szoknyavadász külsejét.
  • Lehetőleg nyomkövető sincs benne – egészítem ki a sort, amire még lekicsinylőbben néz, de ez az ő korában egyáltalán nem sértés.
  • Mutatom – a ház mögé megyünk, ahol bokrok, fák és csodálatosan gondozott virágos kert tárul elém. A ház hátsó részén egy nagy faajtó sejteti a föld alatti parkolót. Méretét csak az ajtó feltárulásával pillantom meg és az állam leesik. A ház teljes méretének megfelelő garázs és ennek megfelelően legalább egy tucat autó áll bent. A férfi nem jön be és ahogy belépek egy kamerával találom magam szembe és még egy jó párat számolok össze. Már kint felvilágosított, hogy a fekete Crysler a legújabb, még egy hete sincs itt. Örömmel veszem tudomásul, hogy egy csodálatos autóról van szó és talán egy kis elégtételt érzek. A kulcsot is átadta. Gyorsan, nem hezitálva bevágódok a vezető ülésbe és kilövök vele. Gyönyörű a fekete matt színezése és férfias mérete, ahogy egész testével az útra fekszik. Nem ismerkedhetünk túl sokáig, mert hamarosan fel kell hajtanom a pályára. Telefonom csipog. Üzenet Paultól: Az autólopást bünteti a törvény. Legalább megvárhattál volna.

El kellett mennem tamponért – válaszolom vissza. Az úton a főnök nyaralójába aztán emelt fővel kiabálhatom magamra a hülyébbnél hülyébb döntéseimet és tetteimet az elmúlt pár napból. Űz valami…főleg a lelkiismeretem. Gyűlölöm magam azért, amit tettem, Bob halála, Sara halála, de főleg Paul. A gyengeségem. Nem túl sok kedves kifejezés tolul a nyelvemre. Régen éreztem ezt a kiszolgáltatottságot. Igazán haragudtam magamra, de még mindig várnom kellett saját magam büntetésével, hiszen beértem SugarLandbe, és a főutcán hamar megtaláltam a házat. Még emlékeztem a gyönyörű színpompás virágokra, a tenger morajlására a közelből és a fáradtságra, amikor megérkeztünk a csapattal. Nálam volt a kulcs akkor, mivel a főnök rám bízta, hogy itt szálljunk meg, mielőtt a városba indulunk, amit aztán vissza is adtam neki. A beállón hagytam a kocsit és tudtam, hogy ennél feltűnőbb kevésbé lehetnék. Nem volt ott más jármű, de ez nem jelentett semmit. Becsengettem és vártam. Csak a kistáskámat hoztam el, amit a vállamra kaptam. A fegyverem is benne volt, talán felelőtlenség, de nem éreztem, hogy szükségem lenne rá. A csengetésre, amit nem finoman ejtettem meg a legnagyobb meglepetésemre Steve nyitott ajtót és majdnem a nyakába borultam, ami őrültség lett volna részemről és a fegyver távolmaradása is, ha ő is ugyanazt a feladatot kapta, mint a többiek, de már ő akkor sem volt ott, amikor én visszaértem, így ezt is elvetettem és a szemében ülő döbbenetből sem erre következtettem. Kicsit megkönnyebbült fejet vágott.

  • Jill?! Hát te? – kérdezte. Annyira Steve-es volt, bár már legalább két hete nem láttam, mégis álmomból ébredve is le tudnám rajzolni, hogy milyen. Kockás ing, szemüveg, középhosszú barna haj, khaki nadrág, értelmes tekintet, félénk természet.
  • Steve?! – tudom, hogy mi volt közte és Sara között, az a macska-egér játék. Te jó ég. Vajon tudja? Ránéztem és megváltozhatott a tekintetem, mert beljebb tessékelt, hellyel kínált és nem volt pofám sem ránézni. Mit tettem? Vagy éppen mit nem? Gyorsan körbe kémleltem a nappaliban. Itt is ugyanaz fogadott, mint a főnök városi házában. Bútorok letakarva fehér lepellel. Elhagyatottnak nézett ki. A kerek asztal körül most kajás zacskók hevertek és látszott, hogy Steve a kanapén alszik a háttérben. A lepelt nem vette le, de látszott testének a nyoma. Leültem vele szemben az asztalhoz, ahol a laptopja kapott helyet.
  • Mesélj – unszolt. Lentebb halkította a háttérben duruzsoló mesterséges intelligenciát.
  • Mit tudsz? Miért vagy itt?
  • Azt mondták, hogy aki ott belép – mutatott az ajtóra – adjam ezt oda – egy kibontatlan levelet nyújtott át. Ez is John írásával. Habár kétségbeesetten nyitottam volna ki, mégis inkább Steve-re figyeltem. Két kezem az asztalra fektettem.
  • Steve. Hol is kezdjem – szóltam csak úgy magamnak. Minden gyorsan átfutott az agyamon és gyorsan döntöttem. – Az ügyem a főnök kivonása, aki már nem a főnökünk – hitetlenkedő tekintet, majd egy tizedmásodperccel utána fegyvert szegez a fejemnek. Ki vagyok én, hogy hibáztassam érte? Rendületlenül folytatom, a kezem még mindig az asztalon – a többiek is kaptak egy feladatot: engem – még hitetlenkedőbb tekintet. A fegyver marad.
  • Tovább – mondja. Dühös és ilyennek még nem is láttam. Én is megdöbbenek.
  • Mit mondhatnék? Nem tudom miért kaptam ezt a feladatot és miért én? Miért nem valaki más? Azt gondolom valaki hátráltatni akar, azért küldte rám a többieket, vagy csak szemtanúkat nem akar, de mi az, amit tudunk? Én nem tudok semmit. Vagyis semmi ide vágó nem jut eszembe – mondom és óvatosan válogatom a szavaim, amit egyébként sosem szoktam.
  • Ki? – kérdezi és tudom mire céloz. Mentegetőznék, de nincs pofám.
  • Bob és Sara – mondom és szájon vág a fegyvertussal – reped a szám, megbicsaklik a fejem, érzem a vérem ízét és még olcsón megúsztam. Nem védem magam. Bejövő hívást jelez a gépe. Nem mozdítom a kezem. Végezhet velem, elárulhatja, hogy itt vagyok. Hagyom – döntsön, ahogy akar.
  • Helló Tom – mondja, miután leteszi a fegyvert látótávolságon kívülre – mi újság? – mosolyt erőltet az arcára – a többiek?
  • Itt minden rendben. Mindenki jól van. Veled mi a helyzet? Mikor jössz már vissza?
  • Dögunalom, de legalább fizetnek érte. Sajnos ezt nem tudom még. Várnom kell – tárja szét a karját, mint aki tényleg nagyon tanácstalan.
  • Alig várjuk, hogy gyere – mondja Tom – beszélünk még – azzal megszakítja a hívást. A hívás végeztével, nem mozdul, töpreng. Nem kap a fegyvere után. Várok. Szárad a vér. Mivel a kezem már teljesen rendben van, kellett valamilyen sérülés, hogy még nyomorultabbul érezzem magam. Ha a Paul ügy nem lenne elég – húzom el a szám, miközben Steve ítéletére várok. Jobban belegondolva, ő az egyetlen esélyem.
  • Mondj el mindent, ne hazudj és ne is titkolj el semmit – parancsolja és én teljesen megértem. Még mindig dühös, talán Sara miatt, talán amiatt, hogy semmi nem lesz már a régi, ha egyáltalán túléljük. Belekezdek a történetbe és nehezemre esik, kiadni magam. Sosem tettem, tilos is volt, most mégis mindent elmesélek szóról-szóra onnantól, hogy visszajöttem már lassan két hete. Néhol belekérdez, más reakciója nincs. Ő a stratégiai nagyokos. Hamarabb került a céghez, mint én. Mikor végeztem, nem mond semmit, csak elkezdi összeszedni a cuccait, a szemetet. Ujjlenyomatokat törölget. Várok. Nem mozdulok. Dolga végeztével visszaül velem szembe.
  • Én is célpont vagyok – közli, bár ez már nyilvánvaló volt a beszélgetésből Tommal, talán csak ki akarta mondani – sejtem milyen ügy miatt van ez az egész – meglepődök – sajnálom, hogy megütöttelek – szúrja közbe – Akkor úgy tűnik itt a vége – összegzi és valahol mélyen tudom, hogy igaza van, akkor is, ha kézzel-lábbal ellenkeznék.
  • Megoldhatjuk az ügyet még mielőtt nagyobb baj történik.
  • Jill ez nem ilyen egyszerű. Menjünk vissza a városba. Útközben elmesélem a részleteket.

És tényleg, amint beülünk a kocsiba, be nem áll a szája és kezdem kapizsgálni, miért mondta, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. A telefonom folyton csipog, de csak Paul az és nem áll szándékomban reagálni. Steve elhallgat, de csak ameddig kibontja a levelet:

Jillian,

Már nem jársz messze, de vajon az igazságtól sem?

John.

  • Nem tudom mit akar ez jelenteni? – nyögöm és a pánik ismét kezd eluralkodni rajtam.
  • Még mindig mérges vagyok rád, akkor is, ha tudom, hogy rászedtek – mondja Steve és én ránézek és a szemében tényleg harag lángol. Nem hagytam ki azt a részt sem, hogy nem én öltem meg Sarat.
  • Megértem Steve – nem mondok többet, mert nem hinném, hogy tudja mi játszódik le bennem, bár ezt mégis megcáfolja a következő sértő kijelentésével.
  • Akkor mégsem vagy az a kiváló ügynök, ha egy farok rászedett – érzem, ahogy bent reked a levegő és a harag elhatalmasodik rajtam, amíg aztán annyira megszívom magam vele, hogy kipukkan, mint egy léggömb és helyét ismét az önmarcangolás veszi át. Ha nem ezer és egy továbbképzésünk volt pszichológiából, akkor egy sem, most mégis úgy érzem, hogy az egész nem ért semmit, mert nem tudok tisztán gondolkozni, mert igenis célba talált, amit mond és elvakítanak az érzelmek, amik tilosak. Nem szólok, próbálok megnyugodni. Aztán mégsem megy. Lehúzódok oldalra, kiszállok és legszívesebben elrohannék. Olyan fájdalom jár át, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Mivel eddig nem is voltak érzelmeim, vagyis sikeresen betanítottak minket ezek elnyomására, ez most egy jókora pofon. Csatlakozik és neki is esek:
  • Én nem kértem Steve, nem kértem ezt az ügyet és azt sem kértem, hogy én legyek a legjobb ügynök. Egy percig nem is hittem magam annak – üvöltöm. A szám ismét felszakad a kiabálástól, ahogy húzódik a nagy beszédem közepette. Kocsik húznak el mellettünk, de nem tud érdekelni, maximum egy veszekedő szerelmespárnak néznek minket – elrontottam, elbuktam, amikor John számít rám, tudom. Elbuktam, amikor meg kellett húznom a ravaszt, de te mit tettél volna? Feláldozod saját magad? És elbuktam, amikor hagytam, hogy az érzelmeim egyáltalán szerepet játszanak. Nem kellett volna megbíznom Paulban – a vége már sírásba fullad, ami mind a kettőnket megdöbbent. Mint valami érzelmi analfabéták, úgy tekintünk most erre a kifakadásra és még jobban szégyellem a gyengeségem – talán jobb is, ha vége, nincs létjogosultságom sem ezek után. De ezt még meg kell oldanom – mondom dühösen. Visszaülök a kocsiba és várom, hogy csatlakozzon. Beül, indítok, megyek. Egy szót sem szólok. Az útra figyelek. Ő sem szól, a gondolataiba mélyed. Amikor a városba érünk, egy címet tol elém. Egy gyártelepre megyünk, nem kérdezek semmit, mert attól tartok, annak megint nem lenne jó vége. A gyártelepen állunk, ami most csendes, hisz éjszaka van. Amennyit ki tudok venni, ez a hely lehet, hogy nappal is csendes. Öt épület van egy udvarban, de csak szakadt, poros rendszámnélküli autók állnak itt. Az épületeknek pedig be vannak deszkázva az ablakai. Az ajtók sem úgy néznek ki, mintha az elmúlt tíz évben valaki kinyitotta volna. Egy kapun kell átmenni, ahová ki van biggyesztve a ’magántulajdon, behajtani tilos’ tábla. Mi a középső épülethez megyünk, ami egy hangyapucányival sem néz ki jobban. Ahogy közelebb megyünk azért mégis látszik, hogy ezen nem régi a zár, csak úgy van megkaristolva, hogy annak tűnjön. Az ablakok itt is be vannak deszkázva, de mégis látszik, hogy itt járt valaki. Steve kiszáll gyakorlott mozdulattal zárja vissza a kaput és húzza fel a rácsot, int, hogy álljak be. Ahogy beérünk ő visszahúzza a rácsot, felkapcsol egy villanyt és immár fényárban úszik az egész. Nekem pedig elakad a szavam. Nem ezt vártam a külső megjelenése után. Az alsó szinten egy nappali van berendezve tévével, játékkonzollal, számítógéppel. Innen nyílik a konyha, de csak egy boltív választja el. A fürdőt a másik irányban vélem felfedezni. A galérián, ami innen is látszik, hálófülkék sorakoznak. Steve úgy néz ki, mint aki alig hitte, hogy végre itthon legyen. Azzal, hogy nem zavart el, talán hozott egy döntést vagy egyszerűen megszánt, hogy nincs hová mennem.
  • Sört? – első szava, mióta kiborultam.
  • Igen, köszönöm. – A nappaliból a konyhába megy és a hűtőből két sört vesz elő. Nem rajongok a sörért, de megiszom, ha nincs más. Letelepszik a kanapéra, én vele szemben a karosszékbe.
  • Sajnálom, hogy megütöttelek – mondja. Leteszi a szemüvegét és megdörzsöli a szemét – sajnálom a szemét dolgokat is, amit a fejedhez vágtam. Nem volt jogos.
  • De igazad volt – mondom. Nincs mit szépíteni.
  • Nem teljesen Jill, te is tudod, vagyis úgy láttam te nem tudod. Te vagy a legjobb, mindegy mennyit hibázol, attól csak még jobb leszel és ezt senki nem tudja elvenni tőled. Már az első napon láttuk, hogy te más vagy, mint mi. Valaki ezért pikkelt és valaki csak elfogadta. John is látta, ezért is választott téged. Engem nem zavart. Ma sem zavar. Nem bántam, hogy nem nekem kell szó nélkül tűrni a sok edzést, tanulást és külföldi utat. Nekünk lehetett véleményünk és választásunk. Nos neked menni kellett szó nélkül. Nem is éltél semmit emellett és sajnáltalak egy kicsit, de úgy tűnt, te elégedett vagy ezzel és boldog. Amíg nem jött valaki, aki megtörte az ügynököt és megtalálta a nőt. Nem a legjobbkor jött el, de ezt igazán nem választhatod meg – elhűlve hallgattam a semmitmondó jó robot ügynök szánalmas leírását.
  • Akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem.
  • El akarsz menni? – kontrázott rá.
  • Nekem mindegy, hogy itt vagyok vagy máshol. Meg kell oldanom az ügyet. Semmi más nem számít.
  • Igen ez Jill. – mosolyodik el fanyarul – mégsem törhetsz rá a szenátorra. Gondolod nem védik? Gondolod nem próbálta már más is? Mondanom sem kell nem volt túl jó vége. Kell az ügy aktája, de nem lenne olyan vidám egyikőnknek sem beállítani az irodába. Ha csak nem titkoltad el és golyóálló is vagy.
  • Beépülni már nincs idő – mondom és fontolgatom a lehetőségeket. Az ügy elég egyszerű és annyira ismerősen cseng, hogy hányni tudnék: Stuart szenátor úr elraboltatta a saját gyerekét, hogy szolidaritást váltson ki a szavazókból és pénzt természetesen. A megjátszott emberrablással moshatta tisztára a legkézenfekvőbben a pénzét. De most azt eszelte ki, hogy indulni akar egy magasabb posztért. A főnök volt, aki az ügyet ellátta és persze meg is oldotta, de hallgatott, a rosszabb következmények beteljesülésének elhárítására. Ő az egyik, aki tudja, hogy mi történt és most el kell mozdítani. Steve is csak azért tudott róla, mert ő volt az első, akit felvettek. A kezdetben csak ő volt és John, aki beavatta a történetbe. Akkor lett a főnökből főnök, megfosztották a terepmunkától, ami neki szenvedés volt, de mivel megfenyegették a családját, belement. Ez már majdnem tíz éve volt. Nem is tudtam, hogy mi volt igazán az előtt, hogy én odamentem volna. Mivel mindent nagy titokzatosság övezett így nem is firtattam a dolgot. Ez nem vitt közelebb a megoldáshoz. Hogy tudnék közel férkőzni ahhoz a féreghez, hogy lebuktassam és a főnök szabad legyen? Egy őrült gondolat kapargatja a tudatom felszínét, de nem bukott még felszínre. Gondolataimból Steve hangja zökkent ki, aki a nevemet szólongatja. – Igen? – kérdezem meglepődve.
  • Csak egymásra számíthatunk – úgy nézek rá, mint egy marslakóra.
  • Ha itt maradsz nem lesz semmi bajod. Megoldom. Tudja valaki ezt a címet? – kérdezem és számba veszem a lehetőségeket. Úgy érzem felelős vagyok érte. Valószínűleg úgy gondolták kinyírjuk egymást, vagy rosszabb esetben egyikőnk marad életben.
  • Nem akarom, hogy te old meg egyedül. Egy kis dicsőség nekem is kijár – ránézek és tudom, hogy nem ez az oka, csak oldani akarja a feszültséget.
  • Nem kell segítség, mindig is egyedül dolgoztam – mondom és így is gondolom.
  • Tudom, hogy nincs rám szükséged Jill, mégis segíteni akarok. Ha ez az utolsó ügy, én is részt akarok venni benne.
  • Akkor menj és mutatkozz be reggel Paulnak, hátha neked mást mond – mondom, mert más nem jut eszembe. – kérd el az ügy aktáját.
  • Nem fogja ideadni, talán szólnod kellene az érdekünkben.
  • Rendben. Írok neki. De most aludjunk. Fáradt vagyok.
  • Mutatom, hol tudsz aludni – felkísér és anélkül, hogy bármire gondolni tudnék mély álomba merülök…

Tizedik fejezet

Még a legundorítóbb alkoholisták is vigyáztak, hogy ne ejtsenek teherbe egy táncoslányt. Így amikor Grace a pozitív terhességi tesztre nézett, nagyon jól tudta, hogy ki az apja a gyerekének. Órákat sírt és hányt felváltva. Hiszen tudta, hogy ő nem tudja biztosítani a gyermekének azt, amit ő kapott a szüleitől annak idején. Egyedül volt, még mindig a szülei házában élt és még mindig táncolt. Több, mint öt éve csinálta és nagyon jól tudta, hogy nincs menekvés. Régen feladta már a csodálatos kiegyensúlyozott jövő reményét. És ennél csak rosszabb lesz, ha kiderül, hogy terhes. Már táncolni sem fog tudni. Éhen fog halni a gyerekkel együtt. Elvetetni semmiképpen nem akarta, hiszen katolikusnak nevelték. Pánikba esett, ha Marty megtudja, elevenen fogja megnyúzni, hiszen nagyon jól tudta, hogy már régen ő a fő műsorszám és ebből telt a főnökének új autóra és a javításokat is ebből végezte a bárban. Mit tegyen? Senkit nem ismer, senkinek nem tud szólni. Néha már abban reménykedett, hogy egy kuncsaftja megveszi Martytól, de ha volt is ilyen próbálkozás, a főnöke nyilván nem adta el, mert minden nap ugyanaz volt még mindig. Elment este táncolni aztán forgalomtól függően csinálta a magánszámokat, volt, hogy még fellépés után hat-nyolc kuncsaftja is volt, ami nagyon jó pénz lett volna, ha Marty nem vámolja le a felét.

Napokig töprengett, mit is kellene tennie, amíg egy tévéműsorban látta meg a megoldást. Nagyon óvatosan kellett eljárnia, mert ha kiderül, neki annyi és a gyermekének is. Eladja a házat és a pénzből elmegy innen, a városba. Megszökik. Mindenét pénzzé teszi. Fel kell nevelnie tisztességesen a gyereket. Hiszen tudta, hogy mit tesz akkor. Nagyon is tisztában volt vele, hogy teherbe eshet, de akkor valamilyen ostoba módon úgy gondolta, hogy az a férfi lesz az ő megmentője, hiszen annyira más volt, mint akiket ismert…A mindig gondoskodó és figyelmes apjára hasonlított. De azóta nem látta és még a nevét sem tudta…

Tizenegyedik fejezet

Alex észrevette ugyan, hogy követik, de ezzel semmi gondja nem volt, amíg itt volt a fószer, addig nem Jill-t hátráltatta. Neki pedig volt egy testőre. Próbált nem folyton arra, gondolni, hogy vajon mi lehet otthon, hogy halad Jill az üggyel és vajon Tommy és Bella jól van-e. Soha nem volt még külföldön és szinte a fülében hallotta, ahogy Bella veszekszik vele emiatt, még a házasságuk ideje alatt, hogy ő nem akar egy középszerű életet, neki is jár a külföldi nyaralás és Alex miért ilyen gyáva, miért csak a munkájával foglalkozik. Végül ez, és a többi kis apró ’hiba’ váláshoz is vezetett és most az új férjével évente mennek nyaralni, mindig máshová. Megérdemelte. Isten lássa lelkét, ő sem ezt akarta sem Bellának, sem Tommynak. Sokkal jobbat érdemeltek az unalmas és kiszámítható Alexnél. Együtt jártak középiskolába, jó barátok voltak és úgy gondolták, ez egy jó alap egy házassághoz. Fiatalok voltak és hiába mondta bárki, hogy a házasságban, jó ugyan, ha van barátság, de mégis kellene valami más is. Bella amúgy is az iszákos szüleitől menekült és boldog volt, hogy a legjobb barátja segít ebben. Amíg Alexet nem igazán izgatta a házasság, ő nyomozó akart lenni, de a szülei egy régi kor gyermekei abban látták a fiuk jövőjét, ha családja lesz és utódja. Így egyenes út vezetett az oltárhoz, aztán Tommyhoz, amikor is Bella már nem élt a szülei által állandó rettegésben, hogy lesz-e mit enni, jó hangulatban vannak-e, amikor már biztonságban érezte magát, akkor látta, hogy másképpen is lehet élni, szerelemben és nem egy barátságban. Hálás volt Alexnak, amiért kimentette az alkoholista szülők általi fészekből, de mégis valami többre vágyott. Szerelemre. A férfinak talán jó volt ez a barátság, mint házassági álca, de maga is érezte, hogy valami hiányzik. Neki mondjuk elég volt a munkája és Tommy. A válás után, amit a családja az ő kudarcának könyvelt el, nem is keresett más partnert. Unalmas volt és ezt tudta is magáról. Belenyugodott, nem lesz olyan nő, aki ezt elviselné, esetleg, ha az is olyan lenne, mint ő: munkamániás. De nem is próbált keresni sem egy ilyet.

Amikor látta végre Olaszországot és Görögországot, rájött, mitől is fosztotta meg magát és a családját. Szégyellte magát, de arra már késő volt. Próbálta tehát élvezni élete első nyaralását. Aztán a Kubába tartó gépen a fickó sem udvariaskodott tovább és mellé ült. Nem kezdte el faggatni, vagy fenyegetni, egyszerűen beszélgetésbe elegyedtek az eddig látottakról. Az ok, amiért mind a ketten itt voltak nem került szóba…Alex nem is nagyon akart kekeckedni a pasassal hiszen méretileg odavert egy kétajtós szekrényt és a fegyvertokja is mindig jól látszott. Kubába pedig pont elkel egy ilyen ’nagy’ ismerős.

Tizenkettedik fejezet

A múltkori üzenet nem érte el a kellő hatást…Tudok ennél jobbat is. Sokkal jobbat. Könyörögni fog, hogy ne őt tegyék meg az iroda élére, amit nem is érdemel meg. Nekem kellene megkapnom a pozíciót. Mindenem adott hozzá. Jobban is el tudnám látni, mint az a hülye szuka. Semmivel nem különb nálam, sőt. Mindenkit behálóz, de engem nem ver át. Látom rajta, hogy ha végre nem lesz John, aki pártolja, összetörik majd. És én ott leszek, hogy átvegyem a helyét. A különleges első csapatból sem lesz már senki, aki életben lenne. Okos húzás volt. Azokat a fajankókat Jillian egyesével elintézi, úgy a jó. Éppen kapóra jött ez az ügy is és ők meg vannak róla győződve, hogy a kettő összefügg. Milyen okos vagyok. Erről beszélek. Ezek halomra gyilkolják egymást, megtisztítva nekem ezzel az utat az igazgatói székhez. Olyan egyszerű volt, hiszen tudom, hogyan működik a dolog, csak elő kellett készítenem az ügyeket és mivel láttam már ilyet, olyan könnyű volt elhitetni velük, hogy ez egy fentről jött parancs. Senki meg sem kérdőjelezte. Az a ficsúr Paul is…Meg kellene nyúzni a tökéletes pofáját, de nem bántom, hiszen csak ideiglenesen van itt, amíg Jillian végez és túl jók a kapcsolatai.

Olyan könnyű volt kiszimatolni, hol is van Jillian családja, hogy szinte unatkoztam közben. Ez elég durva célzás lesz, hallottam milyen fontos neki az álcsaládja. Takaros kis házikó egy északi kis faluban. Szánalmas. Már csak egy gyerek lakik a szülőkkel, Karol. Szép kislánnyá érett, ahogy elnézem. A házukat körülvevő erdő pontosan olyan lehetőséget nyújt, mintha moziban nézném a szélesvásznat. Képeket készítek, de nem ám kilométerekről, amikor este a lefekvéshez készülődnek és hallják is a zajt, amit direkt okozok, csak kinéznek, de betudják az erdő hangjának és ez az a pillanat, amit lekapok a cégtől csórt fényképezővel. Annyira egyszerű. Otthon előhívom a képeket és gondom lesz rá, hogy a kis kurva megkapja őket. Olyan okos vagyok. Paul megbízik Dantéban, mindent elmond neki, Dante meg bennem. Először még óvatoskodott vele, de aztán megnyílt neki, akár egy rózsa és én erre vártam. Minden információt első kézből kapok meg, meg sem kell erőltetnem magam. Szóval nagyon jól tudom, hogy Jillian egy fekete matt Cryslerrel cirkál most már a városban. Abba fogom én csempészni a képeket. Még a kezemet sem kell bemocskolni, amint meglátja őket, még sürgetőbben fog majd intézkedni a munkatársai ellen. Sosem fognak rájönni, hogy én voltam és egyenes út vezet majd a hatalomhoz…

Tizenharmadik fejezet

Volt egy álma…Ami segített kimozdítani a némaságból, a depresszióból, az anyjának elvesztése iránti mérhetetlen sokkból. Egy kislány volt, aki ugyanabba a nevelőintézetbe került, mint ő. Hatalmas szemeivel félénken tekintett a világra. Emellett volt benne valami más, a szemeiben, az egész lényében, valami sokkal több és amikor a fiú ránézett, rájött, hogy ennek a kislánynak szüksége van rá. Szüksége van arra, hogy egy erős férfi mellette álljon, aki kiáll érte. Hiszen a fiú nagyon jól tudta, hogyan bánnak itt az új gyerekekkel, főképpen, ha azok lányok. Elveszik az ételüket, a játékaikat, megpróbálják betörni őket. Ahogyan ránézett a gyönyörű kislányra az étkezőben, majd körbenézett a sok gyerekre és már jöttek is, hogy levámolják azt a kis adag ételt, amit amúgy is kapott. Hirtelen olyan düh kerítette hatalmába, amit érzett eddig is, de nem engedte, hogy felszínre törjön, most úgy tűnt szét kell tépnie ezeket és talán nem csak a kislány miatt, de ez volt, ami a tettek mezejére sodorta, talán maga miatt is, amit vele műveltek annak idején. A legnagyobb és legidegesítőbb kiskölyök volt a falkavezér, de igazából csak dagadt volt, nem erős. Ketten ültek egy asztalnál, de a többi gyerek hangos rikácsolása így is elnyomott minden más zajt. A kislány először kedvesen nézett a jövevényekre, de amikor látta, hogy azok szándékai nem éppen békések, félelem ült ki a tekintetébe. Még nagyon kicsi volt, de így is érezte a fenyegetést. A fiú, tőle szokatlanul teljes nyugalommal szólt hozzájuk:

  • Hagyjátok békén – mondta, amire az egész étkező elcsendesedett, hiszen évek óta ez volt az első szó, ami elhagyta a száját.
  • Mi van Paul? Megtanultál beszélni?
  • Hagyjátok békén – mondta ismét. Felállt az asztaltól és bandavezér elé állt. Ekkor már a légy zümmögését is meg lehetett hallani az étkezőben, még a névelőtanárok és konyhások is arra fordultak, hogy mi történik és legnagyobb döbbenetükben nézték a kibontakozó veszekedést. Hirtelen moccanni sem bírtak, hisz ez a gyerek nem tud beszélni és olyan gyámolatlan volt éveken keresztül. Mindig megverték, mindig ő volt az, aki a rövidebbet húzta.
  • Mert mi lesz Paul? – kérdezte a kis hájpacni, miközben vigyorgott.
  • Baj lesz – mondta amaz ismét akkora önbizalommal, amit akkor senki nem vett komolyan. A kisfiú és a társai az asztalhoz léptek és kiborították a kislány, majd Paul tányérját. A forró leves folyt össze vissza az asztalon, és végül elérte a kislányt, aki sírásban tört ki. Paulnak nem kellett több, szinte imádkozott ezért a pillanatért. Egy gyors mozdulattal lökte fel a két csatlóst egyszerre, akik maguk körül minden felborítva hangos robajjal értek földet. A következő mozdulata egy általa is sokszor elszenvedett balhorog volt, ami a dagit ütötte ki. Eddig gondolatban tökélyre fejlesztette ezt a mozdulatot és ha lassított felvételen nézték volna az eseményeket, mindenki tökéletesnek írta volna le a kezének mozgását, a kiszámított ütési felületet. Mindez pillanatok alatt zajlódott le, senkinek nem volt még érkezése sem megakadályozni az egészet, főleg mivel úgy gondolták, hogy a kimenetel ugyanaz lesz, mint szokott. Mire felocsúdtak Paul már ismét sorban állt levesért mind a kettőjüknek. Ez így ment egy darabig, amíg megtanulták, hogy nem packázhatnak vele többet. Első nap, amikor iskolába ment, félt, hogy akkor fogják a kislányt bántani, amikor ő nem lesz ott. De szerencsére ilyen nem történt, hisz nagyon jól sejtették, hogy amikor hazajön ott lesz, hogy revansot vegyen. Mindenkit megdöbbentett a fiú változása, sokan örültek neki, hiszen, ha nem piszkálták őket, Paul egy angyali nagytestvér szerepét vette magára. Csak akkor robbant, ha valaki őt vagy a kislányt kezdte szekálni, de lassan mindenki megtanulta, hogy ne. A napok hetekké duzzadtak és úgy nőttek egybe, mint a sziámi ikrek. Amikor a fiú végzett az iskolában, rohant vissza, hogy gondoskodjon a lányról.

Mígnem egy nap, amikor az intézetbe érkezett az iskolából, nem találta a lányt. Módszeresen kereste mindenhol, az étkezőben, az udvaron, a szobájában, ahol éppen lehúzták az ágyát. Itt már tudta, hogy baj van. Őrjöngve ment az igazgató irodájába:

  • Hol van? – kérdezte kétségbeesve. Az igazgató egy szigorú asszony, mintha most egy kicsit engedett volna a merev tartásából. Tudta, hogy kire gondol a fiú, csak az nem tudta, hogyan mondja el.
  • Ülj le, Paul – szólt rá, amire az szót fogadott. Levette a szemüvegét, amivel éppen egy papírt olvasott, amikor a fiú belépett, de igazából csak időt akart nyerni – tudod ez egy gyermekvédelmi intézet – kezdte.
  • Tudom mi ez és hol vagyunk – mondta a fiú dacosan. Ekkor már tizennégy éves volt – Azt kérdeztem hol van?
  • Elvitték…Minden gyereknek meg van az esélye arra, hogy olyan szülők, akiknek nem lehet gyereke örökbe fogadják. Ez a cél, hogy az ide kerülő gyerekek családot találjanak maguknak, hiszen a gyerekek érdeke, hogy családban nőjenek fel – mondta ki.
  • De mikor jön vissza?
  • Reméljük nem jön vissza, Paul. Ez számára a legjobb. Egy új esély. Tudom, hogy jól megvoltatok együtt, de ha kedvelted őt, örülsz neki, hogy kijutott innen. Azt is tudom Paul, hogy okos vagy és megérted.

Teljes sokkban ment vissza a szobájába. Mindenki azt feltételezte, hogy újra begubózik, hogy újra nem fog beszélni, hogy újra áldozat lesz. Amikor napokig nem szólt senkihez, nem evett, merészelték csak ismét megkörnyékezni. Abban bíztak, hogy visszakapták a régi babzsákjukat, ami szerencsére fájdalmat is érez…

Tizennegyedik fejezet

Másnap reggel, amint megittam az első korty kávét, az agyam is bekapcsol, köhécsel, pöfög, akár egy régi berozsdált autó, de azért még megy. Úgy tűnik Steve már régen fent van. Ma is úgy néz ki, mint minden áldott nap, talán egy kis idegesség járja át. Még nem szólítom meg és ő sem teszi ezt, talán tudja, hogy akkor halál fia. Sok minden jár a fejemben, de egyik sem kecsegtet túl sok jóval. Már elvesztettük két társunkat és az ügy úgy tűnik további áldozatokat követel. Tom és Ryan eddig még nem mutatkozott. Sajnálom Steve-et, ő sokkal régebben volt benne a játékban, csak sejteni vélem neki mit is jelent ez az egész. Én voltam az utolsó, aki a csapatba került és a sok lemondás ellenére mégis ezt akartam csinálni. Csak ehhez értettem. Elég ebből a gondolatmenetből, hirtelen pattanok fel a székből, Steve mégsem ijed meg, talán mert eleve feszült, vagy egyszerűen csak tudja, hogyan működök.

  • Nincs valami kevésbé Steve-es ruhád? Mármint nem megbántani akarlak, csak így mindenki egy kilométeres körzetben kiszúrja, hogy te vagy – megemelt szemöldökkel mered rám – ha bemész az irodába nem árt az óvatosság. Tudom, hogy a fegyverekkel nem vagytok nagy spanok, de a helyedben én tennék el egyet.
  • Akkor lehet a feleségem a stílusomat unta, nem azt, hogy állandóan dolgozok – mondta, amire majdnem dobtam egy hátast.
  • Van feleséged?
  • Volt. És van egy fiam – gondolta már nem kell titkolnia tovább. Így még jobban aggódtam, hogy valami baja lesz – elváltunk már egy ideje. Senki nem tudja. Csak John tudta.
  • Van egy géped, amit használhatok egy kicsit? – nem tudtam mit hozzászólni a dologhoz. Nem akartam most elkezdeni magamat okolni. Később. Megszületett a tervem, vagyis valami olyasmi – öltözz át – mondtam neki. Leültem a géphez, amit átadott. Mire megkerestem, amit akartam meg is jelent és szinte rá sem lehetett ismerni. A kockás ingét egy izompóló és egy bőrdzseki helyettesítette. A khaki nadrágját pedig farmerre cserélte. Teljesen másképp festett és ez már fél sikernek számított. Nyújtottam a kezem és tudta mit akarok. Készségesen nyújtotta át a Berettáját. Sosem választanám, mint fegyvert, de elég sok férfi esküszik erre, ha maroklőfegyverről van szó. Köztük Bob is, hiszen könnyű kezelni és a súlya is jó. Megbízható. Ahogy sejtettem, nagyon régen vagy még sosem volt megtakarítva. Pillanatok múlva adtam neki vissza, már használatra készen. Egy fegyvertokot erőltettem rá. Nagy duzzogva azt is felvette. Az volt a tervem, hogy elmegyek és már nem jövök ide vissza, hátha akkor ép bőrrel megússza. Mintha a fejemben járna, így szólt.
  • Akkor este találkozzunk itt és beszéljük meg amit ma intéztünk. Jill, eszedbe ne jusson, nem eljönni, mert akkor megtalállak. Együtt csináljuk
  • Rendben – adtam be a derekam, de persze ettől még lehet nem jövök el a védelme érdekében. Ez majd kiderül.
  • Akkor este – mondta nyomatékosabban, elnyújtva a szavakat.
  • Elvigyelek? – kérdeztem. Tudtam, hogy nincs kocsija, mert nem szeret vezetni. Persze tud vezetni, hiszen kötelező, de utálja, csak, mint a fegyvereket.
  • Az remek lenne – mondja és bevágódik a kocsiba, miután visszafelé is eljátszottunk a kapuval és a ráccsal, amit este. Ma sem volt itt a legcsekélyebb életnek sem nyoma, aminek mind a ketten nagyon örültünk. Ettől függetlenül mindketten nagyon körültekintően nézelődtünk, veszélyforrást keresve.

A belvárosban a korai óra ellenére is elég nagy volt a forgalom. Steve egy szót sem szólt, de az agya biztosan ki akart már ugrani a nagy erőlködéstől. Nem tudtam semmi vígasztalót mondani, így én is inkább hallgattam. Anélkül tettem ki, hogy egy szót is szóltam volna Paulról. A tegnapi után feleslegesnek tartottam. Abban nem voltam biztos, hogy ellene vagy mellette szónokolnék. Az egyik felem attól tart, hogy jól átejtették, a másik, amelyikre figyelni sem akarok vágyódik arra az érzésre, amit Paul vált ki belőle. Ez az édes borzongás, ami végigfut a gerincem mentén, amikor megérint, vagy elég, ahogy rám néz azzal a tekintettel. Próbáltam elhessegetni, ezt a gondolatot és érzést. Miután kitettem egy iskolaruházati boltba mentem. Az volt a terv, hogy hátulról támadok a szenátorra. Mégsem mehettem oda és csengethettem be, hogy maga ellen gyűjtök bizonyítékot, ugyan engedjen már be. Arra gondoltam, hogy az elrabolt lányát közelítem meg, szorított az idő, de semmi jobb nem jutott eszembe hirtelen. Ha valaki kiderítette, hogy milyen autóval vagyok, amire nem láttam túl sok esélyt, akkor persze lőttek a tervemnek. Bementem, megvettem, ami kellett. Mégis ellátogattam a szenátor házához. Gyönyörű nagy ház az elit negyedben, majdnem a belvárosban. Szomszédokkal körülvéve. Hatalmas kerítés és kert állja a kíváncsi tekintetek útját. Pár percig nézelődök, majd hajt valami, úgy döntök teszek egy sétát a ház körül, már amennyire ez lehetséges. Átlátszó. Ha valaki vagy inkább mindenki, tudja, hogy már jó úton járok, az első lenne, hogy itt keressenek. Úgy érzem mégis ezzel tehetek valamit. Lezárom a kocsit, a riasztót nem kapcsolom be, ha futtában kellene távoznom. Jobbról, balról szomszéd, hasonló házzal, mögötte park, tavacskával. Szemben az út másik oldalán szomszéd. Egyetlen behatolási terület a park felől. Nem hallok kutyákat, de ez nem jelent semmit. Valószínűleg kamerák és őrök is vannak. Fényes nappal erre esély nincs, marad a becsengetés, vagy az éjszakai behatolás, ami egyedül is elég öngyilkos merénylet. Nem adom fel a kiscsaj megközelítését, az valamivel „egyszerűbbnek” tűnik. Sétám végeztével a kocsiba vetem magam. Az utcán nem sok a mozgás, már mindenkit a világot hódítja. Egy néni sétáltat kutyát. Semmi gyanúsat nem észlelek, amikor a biztonsági övemet kötöm és a jobbkezem éppen elég elfoglalt, egy fegyvercső nyomódik a fejemhez a hátsó ülésről, az anyósülésen egy nagy barna boríték. De egy gyökér vagyok, meg sem néztem a kocsit, mielőtt beszálltam. Lehet tényleg el vagyok telve magammal? Ezért óvatlan vagyok? Nem kell megnéznem ki az, érzem az illatát. Valamiért nem érzem, hogy leperegne előttem az életem, mosolyogni támad kedvem, azért visszafogom magam.

  • Helló Ryan – mondom és most már nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak.
  • Nyisd ki a borítékot. Azt nem én tettem oda mellesleg. Hallom összeszűrted a levet az új főnökünkkel. Ez vérig sért. Akkor már miért nem én? – kérdezi, de mivel ismerem tudom, hogy nem gondolja komolyan.
  • Éppen nem voltál kéznél. – mondom és a borítékra nézek – akkor ki tette ide? Honnan tudtad, hogy ezt a kocsit használom?
  • Ugyan ne fárassz. Úgy tűnik nem is én vagyok az egyetlen – mondja azzal a megjátszott pökhendiséggel, ami csak félig megjátszás.
  • Most meg fogsz ölni? – kérdezem félelmet mímelve.
  • Komolyan Jill, már halott lennél. Mintha itthon kikapcsolnának a híres ösztöneid. Vagy a pasas az oka?
  • Hagyjuk rendben? Akkor mit akarsz? – kérdezem.
  • Először is bontsd ki a borítékot – kesztyűt veszek elő a kesztyűtartóból, amikor átvettem a kocsit láttam, hogy van benne. Óvatosan fogom meg, elég súlyosnak érzem, nem csak egy levél lesz benne. Úgy veszem ki a tartalmát, hogy ő is lássa, azért mégiscsak egy fegyvert fog rám. Mikor kiveszem a képeket, egy szót sem szólok és hangot sem adok ki, pedig sikítani szeretnék. Ez már nagyon beteg. Sebességbe teszem a kocsit és kilövök. Valahogy elhiszem, hogy nem Ryan tette oda a képeket. Sok mindenre képesek vagyunk, még talán meg is kínozzuk egymást, ha úgy adódik, de ezt nem. Ilyet biztosan nem teszünk. Erre John is figyelt. Ezer és egy ilyen szerepjátékunk volt. Ártatlanokat semmilyen formában nem viszünk bele a játékba, soha. Annyira belénk verte, mivel minket még többnyire ő oktatott, hogy ezt sosem követnénk el. Ha a csapatunk családjáról van szó, akkor még jobban nem. Kizárt.
  • Állj meg itt – mutat egy kávézóra az út szélén a városból kivezető szakasz végén, még a pálya előtt, mivel eszemben sincs kibiztosítja a fegyverét, amit továbbra is a fejemnek szegez. Hisztizhetnék, hogy oda kell mennem, de az a pisztolycső eléggé meggyőző és hullaként amúgy sem tudnám megvédeni a családom, így engedelmes kislányként szót fogadok, miután ezek átfutottak az agyamon. A hely halott, egy-két kamion áll itt-ott a pihenőben. Leállok a bejárathoz legközelebb, nem várok, csak kipattanok és türelmetlenkedem, mikor csatlakozik. Elteszi a fegyverét és egy úriember száll ki, fekete nadrágban és tört fehér ingben és zakóban természetesen fegyvert elrejtendő, nem egy vérengző ügynöknek néz ki, aki lenni szokott. Mikor csatlakozik, belépünk a helységbe, gyorsan körülnézünk. Egyikőnk jobbra a másik balra. Szokásos eljárás, ha ketten vagyunk. A leghátsó boxba megyünk, egymással szemben ülünk le. Habár én szeretném a hátam a falnak vetni, átadom a lehetőséget. Végig nézzük az ét-, és itallapot. Jön is a felszolgáló, nem túl elfoglalt, hiszen senki nincs bent rajtunk és a szakácson kívül. Nagy mosollyal kérünk egy kávét és nem is szólunk semmit, amíg meg nem érkezik. Amikor a hölgy hallótávolságon kívül megy ismét, szólalunk csak meg.
  • Mit akarsz Ryan? Mennem kell – sürgetem. Karolra gondolok, a kishúgomra, akit annyira féltek, vagy a szüleimre.
  • Rövid leszek. Valaki át akarja venni a helyed – mondja a szépfiú. Most nem bohóckodik, de nem is stresszel úgy, mint Steve.
  • Hol? Milyen helyem? – értetlenkedem.
  • Valamit tud az a pasas – égnek emelem a tekintetem – Figyelj, te nem kaptál olyan aktát, amiben téged kell kiiktatni. Majdnem úgy néz ki, mint amit általában kapni szoktunk, de mégsem. A pecsét. A dátum. Nem egyezik. Régi. Olyan, amit már három éve nem használunk. Nem tűnt volna fel, ha nem tartom ezt eleve furcsának. Mármint a feladatot – egy cukrot tesz a kávéjába, lassan kavargatja. Aztán borít bele egy kis tejszínt. Nyugodt és komoly. Nem bohóckodik, ahogy szokott. – Egyik nap John felkészít minket, hogy valószínűleg te leszel helyette, a másik nap kiadják, hogy te vagy a célpont és John már nincs ott – majdnem elbőgöm magam, amikor megemlíti, hogy John azt szeretné, ha én venném át a helyét – szóval kutakodtam egy kicsit. Kivették az ügyet az irattárból. Ezt az ügyet. A tiédet is. Nincs meg. Az asztalodban volt egy üzenet. Nem volt kedves. – látja az arcomon, hogy mire jöttem rá. Bólint. Amire még elkeseredettebb leszek. Hiszen meghalt két munkatársam, akik még ma is élnének, ha nincs ez az egész. Én öltem meg őket, ha az egyiket tettlegesen nem is én. Rá kellett volna jönnöm.
  • Hiába okolod magad. Te nem is láttad az aktákat. Másnak meg nem tűnt fel. Már beszéltem Tommal reggel. Steve elég jól elbújt. Nem találom.
  • Megoldom. Mennem kell – ez azt jelenti, hogy ha valaki ilyet eszelt ki, hogy eltegye őket az útból, akkor nem riad vissza a családom bántalmazásától sem.
  • Gondolkodj Jill. Éppen azt akarja, hogy odamenj. Kérlek, gondolkozz – szid le.
  • Akkor mégis mit csináljak? Üljek itt és várjam, hogy majd lesz valahogy? Azt lesheted.
  • Én megyek. Te maradsz. Megoldod az ügyet. Bízol bennem? – kérdezi hirtelen, amikor már a kocsinál állunk. Ha most arra gondol, hogy nem e futott át az agyamon, hogy ő találta ezt ki és ő az, akit keresek. Persze, de erre nem volt sok esély, a főnöktől tanultak miatt és amiatt sem, hogy már megölt volna és kevesebb embert kellene hajkurásznia. Ha én nem oldom meg a főnök ügyet, majd megoldaná más, ez sem ok, hogy csak ezért életben tartson. Az elmúlt öt évre gondolok.
  • Igen Ryan. Bízom benned. Van sejtésed ki lehet az?
  • Még nincs. Elviszem a kocsit. Mivel te már úgy is lebuktál vele.
  • Rendben. – mikor elsuhan két dolgot teszek: felhívom a szüleimet és elküldöm őket otthonról, biztos, ami biztos. Felhívom Steve-et, aki nem veszi fel. Üzenetet hagyok. Felhívom Pault, de ő sem elérhető. Hirtelen rossz érzésem támad. Taxit hívok és én is az irodába indulok.

Eközben…

Steve a gondolataiba mélyedve ment egykori munkahelyére. Végülis még mindig az volt, csak úgy érezte, ez már a végjáték. Sok minden kavargott a fejében, de legfőképpen, hogy nem akarja, hogy így legyen vége. Akkor sem, ha már Sara nem volt. Még szeretett volna egy kicsit maradni. Hiszen neki majd nyolc év volt. Sokat jelentett John és maga a hely is. Mintha befogadták volna egy titkos társaságba, aminek ő is értékes részét képezi. Egy családba, aminek ugyan nem volt híján, de a szeretetnek igen. Aztán jött a saját családja, aminek annyira meg akart felelni, hogy végül mégis elbukott. De itt akármi történt is, ha le is szidták is érezte, hogy szeretik, hogy tartozik valahová. Nem bírta elfogadni, hogy ez meg fog semmisülni. A Jilltől kapott kóddal ment fel, ahol egy férfi az aktái közül nézett fel, hogy ki száll ki a liftből, de sajnos nem az, akit várt. Persze az arcán nem látszott semmi.

  • Helló Steve! Miben segíthetek? Foglalj helyet, bár most egy kicsit elfoglalt vagyok. Másképp festesz, mint a képen.
  • Tudja milyen Jill – bármennyire is próbálta titkolni az érzéseit, ennek a névnek a hallatán semmi sem ment olyan jól, mint szokott. Steve pont erre volt kíváncsi, hogy hányadán állnak a férfival és mit érez Jill iránt, bízhat-e benne. Tovább folytatta az idegei tesztelését. Paul pedig felállt és az ablakhoz ment, hogy ilyen bakit ne kövessen el még egyszer, hogy az arcára írja az összes érzését a lány iránt. Kibámult inkább az irodája ablakán, amiből DinkaCity belvárosa, a DinkaEye, a Big béni és a folyó is jól látszott – mikor ma kikászálódtunk az ágyból, gondolta ki, hogy ez lenne a legkevésbé Steve-es.
  • Gondolom nem ezért jött, hogy ezt közölje velem.
  • Nem, valóban nem azért jöttem, hogy ecseteljem, Jill milyen odaadó az ágyban. Hm. – nem tudta tovább türtőztetni magát. Olyan öt másodperc múlva ismét az ablakon bámult ki, Steve pedig a vérző orrát törölgette.
  • Nem feküdtem le Jillel, de főnök létére kicsit jobban is ügyelhetne az érzéseire.
  • Igaz, ha akar kiabálhat a belső ügyosztályért – mondta amaz. Persze bántotta a dolog. Bántotta, hogy ilyen gyenge, ha a nőről volt szó. Nagyon bántotta…
  • Mind a ketten tudjuk, hogy Jillel a napjaink meg vannak számlálva… – mondta Steve, amikor az orrából már csak szivárgott a vér.
  • Nem engedem – mondta mégis olyan hevesen, hogy szintén nem egy professzionális főnök benyomását keltette.
  • Gáláns, de ha tud valamit az aktáról vagy az ügyről, most bökje ki. Jill megbízik magában, tehát én is.
  • Főnök – szólalt meg valaki és már nyílt is az ajtó
  • A picsába – mondta Steve, mielőtt lelőtte egykori barátját és munkatársát, Tom-ot. – na most mennem kell. Sajna ez a bájcsevej itt véget ér.
  • Küldje fel este Jill-t hozzám.
  • Ott leszünk.

Az irodába aztán nem is kell felmennem, mert a taxiból kiszállva összefutok Steve-el, aki teljesen maga alatt van.

  • Hol a kocsid? – förmed rám és nem értem mi lett a hangulatváltozásának az oka.
  • Ryannél – mondom. Gyorsan körülnézek, de a szirénázó hangokon, amik vészesen erre közelednek, semmit szokatlant nem látok. Egy utcányit sétálunk és szinte berántom egy kávézóba, hogy megbeszéljük, amit tudunk és az idegbajának az okát. Bent aztán a szokásos kettes eljárás után, pont úgy, mint Ryannel, egy hátsó asztalhoz ülünk és nem is szólunk semmit, amíg a kávé nem gőzölög az orrunk előtt.
  • Mi van? – kérdezem, mert idegesít, hogy majd szétpukkan a feje a méregtől.
  • Lelőttem Tom-ot – böki ki, nekem meg ismét nagyon rossz érzések sejlenek fel és a következményekről ne is beszéljek.
  • Beszéltem Ryannel, aki elvileg azt derítette ki, hogy a parancsuk hamis – szeme kikerekedik, hitetlenkedő, majd haragos és végül önutálkozó – nekem ezt tovább tartott felfogni, de nem te vagy a hibás, vagy én. Mi nem is láttuk azt a parancsot. Teszem hozzá, amit Ryan is. – Kaptam egy borítékot a kocsiba, amikor a szenátor úr házánál szimatoltam és mire visszaértem, már Ryan is benne ült. – Tárom fel előtte a helyzetet. Nem titkolok el semmit – azt mondta, nem ő tette bele. A családomról voltak fényképek, elég közeli képek – hitetlenkedve néz rám, hogy akkor mit üldögélek itt és felrémlett előtte a saját családja is, ami nekem eszembe sem jutott – Ryan odament megnézni, hogy minden rendben van-e – mondtam az igazságnak megfelelően – azt gondolja a tettes pont azt akarta, hogy észt vesztve rohanjak oda és láttam benne némi fantáziát.
  • Akkor mink van? – kérdezi. Próbálja a dühét háttérbe szorítani, hogy koncentrálni tudjon.
  • Azt mondja Ryan, hogy a főnök, John, már felkészítette őket, amíg mi nem voltunk itt, hogy én leszek helyette és szerinte ezért akar minket az elkövető holtan, mert a helyre pályázik. Mellesleg Ryan azt is mondta, hogy ő már beszélt reggel Tommal, hogy a feladat hamis.
  • Tehát van egy személy, aki ki akar minket nyiratni, mert igazgató akar lenni, nem tudjuk ki az, de már csak Paul, Ryan, én és te vagyunk, akik egyáltalán szóba jöhetnek. Az alsóbb szintekből nem fognak válogatni, hacsak nem valaki igen penge, de ezt tudnánk nem? Egy másik valaki meg azt akarja, mert ez nem lehet ugyanaz a személy, vagyis lehetne, aki John-t akarja elmozdítani a helyéről és mi a szenátorra gyanakodtunk, de mi van akkor, ha ez a két személy egy és ugyanaz és ez is csak egy beetetés? – mondja és nekem rögtön eszembe jut a főnök utolsó levele, hogy „vajon az igazságtól sem járok-e messze” – fény gyúl az agyamban, legalábbis meg vagyok róla győződve.
  • Mennem kell. Nézd meg a családodat. Vagy legalább hívd fel őket.
  • Szerinted Ryan az? – kérdezi és már semmiben nem vagyok biztos és még azt sem akarom elmondani neki.
  • Ne csinálj semmit mást. Már csak hárman vagyunk. Senki nem tudja a rejtekhelyed. Maradj ott Steve, kérlek. – könyörgöm neki, miközben kifelé száguldok a helységből. Megszólal a telefonom és Paul az. Kivételesen megválaszolom, hiszen éppen hozzá igyekeztem. Neki is elég könnyű volt a személyes aktámhoz férni, hiszen az volt az asztalán, amikor először az irodában találkoztunk.
  • Nőgyógyászat – szólok bele. Valahogy mindig kihozza belőlem az őrültet.
  • Időpontot szeretnék – benne van a játékban.
  • Elég sűrű a mai napom, de kettőkor be tudok szorítani egy gyors rákszűrést – habár görcsben áll a gyomrom, ahogy rá gondolok, mosolyogni támad kedvem. Imádkozom, hogy ne legyek annyira vak, hogy ő legyen az és csak én látom jónak és szépnek.
  • Az remek lenne, nagyon hálás vagyok. Ott leszek.
  • Hol? – kérdezek vissza.
  • Kettőkor ott fogom várni, a kedvenc helyemen.
  • Nem látnok vagyok, hanem nőgyógyász – mondom.
  • Mindjárt elküldöm a címet.
  • Rendben. Viszhall. – kinyomom a telefont és alábbhagy a remegésem. Meg is jön az üzenet, egy nevesebb kocsma északon. Ismerem. Taxit hívok, a belvárosba megyek. Egy boltot célzok meg és pótolom a ruha hiányosságaimat. A tűzben minden elégett, ami nem is égett el, azt mind Paulnál hagytam, így jelenleg ugyanabban a ruhában vagyok, már második napja, ami volt már rosszabb is, de mégis össze akarom szedni magam, ki tudja következőnek mikor lesz ilyenre lehetőségem. Az összes dolgot, amit veszek már magamon is hagyom, a saját ruhámat egy kukába gyűröm. Csodálkozom, hogy a nagy biztonsági intézkedés ide vagy oda, fegyverrel szaladgálok és senki egy büdös szót sem szól, de még a riasztók, detektorok is némák. Normális esetben nem is fegyveresen szoktam vásárolni menni, mert lehet egy-egy rossz napomon lemészárolnám a sok ruhákon veszekedő libát. Persze a tudatom mélyén motoszkál, hogy ezt Paul miatt is tettem. Mondjuk nem estem túlzásokba, egy fekete farmert, egy egyszerű selyemblúzt és egy bőrkabátot vettem, de máris jobban éreztem magam és amíg ilyen tevékenységeket végeztem jobban tudtam gondolkozni. Érveket gyűjtöttem ellene és mellette, mármint Ryan mellett és az egy vagy két elkövető ötlete ellen. Ennek megoldását vártam Paultól, na meg az ügy aktáját, amit nem adott oda Steve-nek. Ismét taxiban ülök és a kocsmába vitetem magam, vagyis két sarokkal arrébb. A kutya se figyel rám, délután kettő, az emberek vagy a bevásárlást intézik vagy az ebédidőről sietnek vissza. Azért gondosan körülnézek, még a háztetőket is. Nem veszek észre semmi érdekeset. Egyedül lépek a helyiségbe, így egyedül nézek körbe, gyorsan és remélem semmi nem veszi el a figyelmem. Egy pár vitatkozik valamin az egyik sarokban. A pultos unottan törölgeti a söröskorsókat. A felszolgáló egy bárszéken ül és gusztustalanabbul már nem is pukkasztgathatná a rágógumiját. Egy alkoholista fickó ül egy sör mellett, minden cseppjére nagyon vigyáz, lehet többre már nincs pénze, de ez nem az első lehetett, mert dülöngél, olykor felvihog. Innen gondolom, hogy már nem szomjas. Mégis inkább a részeg fickó oldalára szavazok, az biztos nem fog ordibálni. Van még mögötte egy hely, pont a sarokban. A leányzó levonszolja magát a bárszékről és megtisztelve érzem magam, mert még a rágót is kiköpi. Rendelek egy üdítőt. Lemondóan továbbáll, valahogy volt egy sejtése, hogy mégsem az én cechem fogja kirántani ebből a remek állásból. Megjelenik Paul, mindjárt tényleg lepattan a székről és a pénznemek jelei villannak fel a szemében. Nekem úgy tűnik a férfi körül sem néz, mégis tudja merre kell elinduljon. Nagyot dobban a szívem, annál jobban ver, minél közelebb jön. Kicsit dühösnek tűnik, pont, mint amikor először ébredtem nála. Leül velem szemben, miután kigombolja a zakóját. Igen jól áll neki. Mellesleg. Próbálok koncentrálni, de igen nehéz az ember lányának, ha ilyen helyes pasas ül vele szemben. Nem szól, tekintete górcső alá vesz. A felszolgáló rögtön ott terem és tudakolja, minden álmának pasasát, hogy milyen nedüt is óhajt. Az italom felé bök, de a csaj csak nem akar lekopni, folyvást bámulja, akkor is, ha amaz pedig engem bámul. Én felváltva nézem mind a kettőt, amíg végül veszi a lapot és távozik. Most már csak egymást nézzük, megszűnik a külvilág, aminek nem szabadna így lennie, de nem tudok ellenállni, megtörténik és kész. Nagyon koncentrálok, hogy ne veszítsem el a figyelmem, de nem megy. Dühös is lennék, de az sem megy. Csak nézek a gyönyörű szemeibe és elvesztem. Végleg…

Tizenötödik fejezet

Paul kicsit nyugodtabb volt, hogy bent volt a városban és így közel a munkahelyéhez, na meg Jill-hez. Úgy sejtette a lány is visszajött már. Nem mintha tudná, hogy merre járhat most. A személyzet, akár a gyerekek élvezték a nagyváros előnyeit. Mióta az eszüket tudták, mindig abban a házban éltek, de a férfi igen elégedett volt velük, ezért hívta őket is magával a városba, egy megfelelő fizetésemeléssel. Az előző házát egy tönkrement vállalkozótól vette és megkérdezte az ott dolgozókat, a mostani személyzetét, hogy nem maradnának-e ott és dolgoznának neki. Azok pedig igent mondtak, aminek nagyon örült. A vidéki volt az első háza és ők voltak az első beosztottjai a házában és erre igazán büszke volt. Emlékezett a korgó gyomrára, amikor szegények voltak, ami persze erőt adott neki, hogy ma ott legyen, ahol és erre igen is méltán volt büszke. Ki is használta a pénzének az előnyeit és igyekzett a kényelmére tenni. Végre meglett a sok és kemény munka eredménye. A nehéz gyerekkoráé. A költöztetés még javában folyt, de a nagyján már túl voltak. Kicsit modernebbé akarta ezt a házat tenni. Az ablaka sajnos már nem a tengerre nézett, hanem a folyóra, de neki ez is megfelelt és tényleg a munkahelye is csak tíz perc sétára volt. De ki tudhatta meddig a munkahelye még. Ezek után. Úgy érezte beszélnie kell valakivel, mert menten megőrül. Ezért tárcsázta régi barátját, Jack-et, még az egyetemről. Az egyetlen ember volt az életében, az anyja után, akiben feltétel nélkül tudott bízni. Szerette volna, ha Jill is ezek közé tartozik, de ez még váratott magára. Sajnálta, hogy Jill-nek egyáltalán nem volt ilyen barátja, sőt semmilyen sem. Tudta milyen egyedül lenni, tudta mitől fosztja meg magát és azt is, hogy miért: nem bírta volna elviselni, ha újra elveszít valakit, vagy ha csalódik benne. Ő is járt ezen az úton, de rájött, hogy megéri kockáztatni.

  • Szia Jack! Hogy vagytok? – szólt, mikor a másik oldalon megválaszolták a hívását, még dobozok hevertek a dolgozószobában, de azért a lényeg már kivehető volt. Lakberendezők járkáltak ki-be.
  • Szia! De jó, hogy hallak. Lucy az idegeimre megy.
  • Melyik? – mosolyodott el Paul a férfi feleségéré és kislányára gondolva. Olyan boldog családot alkottak együtt, hogy öröm járta át, ha csak rájuk gondolt.
  • Mindkettő.
  • Nincs kedvetek átjönni ma vacsorára? Mellesleg beköltöztem a városba.
  • Viccelsz! Öregem, nem hittem volna. Persze. Küldd el sms-ben a címet. Most mennem kell, mert a lányom úgy sír, mintha nyúznák. Utánanézek.
  • Jól van. Akkor este.
  • Rendben. Szia Paul. – bontotta a vonalat. A férfi már alig várta, hogy beszélhessen a barátjával. Utoljára az igazgatóvá kinevezése előtt beszéltek. Úgy döntött, még egyszer megpróbálja felhívni Jill-t és végül sikerrel járt, kétszeresen is, mert egy találkozóval lett gazdagabb. Nem hitte el, hogy ilyen közel jár, amiről egész életében álmodott, most az övé. Még nem teljesen, de remélte hamarosan. A gyógyír minden problémájára, az eltűrt ütésekre, a viszontagságos fiatalkorára, a sok próbára, amit ’isten lássa lelkét’ kiállt, minél nagyobbat ütött az élet, annál erősebb lett. Csak ez tartotta benne a lelket…

Aztán meglátta a nőt és szinte minden kiment a fejéből. Egy időre legalábbis. Ahogy ott ült és őt figyelte. A nagy szemeivel érdeklődve kutatott a tekintetében. Ahogy mindig is. És ő majdnem elfelejtette, miért is van itt. Csak majdnem. Ha már eddig kibírta nem adhatja most fel. Egy nő miatt sem…

  • Jillian? – mondta és érdeklődve figyelte a reakciót. Bár ne vonzaná ennyire. Mióta is? Túl régen.
  • Kellene az ügy aktája. Miért nem adtad oda Steve-nek? – kérdezi és a férfi nem tudja levenni róla a szemét.
  • Apropó, hol a kocsim? – tereli el a nő gondolatait, vagyis próbálkozik.
  • Upsz. Egy árokba borultam vele – mondja és elmosolyodik – hol az akta? – ez nem volt túl sikeres próbálkozás.
  • Valaki kivette és nem én. Minden akta hiányzik, ami az elmúlt két hétben egyáltalán történt. Olyan, mintha a cég megszűnt volna létezni az elmúlt időszakban – mondta, nem akart kertelni és a céljait jelenleg az igazság vitte előrébb.
  • Hamisak. Az akták – tette hozzá Jill, Paul értetlen feje láttán.
  • Tessék? – nem hitt a fülének. Azt hitte, csak egy hamis.
  • Talán az enyém és a Steve-é nem, de már ebben sem vagyok biztos. De a többieké az, mondjuk most már nincs túl nagy jelentősége – a reakcióra volt kíváncsi, pedig tudhatta volna már, hogy a férfi mellett nem megy úgy semmi. A zöld szemei rabul ejtették, a pajkos mosolya és az intelligenciája, ahogyan a szavakkal játszott. Minden, ami a férfival volt kapcsolatos, felhívta a tökéletlenségére a figyelmet. Vagyis a gyengeségére és mégis annyira akarta ezt a kábító érzést.
  • Menjünk – mondta a férfi és hirtelen állt fel, a szék nagy csikorgással csúszott hátra a fa padlón. Ez mindent megváltoztat – töprengett magában.
  • Neked nem dolgozni kellene? Az irodában. Az adófizetők pénze.
  • Az agyvelő nem a kedvenc dekorációm – mondta, miközben szórakozottan ült be a fekete Mercedesbe, ami egy saroknyira várt rájuk. – Tony, kérem vigyen minket haza.
  • Nem mehetek olyan messze, dolgom van Paul – mondta ki nagy nehézségek árán, hiszen mégis vágyott a férfi minden porcikájára, de a kötelesség is próbált teret hódítani.
  • A messze egy tág fogalom, nem megyünk messze – és tényleg Jillian ámulva nézte, hogy húsz percen belül és a város határait nem elhagyva, meg is érkeztek egy hasonlóan puccos házhoz, amiben Paul ezelőtt ápoltatta.
  • Hagyjam kint a kocsit, uram? – kérdezte Tony.
  • Nem, ma már nem megyek sehová – jelezte Paul, amire Jill igencsak meglepődött és a méreg kúszott fel benne, de még egy szót sem szólt. Végre a felszínre tört egy gondolat, ami már régen motoszkált benne. Amint beléptek az ajtón Paul magához rántotta és a szemébe nézve csókolta. A gondolat megmaradt a nőben, csak a jelentősége törpült el ebben a pillanatban. Elindultak a lépcsőn felfelé, remélte a hálószobába, de a lépcső közepén mégis megálltak, hogy Paul ki tudja gombolni az ingét. Jill a férfi ingével volt elfoglalva és közben egymás szájától sem tudtak elválni. Annyira kapkodtak, hogy végre a bőrük egymáshoz érjen, hogy mind a ketten ügyetlen kezekkel bajlódtak a gombokkal. Végül egyikőjükön sem volt már felső, és még mindig a lépcső közepén álltak, amikor egy nő fordult ki, Jill szerint a nappaliból, csak, mint a másik házban is.
  • Hallottuk, hogy megjöttél – mind a ketten odakapták a fejüket. Egy gyönyörű, szőke göndör fürtökkel megáldott teltkarcsú nő volt az, akiről Jillnek az angyalok jutottak eszébe – bocsánat – mondta, mikor meglátta őket, mivel is foglalkoznak éppen.
  • Szia Lucy! Ne haragudj. Jövünk mindjárt.
  • Mennem kell – mondta Jill, amikor végül mégis bejutottak a szobába. Egymást nézték. A vendégek lent.
  • Maradj – mondta Paul és közeledett egy lépést.
  • Megölted? – kérdezte Jillian, mégsem tudott hátrébb lépni, mintha a férfi a bűvkörébe vonta volna én nem tudna mozdulni. Valami odakötözte, szorosan mellé, a szemei…biztosan a szemei tartják fogva. Nem tud mozdulni, a férfi egyre közelebb araszol.
  • Sok embert igen. De kire gondolsz? – de választ nem várva esett a nő szájának. Mohón szerette mindenhol. Jill pedig az ellenkezés legkisebb jegyét sem mutatta. Az első érintés elmosta az ellenszegülés legkisebb szikráját is. Tudta, hogy vége van. Mindennek. Ez a férfi olyan hatalmat gyakorol rajta, hogy neki nincs esélye sem védekezni. Ennyire kiszolgáltatottnak sosem érezte még magát. Ruhák szerte-széjjel hevertek a szobában. A szoba berendezése nagyon hasonlított az előzőre. Hatalmas panorámaablak. Az ágy egy emelvényen, azzal szemben beépített szekrény. Pont, mint ahol felébredt. A bézs fal most inkább szürkésebb árnyalatú volt. Nem mert megszólalni, rettegett, hogy elárulja gyengeségét, hogy lebukik milyen kiszolgáltatott – maradj itt vacsorára – mondta a férfi a főnökösködő hangján, de nem pökhendien, csak határozottan. Jillian eszébe villant John, ahogy többször hajtja nekik: „engedd, hogy azt higgye nyert”. Akkor nem értette, ezt miért mondja az edzéseken, amikor társsal harcoltak. Most világossá vált. Ha az első ütés nem a tiéd, hagyd, hogy azt gondolja nyert.
  • Egy kicsit tudok maradni, de utána mennem kell – mondta a nő, minden bátorságát összeszedve.
  • Menjünk – mondta Paul, miközben már félig felöltözött. Jillian is hamar készen lett. Tudta, hogy a férfi mindig minden eseményt megragad a sajtóban, hogy szerepelhessen és mindig egy-egy igazán szép modell társaságában van lefényképezve. Teljesen másképpen viselkedik, mint John, amikor a főnökük volt. John sosem szerepelt semmilyen újságban, igyekezett a legkevésbé feltűnően élni. A nappaliba mentek, ahol a berendezés most modern lett és a férfi szürke szobájának árnyalata volt az uralkodó a fekete bútorok mellett. Ez is remekül nézett ki, amit már kitalált a férfinak jó ízlése volt ilyen téren. Az imént látott szőke nő és egy fiatalos férfi a kanapén üldögélt, egy-egy tea társaságában. – Lucy. Jack – üdvözölte őket meleg mosollyal Paul.
  • Miért nem kell aggódni? – kapta fel Paul a beszélgetés fonalát, amire beléptek Jillel.
  • Hogy Lucy túl sok csokit eszik – vágta rá Lucy és fanyarul elmosolyodott, mint aki tudja, hogy tudják, hogy bűnös.
  • Engedjétek meg, hogy bemutassam Jillt.
  • Szia Jill, mi már találkoztunk, Lucy vagyok.
  • Helló. Sajnálom az előbbit. – mondta amaz.
  • Semmi baj.
  • Jack Taylor. Paul barátja.

Jill kezet rázott mind a kettőjükkel és nem kellett zseninek lenni, hogy lássa, ki nem állhatják. Nem értette miért, nem is ismerték. Valószínűleg a buta lánykák miatt, akikkel Paul élete nagy részét tengeti. Nem is értette, ő hogyan került a képbe. De igazán nem akarta elrontani ezt a képet a fejükben.

  • Kérsz valamit inni drágám? – kérdezte Paul Jilliantől, miközben töltött magának egy gin-t
  • Egy whiskey-t tisztán – mindkettő szemöldöke a homlokáig szaladt. Paul csak mosolygott.
  • Ne keverd bébi, igyál inkább martinit.
  • Jó lesz az is – mondta és közben próbálta összevakarni az önbecsülésének a darabkáit, amit szerinte ez a férfi tört össze.
  • Hol a kis rosszcsont? – kérdezte Paul Lucytól.
  • Otthon hagytuk a dadának. Hála istennek.
  • Ne haragudj Lucy, már mondtam – bosszankodott a férfi.
  • Mindegy Paul – tette a férfi térdére a kezét. Jillian magát figyelte, a reakcióit a férfival kapcsolatban, látszólag nem volt hatással rá, hogy ez a szőke amazon Paul lábára tette a kezét, meg annak sem, hogy olyan átkozottul dögös nő volt. Látszólag, de belül hol azon aggódott, hogy miért is féltékeny, hol azért, hogy Paul maga lehet az, akitől olyannyira menekülnie kellene. Tovább piszkálta a körmét és nem váltott ki belőle semmi semmilyen hatást. Kívülről. Lucy szemében aggódás vibrált, ha Paulra nézett. Jack szemében inkább huncut vigyor. Nagy lókötő lehetett ő is, míg be nem kötötték a fejét.
  • Miért költöztél be a városba? – kérdezte Jack a barátját és némi hitetlenkedés bujkált a hangjában.
  • Úgy döntöttem, hogy elegem van az utazgatásból. Így közel van a munkahelyem.
  • Na meg a társasági események – kacsintott rá – és Jill te mivel foglalkozol? – kérdezte Jack őszinte érdeklődéssel.
  • Modell vagyok – nem lepődött meg – mi más – piszkálta tovább a körmét.
  • Jill?! – szólt rá Paul – nekik nem kell hazudnod.
  • Eldönthetem én, hogy kinek és mit mondok el? – pattant fel és állt neki. Amit rögtön meg is bánt, de nem tudott megálljt parancsolni a frusztrációjának, a pániknak és a félelemnek. A „hagyd, hogy azt higgye nyert” mantrát elfújta a szél.
  • Jelenleg én vagyok a főnököd és el tudom dönteni, hogy kiben bízhatsz meg – hitetlenkedve nézett rá, de amaz nem bánta meg, amit mondott.
  • És a szex is benne van a munkaköri leírásomban főnök?! – kérdezte kihívóan. A házaspár kínosan mocorogni kezdett ültében. Nem mondott semmit – add ide, amiért jöttem. 
  • Nincs nálam – tekintette befejezettnek ezt a témát és mintha mi sem történt volna a vendégeire koncentrált, akik nehezen vették ezt a hangulatváltozást.
  • Tehát Jill is nálunk dolgozik és most egy titkos feladata van. De meséljetek inkább ti, jó rátok nézni. Lucy gyönyörű vagy, mint mindig.
  • Köszönöm – ocsúdott fel a kérdezett, Jillhez szólt volna, de mégsem tette, aki visszaült a helyére és tovább piszkálta a körmeit. Majd Margaret szólt, hogy kész a vacsora. Átszedelőzködtek az étkezőbe. Paul az egyik asztalfőn ült, Jill mellette, Lucyék vele szemben egymás mellett. Az étkezés közben nem csevegtek sokat. Majd ismét a nappaliba mentek egy kis csevegésre és iszogatásra. A férfiak félrehúzódva valami meccsről beszéltek a konyakjuk felett, a két nő meg bután ült egymás mellett a kanapén.
  • Tudod, Jillian, én nagyon örülök, hogy Paul végre nem egy modellel van – törte meg Lucy a csendet.
  • Csak hibáztunk. Ennyi. Nem kell nagyot gondolni. – mondta Jillian és nem volt benne biztos, hogy mit is gondol erről, hogy ágyba bújt ezzel a férfival, sőt bármit megtenne neki. Szégyellte magát. De félt is, rettegett, hogy igaza van, hogy a férfi mégsem az, akinek mondja magát. És ő ennyire nem látta. Ennyire átverték. Most már azon imádkozott, hogy legyen már vége ennek az egésznek. Az ügynek, az estének, a rémálomnak. Ha megoldotta végre az ügyet felmond és világgá megy. Neki nem kell az igazgatói szék. De azt remélte a legjobban, ha kimegy az ajtón a férfi is csak egy emlék lesz, az összes érzelem csak egy távoli, nem akaratos emlék.
  • Ahogy gondolod – mosolyodott el amaz, mintha ő többet tudna, mint Jill maga az egészről.
  • Paul, ne haragudj, hogy megzavarom a fontos diskurzust, de fáradt vagyok – mondta Jill durcásan
  • Akkor menj fel és feküdj le – mondta a férfi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
  • Mérget vehetsz rá, hogy nem. Add ide, amiért jöttem – mondta amaz tőle eddig szokatlan hangsúllyal, ami a férfinak is feltűnt.
  • Nincs nálam Jillian – mondta ismét.
  • A nem akarod ideadni nem ugyanaz, mint a nincs nálad – a nő kezdett kétségbeesni, ami még jobban kétségbe ejtette, hogy Paul látni fogja – csak te vehetsz ki aktát – gyorsan törte a fejét és amikor megvilágosodott is igyekezett, hogy senki ne vegye észre – mennem kell. Bérelhetek még egy kocsit?
  • Úgy nézek ki, mint egy autókölcsönző? – kérdezte amaz bosszúsan, de mégsem rosszindulattal – vidd el a bmw-t – együtt mentek ki az ajtón, miután Jill elköszönt a vendégektől. A férfi futó csókot lehelt az ajkára, hiszen tudta, hogy el kell intéznie, amit akar, addig úgy sem nyugszik. Szerencsére ebben a kocsiban volt nyomkövető. Jill nem szólt már többet, csak beszállt az autóba és kilőtt, ahogy szokott, még egyszer ránézett a férfira és remélte soha többé nem látja, akkor is, ha ez éppen annyira meg is ijesztette…

Paul keserédes érzésekkel nézett a nő után, majd visszaballagott a vendégeihez, akik kíváncsian várták, mit mond el nekik így, hogy nincs itt a nő.

  • Mesélj! – nyögte Jack, amikor ismét ott ült velük szemben a kanapén a nappaliban. – Ő az a Jillian?
  • Ő az. Kikészít. Szét tudnék robbanni a vágytól, a dühtől, ha mellettem van – mondta a férfi az igazságnak megfelelően.
  • Azt látom, és tudom, mit érzel – Lucy rögtön rácsapott a férje térdére – hallgatunk.
  • Ő is az irányításom alatt dolgozik, de mi már találkoztunk a kinevezésem előtt egy nappal. Akkor nem beszéltünk, csak bámultuk egymást. Mondjuk lehet csak én őt. Lefagytam. Meg sem tudtam szólítani. Másnap bejött az irodába és a volt főnökét kereste, de már én voltam. Akkor már fel voltam készülve, hiszen láttam az aktáját. Kiderült, hogy neki kell kivonnia a forgalomból az imádott főnökét, akivel minden szabályt felrúgva egy érdekes kapcsolat alakult ki közöttük. Végre megtaláltam és tessék. Az életét is elvesztheti ebben a feladatban. Elkéstem.  
  • Szegény – szúrta közbe Lucy, aki szégyellte magát, amiért első látásra elutasította a lányt.
  • A múlt héten sikerült megmentettem az életét, mondanom sem kell, hogyan kockáztattam ezzel a saját munkám. De újra megtenném, viszont szeret a saját útján járni, nem avat be és ezáltal nem lehetek ott, hogy megvédjem. A múltkori is csak véletlen volt. Úgy találtam meg, hogy emlékszel arra a pasasra, aki olyan elvont volt az egyetemen, mindig egy sarokban ült tollal és papírral, amikor már mindenkinek volt laptopja akkor is?
  • Óh igen Brian, azóta híres író.
  • Beposztolta az egyik közösségi portálon, hogy együtt vacsorázott vele. Jill óvatlan volt és nem vette észre, hogy mobillal lefotózza, persze ezek a kütyük, ma már mindent lehet, de mi van, ha elkések? Őrült tempóban vezettem le. És választottam, hogy vagy hagyom őt meghalni vagy én ölöm meg a másik dolgozóm. Döntöttem. Még az akkori házamban lábadozott. Majd szeretkeztünk és lelépett. Lassan az ügy végére ér. El sem tudom mondani, hogy mit érzek…
  • Nincs rá szükség, tudom. – mind a ketten nagyon jól tudták mit jelent neki, hogy elérte a munkájában is, amit kitűzött és azt is, hogy mit jelent a nő megjelenése pont ugyanott, de ezt nem mondták ki – Bár nekem embert nem kellett ölni. Lucy…
  • Igen Drágám. Maradj csak itt, reggel találkozunk. Szeretlek. Ne tivornyázzatok nagyon. – adtak egymásnak egy forró csókot és a nő már repült is haza a kis angyalkájához és szerelemmel telve várta haza a férjét. Utoljára akkor kellett őket kettesben hagynia, amikor Jack elvesztette az édesanyját. Paul egy másféle vigaszt tudott nyújtani neki.

Az egész éjszakát végig beszélgették, felemlegették az egyetemi éveket, de valahogy mindig visszakanyarodtak Jillhez. Mikor már elég részegek voltak, ott a nappaliban tértek nyugovóra és ismét megállapították, hogy munka ide vagy oda, ilyet gyakrabban kellene csinálniuk. A régi idők emlékére…

Tizenhatodik fejezet

A bárban nem változott semmi egy évvel később, amikor visszament. Ismét egy kemény nap. Mostanában csak ilyenek jutottak neki és fáradtnak érezte már magát. Nem fizikailag. Lelkileg belefáradt a folytonos szélmalomharcba. Ő küzdött a jóért, a biztonságért. A családja biztonságáért. A fiai boldogságáért. Egy szebb jövőért, de úgy tűnt, hogy egyszerűen lehetetlen a végére érni a dolgoknak. Még hátra volt egy pár év a nyugdíjig, ahogy a felesége mondani szokta. Igaza van. Éppen csak elkezdte és ha máris ezt érzi az nem jó. Túl korán. De lehet elmúlik majd ez az érzés, csak járjon ennek az ügynek a végére. Persze a csodálatos táncoslány is izgatta a fantáziáját. Sokszor eszébe jutott az elmúlt évben, mégsem akart állandó vendég lenni és ő egy lenni az összes közül, akik csak azért jártak ide. Emlékezett arra a fószerra, aki most is a bárpultnál állt és most is a lányokat nézte. Kért egy sört és ahogy a múltkor is a bárpulthoz ült. A hely tele volt, pedig annyira azért nem volt nagy szám. Szerinte a sört is vizezték. Füsttől bűzlött az egész kóceráj és a piaszagtól természetesen. A fő attrakció sem az a lány volt és csalódottan szállt le a bárszékről. Odament a pasashoz, aki már tavaly is itt volt. A testtartása azt sugározta, hogy ő a királya ennek a szarkupacnak.

  • Hol van az a lány, aki tavaly itt táncolt? – kérdezte. Nem udvariaskodott, így is üvölteni kellett a zene miatt és a tag amúgy sem úgy nézett ki, hogy megérdemli az udvariaskodást.
  • Honnan tudjam kiről beszélsz kismadár. Ez nem jó? Viheted utána. Százötven egy óra – mondta az óriás, a visszataszító kráterekkel az arcán.
  • Nagyon jól tudod kiről beszélek, az egész nem ér annyit összesen, mint amit ő ért – mondta, pedig tudta, hogy a férfi csak teszi a hülyét – de kint is megbeszélhetjük, ha nem akarsz válaszolni – a pasas felhúzta a szemöldökét. Intett egyet és három keményfiú jelent meg. A férfi pedig tudta, hogy ez lesz a következő lépése. Egyébként semmi kedve nem volt verekedni, de ez nem jelentette azt, hogy nem is fog, ha úgy adódna.
  • Beszélgessél velük – mondta amaz és már a figyelme morzsáját sem szentelte neki. Naponta legalább öten kérdezték még mindig, hogy hol van Grace. Nagyon jól tudta, hogy róla beszél ez a csóka is. Jó nagy szarba hagyta az a kurva. Hogy mert egyáltalán teherbe esni? Egy csomó pénztől fosztotta meg. Ezek a nők pedig fabatkát sem értek. Nem voltak rossz csajok, egyszerűen hiányzott belőlük, ami a kicsi Grace-ben megvolt és tényleg senki nem tud olyan lenne. Ezek csak sírnak a jogaikért.
  • De ha visszajövök válaszolsz – súgta neki a férfi, de azért elég hangosan, hogy biztosan hallja és talán a hanglejtéstől Marty sejtette, hogy vissza fog jönni. Ezért inkább ő is kiment a sikátorba. Látni akarta a kimenetelt. Remélte nem hiába fizeti a testőröket. Kint aztán annyit látott, hogy a férfi fel akarja emelni a kezét és az egyik őr már el is vágódott. Egyet pislantott és már a második is kétrét görnyedt. A harmadikban volt minden bizodalma, de az inkább futásnak eredt. A titokzatos férfi kíváncsian várta, hogy a tulajdonos mit válaszol a kérdésére. Hol van a nő?
  • Grace terhes lett és elment, már egy fél éve nem láttam. Se szó, se beszéd lépett le – a férfi annyira megdöbbent, hogy megszólalni sem bírt. Tudta hol lakik, hiszen ő vitte haza. Nem szólt semmit, csak a kocsijába vágódott és eszelősen hajtott. Lehet az ő gyereke. Szegény nő. Sejtette min mehetett keresztül. A házhoz érve aztán nem égett a villany és életnek nyomát sem lehetett látni, benőtte a gaz, minden zárva. Sötétítők behúzva. Baljós sejtelmek kerítették hatalmába. Szerette a feleségét, a gyerekeit is, a munkáját is és jó embernek tartotta magát. Erre valahogy úgy gondolt, egy kis rosszaság neki is járt. Volt időszak az évben, amikor lelkiismeretfurdalása volt, amiért ezt tette, és voltak napok, mint a mai is, hogy tennie kellett valamit ’rosszat’, hogy jobban értékelje a jót. Bekopogott, de nem várta, hogy választ kap. Ahogy sejtette nem kapott. Senki nem jött ajtót nyitni. Másnap visszajött napközben, de akkor sem nyitott ajtót senki. Egy szomszéd sem jelent meg, igaz elég messze laktak. Aztán megint visszajött egy éjszaka és bement magától. Nem kérdezett, csak bement. Úgy érezte tudni akarja mi történt, hol van Grace? A gyerek. Bent aztán olyan döbbenetes dolgot látott, hogy elbizonytalanodott van-e értelme bárminek, amit eddig tett…

Tizenhetedik fejezet

John Maddsen mindig is nyugodt ember volt. Ritkán és nagyon nyomós indokkal lehetett kihozni a sodrából. A felesége ennek szöges ellentéte volt. Most is ott sürgött körülötte és az idegein gitározott. Mielőtt elhagyták a várost, elbúcsúztak a gyerekektől és az unokáktól. Nem mondták miért, de a kimondatlan kérdés és válasz az egész találkozás alkalmával ott lebegett a fejük felett. Nem bánkódott a múltja miatt és ő úgy érezte, hogy mindent ugyanígy tenne újra. Meg újra. Elégedett volt az életével. Nem akarta még befejezni, de ha eljött az ideje, akkor eljött. Tudta, hogy Jill kapja a feladatot, ami csökkentette az életben maradásának esélyeit. Elmosolyodott, mint mindig, ha Jill jutott az eszébe. Lányaként szerette és ő is úgy szerette, mint az apját, de pont azért volt ő a legjobb, mert nem kérdezett csak csinálta a rá osztott feladatot. Pedig, amikor jelentkezett tele volt kérdéssel és lánggal. A kérdések lassan abbamaradtak, amikor már úgy érezte mindent tud, amire szüksége lesz. A láng viszont még a mai napig sem hunyt ki a szeméből. De ez az ügy biztosan megviseli majd. De csak addig, amíg nem talál egy új célt. Hallotta, hogy a munkatársainak pedig rá kell vadászniuk. Amikor először hallotta jót kacagott ezen. Vicces játék lesz. Bob már nincs is a képben.

  • Drágám!? Mit ennél? – kérdezte a felesége Sylvia. Ő kérte, hogy maradjon a városban, de tudta, hogy nem fog. Jött vele. Azt mondta, ha ő nem lesz, neki már felesleges lennie…
  • Nekem mindegy – tudta, hogy mire várnak, de azt nem, hogy miért. De nem kérdezett, egy ilyen feleség megtanul nem kérdezni, csak beletörődni. Sosem tudta neki ezt igazán meghálálni, hacsak nem a pénzzel. Sejtette már nincs olyan sok idő és a kis Jill ideér…
  • Hol van már? – töprengett John egy héttel később, kezdett aggódni, a jól bevált karosszékében ült a sötétben, a nappaliban, az ablakkal szemben. A felesége már régen aludt. Neki valahogy ez nem ment, mióta kijöttek a városból. Kezdte unni ezt a macska-egér játékot. Az utolsó információja szerint Steve és Jill elhagyták a nyaralóját. A telefon ismét csörögni kezdett. Gyorsan felvette, nehogy Sylvia felkeljen rá.
  • Igen?
  • Helló főnök! – nem volt a főnöke, egy szinten voltak, azelőtt pedig társak, mégis így hívta, ezzel fejezve ki, hogy mennyire tiszteli. Olyan régen ismerték egymást, hogy annak már idejét sem tudták. Együtt jártak iskolába, és együtt is jöttek ide dolgozni. Mind a kettőjük szülei szegények, de dolgos emberek voltak, így egymást ösztönözték, hogy nekik több legyen, és ne egy gyárban dolgozzák le az egész életüket. Egy filmben látták együtt egy osztálytársuknál, akinek volt tévéje, hogy az ügynökök hogyan dolgoznak. Visszagondolva nem volt életszerű, ők mégis mindent megtettek, hogy azok legyenek. Egy gyermeki álmuk vált valóra, sajnos voltak olyan napok, hogy azt kívánták ez az álom bár ne vált volna valóra. Amikor Dante elvesztette a karját, amikor John szüleire rászakadt a gyár és ő külföldön volt bevetésen, amikor Danténak megszületett a fia, de a munka miatt nem volt jelen, amikor túl soknak tűnt a lemondás, akkor emlegették fel egy-egy sör mellett, hogy bár egy beteljesületlen kívánság lenne.  
  • Szia Dante. Mi a helyzet?
  • Sara is meghalt, de nem Jill ölte meg, őt védte valaki. Nem tudjuk, hogy ki. És Paul kivette az aktát, hogy kinek azt nem kötötte az orromra. Viszhall.

Minden ilyen alkalommal igyekeztek rövidre zárni a beszélgetést, hogy ne lehessen bemérni őket. Akkor minden rendben van, Jill jó úton jár. Csak legyen elég ideje véghez vinni…

Tizennyolcadik fejezet

Marty eléggé kiborult, hogy az aranytojó tyúk bekapta a legyet. Alkudoztak, hogy meddig tudja még csinálni. Ellátta mindennel, hogy könnyebb legyen és a végén már egy bővebb babydoll-ban táncolt. Magánszámra pedig már nem küldte. Aztán már nem kellett mennie. De elvolt a félre tett pénzéből. Nagy sétákat tett, várta, hogy a gyermeke megszülessen. Még mindig akadt pillanat, hogy teljesen elöntötte a mindent elsöprő pánik, de igyekezett túllépni rajta a gyermekének egészsége érdekében. Nem adta fel, hogy eladja a házat és a városba költözik, ahol szerinte több lehetősége lesz majd a babának érvényesülni. Itt amúgy sem maradhatott. A legközelebbi bolt is kilométerekre volt, az orvos is. Mielőtt a szülei meghaltak volt tervben, hogy elmegy jogosítványt csináltatni, de ebből nem lett semmi. Ahogy a karrierjéből sem. Szerencsére Marty néha eljött és miután a fejéhez vágta, hogy cserbenhagyta és ott hagyta a szarban, azért megkérdezte, hogy szüksége van-e valamire. Néha az orvoshoz is elvitte ellenőrzésre. Mondjuk volt olyan alkalom is, hogy csak eljött, kiabált vele és elment. Utálta azt az érzést, hogy rá van utalva valakire. Főképpen arra, hogy Martyra.

A lakásért mondjuk fizetnie kell a városban, de azt tervezte a ház árából ez simán menni fog. Amikor már bölcsődés lesz, elmehet dolgozni. Egy normális munkahelyre. Boltosnak vagy ilyesmi, amihez nem kell képesítés.

Közeledett az idő és ő minden szakkönyvet elolvasott, mindent megnézett, amit erről szólt, de mégis félt egy kicsit a szüléstől. Őt nem fogja bíztatni egy boldog apuka, nem viszi majd utána a kismamatáskáját, ha valamit elfelejtett. A nagyszülők sem fogják várni az unokájukat. Egyedül lesz. Néha elsírta magát emiatt, de a napok többségében nyugodt volt, boldog és várakozó. A kicsi nagyon mocorgós volt, máris szerette a zenét és a szappanoperákat, ahogy ki tudta venni a mozgásából. Szerette az édeset, de a savanyút egyáltalán nem. A gombától rendesen rosszul volt, de ezt egy cseppet sem bánta. Alig hitte el, hogy a kezében fogja tartani nemsokára. Mindent elzárt a házban, eljött a nagy nap. Összepakolt a lakásban, hogy mikor hazajönnek, ne legyen rumli. Lehozta a padlásról az ő egykori bölcsőjét és minden tartozékát. Nem akart sokat költeni. Még nem hirdette meg a házat, úgy gondolta vár egy hónapot a szülés után, amíg a baba is és ő is megerősödik. Minden lekapcsolt és bezárt. Visszanézett a házra és már arra gondolt, hogy itt már nem egyedül fog visszajönni.

A szülés minden komplikáció nélkül lezajlott. Senki nem furcsállotta, hogy egyedül van, úgy tűnt elég gyakran előfordul ez. Mindenre megesküdött, hogy ő sosem hagyja egyedül a gyermekét, bármi történjék is. Aztán a saját szüleire gondolt, akik nem önszántukból hagyták ott és nem szabadna, hogy dühös legyen rájuk, leszidta magát és korrigálta, hogy reméli, hogy semmi olyan nem fog történni, hogy neki egyedül kell hagynia a gyermekét. Amikor a kezébe adták, az anyaság melegsége járta át, aminek eddig a létezéséről sem tudott. Most aztán megértette, miért csak az édesanyja tudott úgy ránézi ahogy. Ez a semmivel össze nem hasonlítható érzés, amikor azt képzeled mindenre képes vagy és mindent megteszel, mert már van egy gyermeked, egy kis lény, aki a te felelősséged és nincs semmilyen más választásod. Teljesen átérezte az anyai szeretetet. Pedig volt benne egy félsz, hogy mi történik, ha neki nem fog sikerülni, ha haragudni fog, ha negatív érzései lesznek. De ilyen szóba sem jöhetett, amint megkapta a kis szeretetcsomagot, már elengedni sem akarta többé. A nővérek úgy vették el a kezéből, amikor aludni kellett menni. Mivel mind a ketten rendben voltak, másnap már mehettek is haza. Taxit rendelt, a kórházban ellátták jó tanácsokkal és kapott egy rakás ajándékot a nővérektől, akik látták, hogy egyedül van, kimentek a szünetükben és vettek neki egy pár apróságot, amire szüksége lehet. Annyira meghatotta a dolog, hogy sírva búcsúzott tőlük. Beültek a kocsiba és alig várta, hogy megkezdjék nem könnyű, de szép életüket együtt, ketten. Amint megállt a taxi, óvatosan emelte ki a kisbabát, a sofőr pedig elvitte a táskáit a kapuig. Gyorsan nyitotta és zárta a kaput, majd az ajtót, nem figyelte, amint a taxis elhajt. Hallotta a hangot, de nem figyelt már oda. Mikor egy idő után a nagy pakolás közepette kinézett, látta csak, hogy az autó még mindig ott áll és a férfi benne ül. Nem értette a dolgot, azt gondolta, hogy amaz talán rosszul van. Betette a babát már tele pocakkal a hordozóba és kiment, hogy megkérdezze a sofőrt, hogy minden rendben van-e. De az jelezte, hogy minden rendben, csak várnia kell egy fuvarra. Grace ezt nagyon furcsállotta, mert nem volt a közelükben senki. Lassan tért nyugovóra. A kisbaba eddig tökéletesen viselkedett egy hangja sem volt, csak két óránként jelezte, hogy éhes. Erre tartogatta az elmúlt időszakban az erejét, Grace tehát elég jól viselte a gyakori etetést. Álmosnak álmos volt, mégis tudta, hogy ez az idő erről fog szólni. Két óránként ébred, hogy etesse a babát. Még ő is fiatal volt, így bírta, sőt élvezte minden pillanatát. Ahogy a gyermekére nézett, elégedettség töltötte el. Nem lesz többé egyedül. Hirtelen nem bánkódott már a beteljesületlen álmok és szerelmek miatt. A munkája miatt, a fiatalsága és az élete miatt. Minden boldogsága ebben a csöppségben volt. Elképzelte, ahogy mellette növekszik és csak ő a felelős érte. Éjfél körül aztán megint eljött az etetés ideje. Szinte csukott szemmel ment a bölcsőhöz, ami a szobájában az ablaknál állt, ami az utcára nézett. Mindent ugyanúgy hagyott, ahogy a szülei idején is volt, nem akarta elűzni, vagy megsérteni az emléküket. Úgy érezte, ha elmozdítaná a dolgokat az eredeti helyükről meggyalázná az emléküket. A házat is így tervezte eladni. Mindenestől. Egy pillanatra pillantott fel és a sofőr az ablakánál állt és őt nézte. Jeges rémület futott át rajta. A gyermeke. Gyorsan rápillantott. Mire visszanézett a férfi eltűnt. Arra gondolt, csak a képzelete játszott vele. Gyorsan felkapta a kisbabát és a mellére tette, hogy ne sírjon tovább. Hallotta, amint nyílik a bejárati ajtó. A rémület visszakúszott a szívébe. Gyermeke csendben evett és neki nem volt szíve levenni a melléről. Gyorsan járt az agya, hova menekülhetne, de sajnos nagyon jól tudta, hogy sehová. Ha el is bújna, a férfi megtalálná. A kertbe öngyilkosság lenne menni. A legközelebbi szomszéd nagyon messze volt. Hallotta a lépteket, amik elhalkultak a szobája előtt. A férfi egy késsel a kezében nyitotta ki az ajtót és Grace mégiscsak sikított egyet, bár tudta, hogy hiábavaló.

  • Kérem, ne bántsa a gyermekem – zokogta. A gyerek már nem volt a kezében, a takaró alá rejtette hirtelen – nincs pénzem – mondta.

A férfi egy szót sem szólt, csak a késsel a kezében közelített hozzá. A nő nem akart menekülni. Nem is tudott volna hová. A gyereke nélkül amúgy sem ment volna. Védelmezőleg elállta az utat a férfi és a gyermeke között. Nem akarta megadni magát harc nélkül, de két napja szült, tudta, hogy nem sok erő van benne. Mikor a férfi felemelte a kést, hogy lesújt vele, ő is maga elé emelte a két kezét ösztönösen, védekezés gyanánt. De a férfi ezt csak elterelésnek szánta, éppen ezt a lépését számolta ki. Mikor a teste védtelen volt, olyan ütést mért a nő gyomrába, hogy az rögtön összeesett, hiszen csak két napja szült. Nem is kelt fel onnan, de a férfi biztosra akart menni, könnyed mozdulattal elmetszette a nyakát. Majd felkapta a gyereket és távozott…

Tizenkilencedik fejezet

Mielőtt a szüleimhez rohannék, elintézek egy pár telefont és sajnos visszaigazolásra lelek. Még mindig nem foglalkozhatok azzal, hogy mindaz, amit felépítettem, elértem és méltán büszke is voltam rá az évek alatt, két hét alatt omlott porrá. Nem foglalkozhattam az önmarcangolással. Azért nem, mert John ezt várná. Mert hallom, ahogy a fülembe ordítja, hogy: „te nem adhatod fel” – mennyit hallottam ezeket, amikor morcoskodtam az elején a túlórák miatt. És ez visz előre. Akkor sem, ha máris darabokra hullottam és akkor sem, ha életemben először voltam szerelmes és ez annyira fájt. Annyira fájt egy olyan embert szeretni, aki ezzel visszaélt. A szívem ketté akart hasadni, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Dantéhoz tartottam, hiszen ő tudott mindent és az ismételt vakságom már fel sem róttam magamnak. Egy pár évvel ezelőtt, mikor a főnöknél tettem meg a szokásos jelentésem az irodában, éppen bent volt Dante is és megbeszélték, hogy a főnök átmegy hozzá és isznak egyet. Már öregnek tartották magukat, hogy beüljenek valahová. Danténak nem volt felesége és a fia éppen az egyetemen volt. Akkor nem tartottam fontosnak, de mégis megjegyeztem a címét. Akár egy buzgómócsing, aki egyetemen jegyzetel, úgy jegyzeteltem én is, az agyamba. Nem tudom mire számítottam, de nem erre: egy olcsó lepukkant környéken egy garzon szerűség. Több lakás egy tömbben, a harmadik emelet és a tizenhármas lakás felé vettem az irányt. Ahogy leállítottam a kocsit, hirtelen eszembe villant, hogy biztos van benne nyomkövető, amivel Paul egyenes adásban nézheti, merre járok. Ezt nem akartam, még nem. Tovább hajtottam, bár ezzel már elkéstem. Így nem is mentem messze. Leállítottam a kocsit, és neki is iramodtam, hogy mindenkinél hamarabb érjek oda. Nem számítottam semmilyen csapdára, ellenőrzésre, hiszen ezt a házat, ha fizetnének valakinek sem közelítené meg. A főbejárat tárva nyitva, a lift éppen elfoglalt volt, így a lépcsőnek vetődtem. Olyan bűz volt az épületben, mintha valaki éjt nappallá téve paprikást főzne, pisilne és csak az isten tudja még mit. Gyorsan felértem a harmadikra és meg is találtam a lakást, aminek az ajtaja sajnos már résnyire nyitva volt. Talán mégis elkéstem. Előkapom a fegyvert, a csővel nyomom be az ajtót, amíg én kint lapulok. Várok öt percet, semmit mozgás. Ez persze nem jelent semmit. Arra számítok, hogy ha bent van valaki, azt várja, hogy úgy cselekszem, ahogyan tanultuk: lebukva osonok be. Ehelyett ágyúgolyóként robbanok a nappaliba. De senki nincs ott, csak Dante. A saját vérében fekszik, életjelet nem nagyon ad. Azért mégis körbe nézek a lakásban, de tényleg senki nincs bent. Letérdelek mellé. Elkéstem. Nem tud nekem már semmit mondani. Eszméletlen. Kihívom a mentőt névtelenül és lelépek.

Egyedül vagyok, mint az ujjam. Úgy is ehhez vagyok szokva. Steve hívogat és Paul is, de nem is reagálok. Bevágódok a kocsiba és a szüleimhez veszem az irányt. Ryan még nem írt semmit. Aggaszt a dolog. Ezerszer mondtam, hogy költözzenek el onnan. A semmi közepén egy erdőben, nagyon veszélyes. Főleg úgy, hogy egyik sem még csak egy legyet sem ütne le, mert szerepe van a körforgásban. Se egy fegyver, de még egy csúzlijuk sincs. Kiteszem a villogót, de hangot nem ad. Mire nem jó a főnök kocsija? Senki meg nem állít, hasíthatok, mint a szél. Ha a testvéreimre gondolok, mindet elvetem, de ha választanom kell és kell is, Bent tárcsázom. Ő a legkomolyabb mind közül és vele lehet is beszélni. Karol még anyáéknál lakik. Edward egy bohóc. Katienek már megvan a saját családja, minek idegesíteném.

  • Szia, Jill vagyok – mondom, mikor megválaszolja a hívást. Már jócskán beesteledett, de nem gondolom, hogy egy huszonhárom éves srác éppen most térne nyugovóra.
  • Új telefon? – kérdezi és én égre emelem a tekintetem. Jellemző. Mi is érdekelné a fiúkat, ha nem az elektronika kütyük. Amíg az én koromban a huszonhárom éveseket teljesen más foglalkoztatta.
  • Mondjuk. Hol vagy most? A koleszban? – kérdezem és igyekszem, hogy a hangom ne áruljon el félelmet – Edward?
  • Nem vagyok az anyja. Én itt vagyok, igen. Miért? Mi a baj Jillian? – kérdezi és tudom, hogy tudja. Nem vagyunk vérszerinti testvérek, amikor kicsik voltunk utáltuk egymást, azóta viszont felnőttünk és nem csak életkorunkat tekintve. Megismertük és megszerettük egymást és próbáltunk előnyt kovácsolni abból, ahogy az élet bánt velünk.
  • Megoldom. Csak azt akartam kérdezni, hogy anyáék tapasztaltak e valami szokatlant, amit említettek? Eltűnt valami apróság a házból? Fura zajok?
  • Nem mondtak semmit, de tudod, hogy sosem panaszkodnának. Karol mondott valamit – böki ki – de nem figyeltem rá, mert olyan kis lányos hülyeségnek gondoltam.
  • Mit? – kérdezem kétségbeesve és már nem is tudom titkolni.
  • Azt mondta, hogy szerinte követi valaki – jeges rémület szorította össze a bensőm. Szólalni sem bírtam.
  • Mikor mondta ezt? – kérdezem, amikor meg bírok szólalni.
  • Olyan egy hete. Odamenjek? – kérdezi.
  • Dehogy. Már úton vagyok. Annyit tegyél már meg nekem, hogy mindenkit felhívsz és megbizonyosodsz róla, hogy mindenki jól van. Kérlek. Ne mondj senkinek semmit rendben? Az a lényeg, ha mindenki jól van, akkor felejtsd el ezt az egészet. Ha nem akkor hívjál vissza. Megteszed?
  • Nem tudom, mindig úgy fogsz velem beszélni, mint amikor öt évesek voltunk?
  • Ne most Ben – kérem, de elmosolyodok. Egy fanyar mosoly. Az én testvéremre.
  • Elmondod mi történik? – firtatja.
  • Majd beszélünk – ennyit mondok és leteszem.

Még egy óra amíg odaérek. Ezzel a sebességgel is. Alig vannak már az úton. Késő van. A szüleimnek és Karolnak már nem kellene ott lennie. Már akkor sem kellett volna, amikor Ryan megérkezik, de nem merem felhívni őket, mert mi van, ha pont én árulom el őket? Már elég közel járok, amikor Ben visszahív, ami jót nem jelent.

  • Anyáék nem veszik fel a telefont – mondja minden bevezető nélkül – elindultam haza.
  • Maradj, ahol vagy Ben. Ne kelljen még miattad is aggódnom.
  • Már késő. Az állomáson vagyok. Már a jegyem is megvettem – mire odaér valószínűleg már mindenen túl leszünk. Reméltem.
  • Akkor otthon találkozunk – bontottam a vonalat morcosan. Kölykök.

A házat egy irányból lehet megközelíteni. Nem is próbálkozom. Egy közeli elágazás mellett döntök. Mondanám, hogy a hazai pálya előnye, de Ryan ugyanezt gondolta, mert a Crysler is itt áll. Magamhoz veszem a fegyverem, tartaléktárat. Minden mást a kocsiban hagyok. Csend honol, csak az erdő szokásos hangjai fogadnak. Szemem még szokja a sötétséget. Szart se látok, a fülemre hagyatkozok. Azt biztos nem tudta Ryan, hol van innen a titkos ösvény a házhoz. Szerencsére volt annyi eszem, hogy átöltöztem a kocsiban. Az éjszaka színeit viselem. Igyekszem nem feltűnő lenni. Amint rátalálok az ösvényre egy fa mögött lapulva várok öt percet, de nem hallok az erdőtől eltérő zajokat. Lassan fordulok rá az útra. A ház még nem látszik. Mióta nem jártam itt, minden virágzásnak indult, hatalmas koronák, lombok segítenek a bujdoklásban. Száz méterenként megállok és várakozok. Már látom a házat, ahol ég a villany. Egy idegen autó áll a behajtón. A házban nem látok mozgolódást. Ebből az irányból. A nappalira látok rá az alsó szinten, az emeleten a szobákra. Az enyémre és a szüleimére. A többieké a másik oldalon. Az utolsó száz méteren meg akarom kerülni a házat, hogy ott is fel tudjam mérni a terepet. Egy sérült lélegzetvételét hallom, ahogy megállok a kötelező öt percre. Leskelődök, honnan jön a hang. Ryan egy fának veti a hátát, nehezen lélegzik, de él.

  • Helló Ryan – mondom neki, amikor mellé kúszok.
  • Amikor kiszálltál a kocsiból is hallottalak – szivat – na jó, azt azért nem, de az utolsó száz méteren mindenképpen. Ide érzem a félelmed szagát. – tényleg így van. A családomról van szó. Nem reagálok.
  • Helyzet? – kérdezem inkább.
  • Egy fegyveres. Elsős nagypofájú.
  • Jason? – kérdezem meghökkenve.
  • Nem kértem el a személyijét. Dante fia – és itt ismét leesik egy tantusz.
  • Ki van bent? – kérdezem és érzem, hogy eszemet veszi a szeretteim elvesztésének tudata.
  • Mindenki. Amikor ideértem már itt volt. Próbáltam leszedni, próbáltam bemenni. Igazad volt, azt akarta, hogy ide gyere. Azt mondta nem öl meg, hogy tudjak neked szólni, hogy lemészárolja a családod.
  • Nem szóltál. – róvom fel neki.
  • Ismerlek Jillian, tudtam, hogy eljössz.
  • Bemegyek – otthagyom, hátra osonok. A konyhában ülnek. Apa, anya és Karol. Jason sétál körülöttük. Az emeleten is égnek a lámpák, de nincs fent senki. A házba több bejárat is van. Régen a Karol szobája volt az enyém. Ott be tudok menni az erkélyen keresztül. Vagy a pincén keresztül. Hezitálok. Jason járkál az asztal körül és beszél hozzájuk. Senki nem szól semmit. Karol arcáról színtiszta félelem olvasható le. A szüleim inkább megtörtnek tűnnek. Ezért akartam én elvágni velük az összes kapcsolatot, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Soha. Mérges vagyok. Az én hibám. Ez is. Később sajnálod magad Jill – korholom magam. Valamiért úgy gondolom nagyon jól tudja, hogy be lehet menni máshol is. Az erkély mellett döntök. Fiatalon gyakran szöktem ki itt. És a szüleim sosem tudták meg. Azt igen, hogy elszöktem, de azt nem, hogyan. Karol pedig túl jó kislány, sosem tenne ilyet. Engem senki nem vádolhat azzal, hogy kíméltem volna az idegeiket, hogy hagytam a szüleimet ellustulni. Éjszakákat aggódhattak át miattam. Egyik gyerek sem volt ilyen annak idején, csak én tartottam megerőltetőnek követni a szabályokat, és mégis hol dolgozom most? Na ugye. Azért lehet ezen változtatni. Arra apellálok, hogy senki nem gondolja, hogy úgy lógok be, ahogy annak idején olyan nagyon akartam kifelé szökni. Így tíz évvel később, nagyon egyszerűnek tűnik átmászni a fáról az erkélyre. Ott is várakozok. Megfontoltan kukucskálok be az ablakon. Látom a fényárban, hogy Karolt már a szobából rángatta ki. Az ágya szépen előkészítve lefekvéshez. Belépek és tudom, hogy a padló második deszkája recseg. Óvatosan kerülöm ki. A hazai pálya előnye. Az ajtónál megint várok. A folyosó üres, ahogy gondoltam is. Kibiztosítom a fegyvert. A lépcső felé indulok, elhaladok Ben és Edward szobája előtt. A lépcső tetején igen védtelen vagyok, mégis várok egy kicsit. Hallom, ahogy Jason azt ecseteli a szüleimnek, hogy milyen egy törtető kurva vagyok és minden lehetőséget elveszek előlük és most még le is feküdtem az igazgatóval, hogy az enyém legyen a széke. Érdekes feltételezés. Színtiszta gyűlöletet hallok ki a hangjából. Nem is ismer. Az alagsor bejáratára látok rá, ami most hirtelen felpattan és Ryan jelenik meg rajta. Fegyver a kezében, vigyor az arcán:
  • Csatlakozz hozzánk Jillian – mondja – gyere le nyugodtan a szüleidhez és Karolhoz – dobd el a fegyvert, Jill. Gyere le szépen, lassan, látni akarom a kezedet. Okos kislány – leteszem, kérés nélkül a tartalék tárat is mellé helyezem. Azért is küldtem el a szüleimet, mert motoszkált bennem ez a gondolat. Valahol mélyen. Az üzenet miatt, mert nem volt ott, amikor én kerestem. Paul miatt, amiről nem tudott senki, csak Steve. Lemegyek, bevár. Maga előtt lökdös a konyhába, ahol a szüleimen és Karolon is félelem cikázik. Jason vigyorog, de a tekintetében színtiszta gyűlölet. Rájuk koncentrálok, miközben felmérem a terepet. Az erkélyajtó résnyire nyitva. Vaksötét van odakint. Mind a kettőnél fegyver. Jason a szüleim mögött áll, Ryan mögöttem.
  • Ez egy nagyon jó példa arra, hogy miért engem választottak Ryan – hergeltem – egyedül neked ez nem ment volna. Kellett egy kis hülye, akit ugráltattál. És még az apját is kinyírtad – el akart hallgattatni, de már késő volt és tudta ezt. Nem is gondolkozott sokáig, mielőtt Jason számon kérhette volna, már a padlón hevert a vérében. A szüleim és Karol akkora sokkban voltak, hogy egy hang nem hagyta el a szájukat a lövésre, ami mondanám, hogy akkorát dörrent, hogy mindenkit felvert egy mérföldes körzetben, de itt nem volt senki több mérföldön belül. És így már csak ketten voltunk. Én sem teketóriáztam, még Jason alig ért földet, már felhúztam a könyökömet, de Ryan számított rá, így kitért az ütés elől, ami mégis súrolta egy kicsit, de semmilyen kárt nem tett benne. Távolabb lépett, rám szegezte a fegyverét. Védtelenül álltam előtte, rúgással sem tudnám fegyvertelenné tenni. Ezért tovább folytattam a dühítését arra alapozva, hogy akkor nekem támad és békén hagyja a családom – nyilván én érdemlem meg azt a vezetői széket. Egy fegyverrel hadonászol? Ráadásul egy Glockal? Mennyi esélye van, hogy még egyszer el tudod sütni? Vagy csak ismét te fogsz besülni? – amiért Bob is mindig lebaszott, hogy a glock nem megbízható, miért azt használom, ne használjam. Bármi mást, csak azt ne. Aránytalanul nehéz, pontatlan. Én mégis ragaszkodtam hozzá, hiszen értettem hozzájuk, engem még sosem hagyott cserben. Elbizonytalanodott és én erre vártam. Közelharcban megverem. Tudtam. Nem mondom, hogy nincs esélye, de nem sok. – harcolj inkább velem. Vagy félsz, hogy kikapsz? Egy csajtól? – eldobta és nekem sem kellett több. Rárontottam. Semmi nőies és sportszerű nem volt a mozdulataimban. Amint a fegyver a földön landolt, közelebb ugrottam és egy jól irányzott ütéssel eltörtem az orrát. Meg se rezzent. Záporoztak rá az ütéseim, az orra vérzett, de csak mosolygott, annyira groteszk volt. Tudtam, hogy kivárja, amíg lefáradok, de volt még valami. Távolodott, közeledett, hagyta, hogy néha elérjem. Előre tudtam a mozdulatait, valahogy mégsem tudtam leállni. Már köröztünk egy ideje és tényleg fáradtam is, amikor neki is sikerült bevinnie egy csali balhorgot. Reccsent az állkapcsom, hiába húztam el a fejem, már késő volt. – Mi lesz Ryan, ha megölsz? – tényleg kíváncsi voltam. Azt hihette, hogy csak elterelésből beszéltetem.
  • Nem érdekel már Jill. Én akartam lenni az igazgató. Steve után én vagyok a rangidős. Őt pedig számításba se veszem. Vagy három hete John edzés után közölte velünk, hogy ha neki mennie kell, te fogod megkapni a helyét. Aminek mindenki örült, de én nem, mert a belemet kidolgoztam, hogy én legyek ott. Te vagy a legújabb a csapatba. Attól, hogy az apád, még nem vagy jogosult semmire! – üvöltötte és mikor a tudatomba érkezett ez a mondat, lefagytam. Természetesen erre várt. Nem hittem a fülemnek. Csak álltam ott. Ránéztem a nevelőapámra, aki mindig mellettem állt és támogatott. Aztán most kiderül, hogy John az igazi apám? Azért viselkedett velem másképpen? Mert ő tudta? Most az ő ütései találtak el engem, én mégsem tudtam mozdulni sem. Nem is láttam semmit. A könnyek elfutották a szemem, álltam és tűrtem a csapásokat – Szóval nem tudtad? Már úgy is mindegy Jill, mert őt is kicsináltam – akárha valaki felrántott volna a víz alól, eszméltem fel, de nem mozdultam, még nem, kivártam a megfelelő pillanatot, hagytam a dühöt gyülemleni a bensőmben, csak szívtam magam vele. Ő azt láthatta, hogy még mindig le vagyok dermedve, de mikor közelebb lépett, elkaptam a nyakát és egy mozdulattal törtem ki. Együtt zuhantunk a földre, de csak ő volt halott.
  • John?! – kérdeztem csak úgy a levegőbe. A szüleim és Karol még mindig dermedten ültek. Tudtam, hogy cselekednem kellene, de nem ment. Moccanni sem bírtam, kikapcsolt az agyam és a testem is azon volt. Aztán megérkezett Paul és Ben. Én maradtam a padlón. Aztán mentősök jöttek. Én még mindig a padlón. Pedig mennem kellene, tudom. Johnért. Johnhoz. Nem hallottam semmit, csak láttam a mozgolódást. Paul előttem térdelt. Mondott valamit, de nem értettem semmit. Menekülnöm kell. Tőle. Nem megy. Csak nézek rá. Felhúztak a földről és egy mentőkocsiba tettek. Onnan ismét képszakadás….

Huszadik fejezet

Mégsem úgy reagált, ahogyan várták…Paul erős maradt és sosem adta fel, hogy megtalálja a kislányt, aki az anyja után a szívébe férkőzött. Kiállt a gyengébbek mellett, verekedett, ha kellett és egy percig sem akart oda visszamenni, ahonnan olyan nehezen jött ki. A mély depresszióba, ahová anyjának halála és az új környezet sodorta. Jól emlékezett mindenre, ki volt mellette és ki volt ellene. Mindenki ellene volt, kivéve Ms Ryant. Ő volt az egyetlen, aki adott neki esélyt. Nem verte, nem büntette meg, nem ítélte el és egyáltalán, aki emberszámba vette. Nem menekült már némaságba, kiállt az igazáért és a gyengébbekért. Élvezte a verekedést. Élvezte, hogy végre nem ő a szenvedő fél és azt is, hogy meg meri tenni. Egész egyszerűen az a gyönyörű, kedves kislány megmutatta neki, hogy ha ő erős, akkor meg tudja védeni. Az anyját is neki kellett volna az apjától megvédenie, de akkor még túl kicsi volt. De ha most jönne az apja, bármit megtenne, hogy megvédje az anyját. Sajnos már nem volt anyja. Senkije nem volt, amíg nem jött ez a csoda az életébe. Úgy érezte most már megállíthatatlan. Meg fogja találni és örökké vigyáz rá. Ez adott neki erőt. Nem hunyászkodott meg többé. Szigorúan maga előtt tartotta célját, senki és semmi nem tántoríthatta el ettől. Mondjuk megpróbálták. Tudta, hogy neki ez az egy esélye van egy végre boldog életre. Mert a düh néha annyira elhatalmasodott rajta, hogy úgy gondolta, csak a kislány tökéletes jósága foghatja vissza valamennyire. Ms Ryan természetesen ott volt neki és segített mindenben, de neki is meg volt a maga élete. Erre készült és várt az elkövetkező években. Edzette a testét és az eszét. Éppen Ms Ryanhez tartott a könyvtárba, hogy a felvételire készüljenek, amikor a tanári szoba előtt elsétálva, nagy gratulációra lett figyelmes. Megállt és hallgatózott. Már csak egy éve volt és mehetett az egyetemre, amit alig várt, mert egyre közelebb vitte az álmai megvalósulásához.

  • Öröm volt magával dolgozni, Shanon – mondta az igazgató Ms Ryannek, hiszen őt hívták csak így – legyen sok öröme a gyermekáldásban. Az igazgató egy öreg, idegesítő fószer volt, akit sosem láttak, csak az ünnepségeknél szerencsére.
  • Köszönöm Peter, Öröm volt itt dolgozni. Most mennem kell. Viszlát – mikor kilépett a tanári szobából, szembe találta magát Paullal, akihez igyekezett. Személyesen akarta elmondani neki, de az arcára nézve az mindent hallott. – Paul, várj – szólt utána, mert látta, hogy a fiú készül elrohanni.
  • Maga is? – kérdezte vádlón. Azóta nem borult ki… Máris előre félt, hogy kiben vagy miben fog kárt tenni.
  • Paul, hozzád indultam. Beszéljük ezt meg – mondta a nő békülékenyen. Ő is nagyon jól tudta mi történik, ha a fiú felidegesíti magát. Egy angyal volt, egy okos, értelmes, helyes fiú, amíg valaki fel nem bosszantotta, akkor vadállat lett, aki fejeket tört be, vagy bármilyen csontot, bárkinek, aki éppen a közelben volt.
  • Nincs mit megbeszélni. Elmegy – mondta a fiú dacosan, ami vészcsengő volt, mind a ketten tudták.
  • Paul kisbabám lesz. Már el kell mennem – mondta a nő és nézte a fiú reakcióit. Az csak állt, mintha hezitálna, kitörjön-e vagy sem?
  • Tudom, csak még nem készültem fel – mondta, miközben a táskáját szorongatta és a padlót nézte.
  • Gyere menjünk a könyvtárba – szólt neki kedvesen, de határozottan. Remélte elmúlt a vihar, mert a fiú követte – mindenre fel vagy készülve Paul – mondta, amikor már a könyvtárban egy asztalnál ültek egymással szemben. Egy pár diák lézengett, de senki nem figyelt rájuk. A könyvtárosnak pedig a színét sem látták – a felvételire és az életre is – folytatta – Nagyon büszke vagyok rád – kitörölt egy könnyet a szeméből és igyekezett a többit kipislogni, hiszen ez nem segít a fiún.
  • Gondolja? – kérdezett vissza amaz, mikor ismét felemelte a fejét.
  • Természetesen Paul. Kitűnő tanuló vagy, erős, egészséges, sportos.
  • Mi lesz velem maga nélkül? – kérdezte, mert ismét rátört az a bizonytalanság, ami olyan sokat kísértette életében.
  • Minden rendben lesz – tipródott valamin és nem tudta végül mondja-e? – Bármikor meglátogathatsz. Nem lakom messze innen.
  • Igen. Természetesen – de a fiú nagyon jól tudta, hogy sosem fogja – mennem kell edzésre. Viszlát Ms Ryan, vigyázzon magára.
  • Te vigyázz magadra, Paul – mondta a nő és mikor a fiú kilépett a könyvtárból, csak megengedett magának egy kis elérzékenyülést. Több mint tíz éven át kísérte végig a fiú életét. Fontos volt neki. Emlékezett, amikor a kórházba vitte, vagy amikor magához ölelte egy-egy verekedés után. Emlékezett a szótlan fiúra, akit mindenki bántott, aztán persze a falkavezérre. Már kész férfi. Az isten tudja csak min mehetett keresztül és mégis helyt állt. Nem kallódott el, ahogy sokan mások. A kitartása pedig csodálatra méltó. Ha csak a fele iskolának ilyen lenne az eltökéltsége, az övék lenne a legjobb iskola az országban. Mindenesetre remélte, hogy minden jól alakul a fiú életében. Megérdemelte…

Paul ismét dühös volt. Elhagyta a könyvtárat, igyekezett minél gyorsabban az iskola területéről is lelépni, mielőtt bárkiben olyan kárt tenne, hogy végzetes következményei lennének. Nem tehetett róla. Hiszen Ms Ryan volt az egyetlen az életében jelenleg és már tíz éve, aki valamennyire is érdeklődött iránta. A fékezhetetlen düh kitörni készült és nem volt benne biztos, hogy megálljt tud parancsolni neki. Hiába hívta elő az emlékezete mélyéről a kislány képét, az anyjáét. Mind a kettőre már csak homályosan emlékezett. Ez volt az a pillanat, amikor felötlött benne, hogy talán hagynia kellene az egészet. Nem ér ez a harc semmit. Csak menetel törhetetlenül egy olyan cél felé, amit talán sosem érhet el. Elbizonytalanodott. A folyó felé vette az irányt. Ma nem megy edzésre. Elbizonytalanodott. Most nem volt olyan erős a cél, elhalványodni látszott, mint az emlékképek a fejében. Hosszan ült, bámulta a vizet, ami dühösen csapódott a partnak. Mintha érezné az ő fájdalmát és kétségbeesését, olyan erővel nyaldosta a partot. Órák múlva nyugodtabban ment vissza az intézetbe. Úgy érezte, hogy most már ezt a mértékű dühöt tudja kezelni…

Ez egészen addig tartott, amíg be nem ért és az új srác nem akarta kipróbálni, nála hol a határ, amíg nem akarta őt is betörni a zuhanyzóban. Lenyugodva ment be és vérző szájjal jött ki. A másik viszont nem jött ki. Az új kölyköt hozták. A mentősök. Eddig szerencséje volt. Soha egy esetet sem jelentettek a rendőrségen. Amúgy az egész jövőjére vonatkozó terveit lehúzhatta volna a vécén. De ebben az esetben már nem volt biztos. Nem volt biztos benne, hogy ebből a csávából is kihúzza valaki, ha már nincs Ms Ryan. Éppen felöltözött a szobájában, amikor küldönc jött érte, egy elsős, azok csinálnak ilyeneket, hogy az intézet igazgatója látni akarja. Mióta idekerült ugyanaz volt az igazgató. Ismerték egymást, de nem tárgyaltak túl sokat. Szigorú nő volt. Mindenki tartott tőle. Mivel Paulnak már csak hónapjai voltak hátra, hogy nagykorú legyen és szabaduljon innen, már egyáltalán nem tartott a nőtől. Azt viszont tudta, hogy az egész jövője múlik azon, hogy a nő milyen ajánlást ír róla az egyetemnek. Akármiken is gondolkozott, nem akarta feladni a célját. Mása sem volt. Cél nélkül mit érne az egész élet? – mondta neki Ms Ryan gyakran. És tudta, hogy igaza van, egy cél mindent megváltoztat, így elhatározta, hogy soha nem adja fel.

  • Jó estét, igazgató nő! – mondta egyből, amint belépett és remélte, hogy jól indított és amazt még nem idegesítették fel, vagy már megnyugodott.
  • Mi lenne, ha a terület jelölést az intézeten kívül intéznétek el Paul? – dorgálta meg – akkor már én is otthon lehetnék, lezuhanyozhatnék, megihatnék egy teát, angol vénkisasszony módjára és néznék valami bugyuta sorozatot, valami szexi fiatalemberrel – mondta a nő és Paul teljesen meg volt döbbenve. Azért ezt a laza hangnemet sosem feltételezte volna a nőről.
  • Sajnálom asszonyom az előbbit. Tényleg. De Marc valamiért belém kötött. Csak nem hagyhattam magam – mondta megbánóan. Mert tényleg bánta. Nem úgy tekintett a verekedésre, mint valami, amit szeret, úgy tekintett rá, mint valami, amit azért szeret, mert nem ő a gyenge többé. De sosem akarta bántani az embereket, de a helyzet valahogy mindig úgy adódott és verekedett, ha kellett.
  • Paul és mi lenne, ha ezt a pár hónapot szépen, csendben húznád le? – kérdezte, de mosoly játszott a szája sarkában.
  • Én mindent megpróbálok asszonyom.
  • Mikor lesz a felvételi? – természetesen tudta, de el akarta terelni a szót. Eleget szedték már elő ezt a fiút az évek során.
  • Egy hónap múlva.
  • Hallom nem voltál ma edzésen – rótta meg megint, de nem rosszindulattal – volt itt Ms Ryan. Igazán a szívén viseli a sorsodat – ezen őszintén meglepődött.
  • Ez volt az első, amit kihagytam – mondta egy kis szünet után, amikor megemésztette, hogy Ms Ryan tényleg annyira törődik vele, hogy még ide is eljött.
  • Ezt is tudom és azt is, hogy csak a nemzetvédelmire jelentkeztél, sehova máshová. Mi lesz, ha nem sikerül? – tette fel a kérdést óvatosan.
  • Muszáj neki – mondta olyan eltökéltéggel, hogy már az igazgatónő is látta, miről beszélt Shanon tanárnő.
  • Rajtunk és az iskolán nem fog múlni. Gondoskodom róla, hogy mindenhonnan jó ajánlást kapj, hallottam már fel is készültél rá, de te is tegyél meg nekem valamit. Rendben?
  • Mit? – kérdezte félve, hátha valami olyat kér, amit képtelen betartani.
  • Maradj ki a balhékból. Nagyon fontos. Eddig mindet el tudtam simítani, de ne legyen több. Ha valaki nagyon a begyedbe van, gyere ide Paul és mond el nekem.
  • Rendben igazgatónő. Azon leszek. Jó éjt – zárta rá az ajtót és sokkal jobban megnyugodott, hogy mégis van valaki, aki igenis törődik vele. Még akkor is, ha ez az ő érdeke is és még akkor is, ha valószínűleg minden diáknak ezt mondta.

Sikerült a következő hónapokat minden nagyobb gond nélkül átvészelnie. Egyszer sem verekedett már. Igaz az órák, edzések és a felvételire történő újbóli felkészülés minden erejét és idejét felemésztette. Aztán már csak azt vette észre, hogy az egyetemen a beiratkozáson vesz részt. Az igazgatónő tényleg betartotta, amit ígért. Remek ajánlásokat kapott. A felvételije hibátlan lett, mind az erőnléti, mind a szóbeli és írásbeli. Mégsem volt büszke magára, de egy kicsit talán elégedettebb, hogy már csak pár lépés választja el a céljától, legalábbis az egyiktől…

Huszonegyedik fejezet

  • Levinnéd a szemetet, kincsem? – az idős nő remegő kézzel próbálta a zöldséget aprítani. Egy szem fiára főzött, akinek már nincs ideje a lassú anyjára várni. Ma is valami vackot kellesz vennie a közértben enni, mert ő olyan lassú volt, hogy nem tudott időben megfőzni, pedig egész reggel nem csinált mást, csak ezt a nyomvadt levest főzte, vagyis akarta, de mégsem ment. Semmi értelme már a létének, hátráltatja a fiát és az embereket. Csak ketten voltak. És így volt ez már tizenöt éve. A férje meghalt feladat teljesítés közben, de mivel úgy ítélték, hogy nem jogszerűen járt el, amikor meghalt, nem kaptak végkielégítést vagy bármilyen más segítséget. Akkor a fiú még nagyon fiatal volt, de a nő tudta, hogy a gyerek akkor is érezte, hogy nélkülöznek és milyen nehéz nekik. Mégis ugyanazt a pályát választotta, mint az apja és be akarta bizonyítani, hogy ő többre viszi, hogy belőle igazgató lesz. Teljesen az apjára ütött. Bolondultak érte a nők, de őt ez nem érdekelte. Ebben talán mégsem az apjára ütött, mert az nagy szoknyavadász volt. Gyönyörű mélykék szemei, széles járomcsontja előkelő külsőt kölcsönzött neki, amiért gyakran utána is fordultak. A fia a tökéletes mása volt és emellett még jó szövege is volt. Ha akarta volna minden nap más lányt cipelt volna az ágyába, de ő nem akarta. Olyan sokszor nem. Néha igen, de semmi komoly. Annyira rá volt kattanva, az apja álmának beteljesítésébe, hogy semmi más nem érdekelte, ami a nőt igazán aggasztotta.
  • Igen anya. Persze. Szükséged van még valamire? – manapság már nehezen hagyta magára az anyját hiszen tudta, hogy mennyire gyenge. Mert az apja meghalt és azok a szemetek kétségbe vonták a hazaszeretetét és ezért az anyja kidolgozta a belét, hogy őt és ezt az egyszobás lyukat fent tudja tartani. Annyira meg volt öregedve, a kezein, a bőrén látszott, ahogy a gazdagok ruháit mosta egy kis plusz pénzért, ahogy takarította a szebbnél szebb otthonukat, ami az anyjának sosem adatott meg. És ő annyira sajnálta érte. Amint ő munkába állt, az asszony már nem ment többet. Nem is bírt volna. Végre tudott neki venni egy automata mosógépet és egy szárítót. Persze titokban kellett, mert sosem fogadta volna el, még a mai napig kézzel mosna és vasalna mindent. Amint pénzhez jutott igyekezett olyan dolgokat venni, amik megkönnyítik az anyja életét. De talán már túl késő – gyakran érezte, ahogy ránézett a remegő kezére, vagy a ráncokkal tarkított arcára és annyira bánta, hogy nem tudott hamarabb és több pénzt szerezni, de most aztán mindent megtesz, hogy az anyja kényelmére tegyen.
  • Nem szívem, minden rendben. Jó munkát.
  • Köszönöm. Este jövök. Ha valami van, csak hívj nyugodtan – de aznap este nem kapott telefonhívást és amikor hazaért az anyját az ágyában találta, békésnek nézett ki, akárha aludna, de sajnos ebből az álomból már nem ébredt fel többé. A fiú magát okolta, hogy nem volt elég gyors, ha hamarabb kap állást és pénzt, talán az anyja még most is élne. Még erősebben dolgozott benne az akarat, hogy az apja nyomdokaiba lépjen és mindenkin bosszút álljon…

Újra meg kell mentenie. Újra kétségek közepette kell városokat átszelnie, remegő szívvel, hogy vajon odaér-e időben? Az önfejűség. Jillian. Kart karöltve. Ez lesz a veszte. Neki pedig ő lesz a veszte. Pedig milyen okos. Hamar átlátta a csapdákat, de segítséget, azt nem kért. Sosem. Mintha a saját élete nem számítana. Egy robot, aki elvégzi a feladatát, mindegy milyen áron. Vajon ki nevelte ezt belé? Sosem gondol a következményekbe, amennyiben ez az életének kockáztatásával jár. Mindenre gondosan ügyel, minden másra. Kivéve a saját testi épségére. Mintha mindig kergetné a saját vesztét. Milyen ember tesz ilyet? Egyik sem. Mindenkinek a saját biztonsága lenne a fontos és utána bármi más. De persze neki nem. Így remeghet, akár a nyárfalevél, amíg oda nem ér, amíg biztonságban nem tudja maga mellett. Hiszen megvolt. A karjaiban tartotta végre, de amaz mindig kislisszolt onnan. Menekült a saját érzései elől és természetesen a megszokotthoz. Mindent elkövetett, hogy bűnösnek tűnjön, mintha azzal visszakapná az önbecsülését. Talán valaki olyan erősen belé verte ezt a hozzáállást, hogy már senki nem tudja kinevelni ezt belőle. Pedig neki minden vágya ez volt, hogy végre örökre a karjába zárja és szerethesse. Szeresse, amiért a legnehezebb időkben ő tartotta benne a lelket, amiért fiatalkorában nem kallódott el. Minden a lánynak volt köszönhető. Még el sem tudta neki mondani, hogy mindez az ő érdeme. Megszállott volt, Paul tudta ezt, de senkinek sem ártott ezzel. Jillian… Milyen régen áhította, hogy az övé legyen, hogy a dühe csituljon mellette, hogy a szerelme viszonzásra találjon, hogy végre hazataláljon, hogy végre boldog legyen és kiegyensúlyozott. Talán túl sokat várt a lánytól, hogy mindenre ő lesz majd a gyógyír, de mégsem tudott felhagyni vele. Amikor olyan őrülten kereste és végre a nyomára bukkant. Amikor megjelent a boltnál, aztán megjelent az utca másik oldalán, az összes évnyi várakozás, belesűrűsödött abba a pár percbe és moccani sem bírt, szólni sem bírt, ahogy az álma vált valóra és neki elakadt a szava, hirtelen olyan remegés futott át rajta, amivel abban a pillanatban kezdeni sem tudott semmit. Csak nézte az álmai megtestesülését. Évek óta nem látta, mégis mikor találkoztak, minden kétséget kizáróan tudta, hogy ő az. A teste is tudta. Azokat a kedves szemeket, amelyek mégis mintha mindig választ keresnének mindenhol, sosem tudta elfelejteni. Talán nem is lehet ezt megmagyarázni, hiszen több év telt el, mióta utoljára látta, mégis a zsigereiben érezte, hogy ő az. Ő az, akire várt, ő a minden, a válasz a megpróbáltatásaira. Aztán az irodában már felkészültebb volt. Bosszankodott ugyan, hogy a nő is ezt a hivatást választotta, talán a sors fintora volt. A sors nevetve húzta előtte a mézesmadzagot és ő mit tehetett volna? Rohant utána. Városokon át, mert tudta, hogy baj lesz. Hiszen még teljesen az övé sem lett és máris elvesztené? Mi lesz vele akkor? Ezért élt egész életében, ezért a pillanatért, ezért a nőért és még az övé sem lett igazán, de máris elvennék tőle? Ezt nem hagyhatta. Ahogy most sem hagyta. Utána kell mennie. Remélte nem késő. A saját érdekében is remélte, hogy nem késő. Amikor látta, hogy a nyomkövető Dantéhoz megy, azzal még nem volt semmi baja. Miért ne nézhetné meg, hiszen tudta, hogy válaszokat keres és ő sem nyugszik, amíg nem találja meg őket. Talán ő törjön pálcát felette, aki az egész életét egy délibábot kergetve élte eddig? Nagyon jól tudta, milyen hajkurászni a megnyugvást. Amikor viszont azt látta, hogy már jócskán elhagyta a városhatárt, akkor ismét megszólalt a fejében a vészcsengő. Szinte otthagyta a barátját szó nélkül. Csak ment ismét, űzte a saját félelme. Már a kocsiból hívta fel Steve-et, valahogy sejtette, hogy az nincs a nővel, hiszen egyedül dolgozik, de mégis megpróbálta.

Huszonkettedik fejezet

  • Steve, Paul vagyok. Hol van Jillian? – puhatolózott.
  • Magánál? – kérdezett vissza amaz, mert nem tudta hirtelen mit is válaszoljon. Ha Jill nem avatta be a részletekbe, akkor lehet nem bízik benne. Vagy még annál is rosszabb.
  • Ne szórakozz Steve, tudod milyen önfejű. A vesztébe rohan. – gondolta, ha elárul valamit, talán a férfi is megnyílik előtte – elhagyta a várost, észak felé tart.
  • A szüleihez – adta meg magát a másik, mert Jill tényleg hajlamos volt egyszemélyes hadsereget játszani – valaki megfenyegette a családjával. Ryan lement, hogy majd utána jár, de gondolom nem bízott benne – szinte elmosolyodott, hiszen Jill csak magában bízott. Csend lett, mind a kettő a mozaikokat próbálta összerakni és egyik sem jutott semmilyen kedvező végkimenetelre. Vajon Jill tudja, hogy ez csapda? – Ha tudja sem érdekli – adta mega választ a kimondatlan kérdésre Steve – és maga?
  • Mi van velem? – kérdezte Paul, amint tovább száguldott a sötét utcákon, akárcsak a gondolatai, és a hangszórókból vészjóslóan csengett Steve hangja, a kimondott szavai akár a tüskék bújtak a bőre alá.
  • Nagyon jól tudja, hogy mi a kérdés. Nem maga is egy csapda? – mondta ki mégis – A számára. Jillian volt a legjobb ügynök, boldog volt, kiegyensúlyozott, egyenes út vezetett neki az igazgatói székhez, amiért egész életében dolgozott. Erre jött maga, elvette az önbecsülését, az álmait, a célját – minden szó egy arculcsapás volt. Tényleg ez lenne? Jillian álmainak rombolója?
  • Szeretem Jilliant – mondta ki, pedig nem akarta. Nem akarta, hogy gyengének tűnjön. Ismét. Nem akarta kijátszani ezt a kártyát, mintha felfedte volna a lapjait egy olyan játszmában, ahol az élete a tét.
  • Akkor győzze meg róla őt, ne engem – mondta amaz – mennem kell – ha ketten vannak Jill tényleg a vesztébe rohan. Mi ez az egész? De ha csak Ryan, akkor ez gyerekjáték lesz. Az a Jill, akiről John ódákat zengett nekik, amikor nem volt ott, nos az a Jill már régen megoldotta volna ezt az ügyet. Az a nő nem az volt, akit most elvakított az érzelem és a félelem emiatt. Ez a nő törékeny volt, nem biztos, hogy ő maga örült ennek. Úgy érezhette magát, mint amikor az ő felesége megmondta neki, hogy vége. Elvesztette a biztonságérzetét és a talajt a lába alól. Ez a Jill esetében talán még sokkal nagyobb károkat okoz, a halálba is elmenekülne ez elől az érzés elől. A kiszolgáltatottság elől. Hiszen látta. Éveken át látta, hogy a nőnek mit jelent a munkája. John elismerése. Mintha az élete múlna rajta és most mindent elvesztett. Talán John segíthetne. Hol vagy John, amikor szükségünk van rád? Dühös volt. Évek óta csinálta ezt és szerette, végre fontosnak érezte magát a családja elvesztése után és a szülei szeretetének hiánya után, ő is sokat köszönhetett ennek a munkának. Inkább Johnnak. Sara hiánya is olyan mély sebet hagyott, de azzal segít magán, ha Jillnek is segít. Sara is ezt akarná. John is természetesen. Kihez fordulhatna? Dante. Azonnal feltárcsázta, de azt egy kórház válaszolta meg. A szenátor. Ha azt az ügyet megoldaná. Még megmentheti a menthetőt.

Paul amint megérkezett örömmel konstatálta, hogy jó helyen jár és már három autója állt ott, eldugva egy bozótosban. Amint kiszállt egy rémült fiúval találta szemben magát, aki azért próbált bátornak mutatkozni, egy bicska volt nála, amit rá szegezett és ő majdnem elmosolyodott. A korából ítélve Jill öccse lehetett.

  • Maga jófiú? – kérdezte. Barna szemű, hajú fiú volt, helyes, kisfiús arccal. A mai divat szerint tornacipőt, szakadt farmert, egy sokkal nagyobb méretű pulcsit és hátizsákot viselt. Az arcán rémült arckifejezéssel, de mindenre elszántan tartotta azt a bicskát.
  • Remélem. Jillian főnöke vagyok – mondta, hátha a bizalmába engedi.
  • Nem így képzeltem el a főnökét – mondta – ahogy Jill beszélt róla néha. Természetesen a nevét sosem mondta – javította ki magát. Nem akart a nővérének bajt.
  • Új vagyok. Sietnünk kellene. Hogy megyünk oda? De lehet jobb, ha te itt maradsz. Csak mutasd meg merre menjek? – kérte a fiút. Magához vette a fegyverét. Kettőt – a fiú tátott szájjal bámulta. Most hirtelen elbizonytalanodott, hogy nem e az ördögnek szolgáltatja ki a családját.
  • Biztos maga a jófiú? – kérdezte ismét kétségbeesetten, hogy megint elrontott valamit.
  • Nyugodj meg – mondta Paul – merre menjek?
  • Magával megyek – mondta eltökélten. Elindultak az ösvényen, amin nemrég még Jillian ment. Paul nem akarta, hogy mindenki egyszerre csődüljön ide és esetleg elijessze az elkövetőt. Úgy gondolta, ha most küld egy vész üzenetet a mentőknek pont időben fognak ideérni. Száz méterenként visszafogta a fiút, hogy hallgatózzanak. Pedig rohant volna, de a nő nem ért volna vele semmit, ha ő is megsérül. A fiú nagyon jól viselte a csatangolást, nem pánikolt annyira, hogy megbénítsa és annyira sem, hogy akadályozza Pault. Jól haladtak, csak a lélegzetvételüket lehetett hallani. Ezért is álltak meg, hogy ők mit hallanak. De nem hallottak semmit. Egészen addig, amíg nem eldördült egy lövés. Madarak röppentek szét, megzavarva ezzel a tökéletes csendet. Mind a kettő neki iramodott volna, de Paul tudta ez nem így megy. Nem mehet, nem rohanhat. Meg kell fontolni.  Már jól kivehetőek voltak a ház fényei, de nem láttak semmi mozgást. A fiú pontosan tudta merre kell mennie, hol lógnak ki az ágak és hol fog reccsenni egy. Okosan kalauzolta a férfit. Mikor már csak egy fa választotta el őket a ház előtti kerttől a földre vetődött és neszelt. Paul sejtette, hogy elég gyakran tehette meg ezt az utat a szülőket elkerülendő. Jillre gondolt, vajon a lány hányszor járta ezt meg. A fiú, mintha a gondolataiban járna, így szólt:
  • Jill biztosan az erkélyről ment be és nem a pincéből – suttogva tovább folytatta – át kell mennünk a másik oldalra. Siessünk. A szüleim. Jill. Vajon ki lőtt? Karol – kezdett rajta eluralkodni a pánik. Nagyon távolról már hallották a mentőket.
  • Mi a neved? – kérdezte Paul, nyugalmat erőltetve magára. Ahogy hallotta, ez egy Glock volt és a leírásban az szerepelt azt csak Jill használ, remélte tehát, hogy a nő sütötte el.
  • Ben. Menjünk. A családom – vált hisztérikussá a hangja.
  • Ben. Nyugalom. A nővéred nagyon jó abban, amit csinál. Menjünk, de óvatosan – megkerülték a házat és pont elkapták a pillanatot, amikor Jill eltörte Ryan nyakát. Most már fülsiketítő volt a mentők hangja az éjszaka csendjében. A természet csendjében, amit az erdő nyújtott. Paul testén megkönnyebbülés robogott végig, amint ezt végig nézte. Most már nem tudott megálljt parancsolni a lábai mintha önálló életre keltek volna. Mindenen át rohanva rontott be a résnyire nyitott ajtón. Amit akkor látott örökre a retinájába égett: Jillian térdel a földön, mindene csupa vér, zúzódás, szemében könnyek. Keze megadóan a földre hull, ami szintén csupa vér és természetellenes szögben áll. Szülei és Karol az asztalnál ülnek, minden reakció nélkül. Bennek nem kellett volna ezt látnia. Most ő is megáll és lefagy. Szerencsére megjönnek a mentősök és mindenkit kezelésbe vesznek. Ő nem tud mást, csak Jill elé térdel és a szavaival nyugtatja, látja, hogy azok nem jutnak el hozzá. Majdnem ő maga is önkívületbe kerül. Tényleg majdnem elvesztette, egy hajszálon múlt. Nézte ahogy a mentősök megfogják és felhúzzák a földről, ő pedig elernyed. Amit átélt ez alatt az egy óra alatt, amíg a mentőben próbáltak elég vért adni neki, amíg átvizsgálták milyen sérülései vannak, úgy érezte ismét tíz évet öregedett, mint a múltkori esetnél. Remélte nem lesz ebből rendszer. A többieknek az ijedtségen kívül semmi bajuk nem esett, abból viszont kijutott bőven. Mindenki kórházba ment, kivéve Jillt. Őt nem engedhette. A házához vitette és biztosította a mentősöket, hogy minden eszközt be tud szerezni, amire a nőnek szüksége van, de hogy ne kelljen magyarázkodnia, megadta az orvosa nevét és számát, aki úgy érezte, mintha már átélte volna ezt egyszer, olyan két hete. Mivel elég régen ismerte Pault, így amikor a mentő ráfordult a házhoz vezető útra a férfi pedig a kocsijával, mégis inkább hozzá ment először egy nyugtatóval.
  • Paul?! – szólt rá elég határozottan, de kedvesen.
  • Nem kell doki. Minden rendben. Csak Jillel foglalkozz.
  • Tudod, hogy fogok. Amint ezt bevetted.
  • Hiába is ellenkeznék – mondta megadóan és bevette a két pirulát. A helyzet aztán ugyanolyan volt, mint a múltkor. Jill nem volt életveszélyben. A vért befogadta a szervezete, de azért figyelemmel kísérték. Rengeteg zúzódása volt, de törés szerencsére nem. A vérvesztesége volt aggasztó, de azt is orvosolták. Mikor minden gépet ismét rákötöttek és az orvos ellátta, amennyire ez lehetséges volt, ismét Paul gubbasztott az ágyánál. Most már közelebb mert menni. Amíg a múltkor az ágy végében, távolról nézte Jill minden rezdülését, addig most már az ágy szélén ülve figyelte. Már jócskán hajnalodott, amikor a fáradtságtól és a nyugtatótól ott aludt el…

Huszonharmadik fejezet

Nehéz volt-e? Nem. Ez volt a munkája. Árulókat tett el láb alól. Ki sem kellett lépnie a szerepéből. Igaz ebben az esetben személyes érzések is vezérelték. Túl sok személyes érzés volt benne, ami talán elvakította. Talán nem így reagált volna, ha nem róla van szó…

Belépett a kis házba, egy hónapja és már akkor tudta, hogy vége. Érezte a halál szagát. Semmivel össze nem keverhető szaga van a halálnak. Annak is vannak árnyalatai. Annak a szagnak. Ha egy ember idős korában álmában nyugodtan megy el, teljesen más szaga van, mint amikor valaki rettegéssel telve gyilkosság áldozata lesz. De ez a bűz még annál is rosszabb, az a személy, akit életveszélyesen fenyegetnek, de közben valaki másért is felelős abban a pillanatban, a saját gyerekéért, aki magatehetetlen… Ezt a fajta halálszagot pedig soha nem felejti el az ember. Ahogy belépett tudta, hogy vége. Már csak azt nem tudta, hogy kettő vagy egy halott van-e?  Nem tartott sokáig elemezni a testet, már ami maradt belőle. ’Szerencsére’ egy tetem volt. Próbálta visszafogni az érzelmeit és ügyként tekinteni rá. Megkeresni, aki ezt tette és a legnagyobb kínok között végezni vele. Ez volt az a rész, hogy ha nem érintett az ügyben, akkor nem is játszik szerepet. A kínzás. Ha nem lett volna elég, ami munkahelyen most rászakadt és még ez is. Kezdte végleg elveszteni a hitét az emberekben, a jóért való folytonos szélmalomharcban. Kinek ártott ez a szegény nő? És a gyermek? Csak szépen sorjában. Elment a legközelebbi kórházba. Nem akarta a jelvényét használni, mivel ez egy magánakció volt. Egyszemélyes háború. Így is kiderítette, hogy mikor szült a nő. Története megrendítette a kórház dolgozóit, így emlékeztek rá. Ő pedig szégyellte magát, de ez nem gátolhatta meg abban, hogy igazságot szolgáltasson neki, sőt… Az elmondottak alapján, úgy tűnt: taxival ment, nem telefonált érte, itt állt a kocsi. A nővérek kikísérték és segítettek a baba körül és a felhalmozódott holmival. Valószínűleg nem taxis volt. Egy nővér látta más napon is a férfit, de csak két nappal előtte, amikor a nő bement szülni és akkor amikor elvitte, többet nem. Volt ugyan kamera, de azokat hetente törölték, mert nem volt hely a merevlemezen. Állami pénzből pedig még mindig nem tudták megváltani a világot. Mégis előkerítettek egy őrt, aki a kocsikat szokta ellenőrizni a kapunál, hogy vegyenek jegyet. Halványan emlékezett a kocsira, de megnézte a nyilvántartását és ott volt, mert ő vezetett ilyet. Már húsz éve. Úgy gondolta sosem lehet tudni. És tényleg. Megvolt a rendszám. Ahogyan sejtette hamis volt, de jó kiindulópont. Így is volt. Egy rendszám és egy kocsi, amik még köszönőviszonyban sem voltak egymással. Ha eddig gyanakodott is a nő főnökére, itt elvetette. Annak nem lett volna ennyi esze. Eltöprengett és egyetlen gyanúsítottja volt…

Kinyírja, ha azon múlik. Ha a legjobb barátja így elárulta, isten lássa lelkét megöli. Nem érdekelte a sok év, az együtt eltöltött gyerekkor. Ilyet senki nem tehet. Senkinek nincs joga egy ártatlan ember életét elvenni. Túl dühös volt a tervezéshez. Találkozót kért tőle és amaz minden gyanú nélkül felhívta a lakására. Hitetlenkedve ment oda. Még mindig remélte, hogy nem erről van szó, de a józan esze sajnos mindent felsorakoztatott, hogy valószínűleg jól sejti. Fegyverét ellenőrizve ment fel az egyszobás lepukkant lakásba. Mindenre elszántan. Amikor az ajtót nyitott nagy mosollyal az arcán, hisz együtt nőttek fel, a legjobb barátok voltak, nem is akarta titkolni, mennyire szereti a másik férfit, de amint meglátta annak arckifejezését és a fegyvert a kezében, az arcáról hirtelen lefagyott a mosoly és rémület vette át a helyét. A megdöbbenés, amit nem tudott megjátszani. A másik itt egy kicsit elbizonytalanodott. De a barátságukra való tekintettel így is-úgy is meg akarta kérdezni, miért? Ha nem lettek volna barátok már halott lenne, vagy kérdések nélkül kínozná halálra.

  • Elárultál? – kérdezte amaz, mire a férfi bentebb ment és leroskadt a karosszékbe, kezeit maga előtt tartva.
  • Én? Sosem tennék olyat. Mi lett veled? Hiszen ismersz, hogyan árulnálak el? – mondta mire kutatni kezdett az emlékezetében, hogy mi történhetett – elmondtam neki – mondta és érezte, hogy nagy hibát követett el – mi történt?
  • Megölte. A gyerek nincs meg.
  • Sajnálom – tovább tartotta a kezét. Tényleg elárulta. Ha itt most lepuffantja, meg is érdemli. Mind a ketten tudták kiről van szó és mit mondott el. Megbízhatónak tűnt, de amaz sosem bízott volna benne, ahogy másban sem és ezután benne sem fog, ha meg nem öli. A barátságuknak akkor is befellegzett, hiszen elárulta. Akkor is, ha nem akarta. Nem mentegetőzött, hiszen az ő hibája. Nem volt biztos benne, hogy a másik barátsága nélkül akar még élni, vagy érdemes lenne e? Hiszen neki ez volt minden vagyona. Meg persze a fia, de semmi más nem volt. Senki más nem volt. A férfival nőttek fel, támogatták egymást. A családja volt. És mégis hogyan tehetett akkor ilyet? De a másik már nem foglalkozott vele, csak kiviharzott az ajtón és ő nagyon jól tudta, hogy hová megy. Ha meggondolatlanul cselekszik is tudta, hogy a tettesnek semmi esélye. Nem tudta menjen-e utána, vagy hagyja a maga útján menni. De nem ezt nem engedheti, ha valami rosszul sül el, legalább a balhét elviheti. Fogta a kabátját és a másik után vetette magát, de az már messze járhatott, mert amint kilépett a lépcsőházból már a színét sem látta. Gyorsan felhívta azt a mocskos gyilkost és ártatlanul faggatta merre van. Persze azt gondolta soha nem jön rá senki, így gyanútlanul elárulta, hogy éppen egy kocsmába indult. Neki sem kellett több és követte. Bent elbeszélgettek és végül felajánlotta, hogy elviszi. Az annyit ivott, hogy még örült is az ingyen fuvarnak. Addig nem akarta megölni, amíg nem tudja meg miért tette?! Lassan vezetett, próbálta kitalálni mi lenne a legjobb hely. Egy régi lepukkant gyártelepre vitte. Elég jól ismerte a várost, mint a tenyerét, nem volt nehéz. A férfi már bóbiskolt mellette, amikor megálltak egy gyárépületnél. Beállt és visszahajtotta a kaput. Az utasoldalról közelítette meg a férfit, kinyitotta mellette az ajtót, de az csak tovább bóbiskolt. Fegyvere a kezében, amivel nem finoman lökdösni kezdte, az, mint akit álomból rántanának fel vált éberré hirtelen. Nem értette a helyzetet, azt hitte, csak egy vicc.
  • Mit akarsz? – kérdezte.
  • Szállj ki, ha jót akarsz – az nagy nehezen kikászálódott feltartott kézzel.
  • Mit akarsz? – kérdezte ismét.
  • Menj előttem – betaszigálta egy épületbe, aminek az ajtaja már régen nem zárt. Az ajtón beszűrődő fény neki éppen elég volt és ezzel még feltűnést sem kelt – miért ölted meg a nőt? – kérdezte, mire a másik kinyitotta a száját, majd ismét bezárta – miért?
  • Elegem van, hogy az ilyenek kapnak meg mindent és mert megtehettem. Ugyan kinek hiányozna egy olcsó kurva? – ezzel szájon vágta. Neki semmi köze nem volt a nőhöz ugyan, de a barátjának igen, ezért ez neki ugyanannyira fájt, mintha neki mondták volna.
  • Hol a gyerek? – amaz még mindig a vérző száját törölgette.
  • Kidobtam – mondta és a másiknak ez még jobban fájt. Adott neki még egyet a pisztoly markolatával, mire a szájának a másik oldala is felrepedt.
  • Mit csináltál? – kérdezte – utolsó esély. Hol van a gyerek?
  • Egy árvaházban hagytam – mondta, de amaz nem tudta higgyen-e neki és attól függetlenül is meg akarta ölni.
  • Hol?
  • A belvárosban – itt volt a vége. Bár tudta, hogy a barátja szerette volna megtenni, de nem engedhette, hogy kockáztassa a karrierjét. Érezhette, hogy itt a vége, mert támadni akart, de persze a másik sejtette, hogy ez lesz. Még azelőtt beleeresztette a tárat, hogy az elérte volna. Holtan rogyott össze. Hatalmas zajt csapott a lövés ezért gyorsan cselekednie kellett. Nem ért semmihez, csak a fegyverhez. Az ajtót is a testével nyomta be. A kocsiban lehetnek nyomai, de mivel eddig együtt dolgoztak ezt ki lehetett magyarázni a keréknyomokat gyorsan tüntette el. A töltényhüvelyeket is. A tetemre rádobott egy zacskó kokaint és egy kis pénzt. A kocsmában is látták őket együtt, azt is, hogy együtt mentek el, de ha idáig fajulna a dolog, szerez egy alibit is. Majd azt mondja, hogy egy taxiba ültette és elment valahová, ő pedig haza. Azért kitisztíttatja a kocsit. Mire észbe kapnak már nem tudnak rákenni semmit. Talán a kocsma lesz a rizikó faktor, de másnap a fiával ugyanoda mentek, azutáni nap meg valaki mással ment és ebből sem fogják tudni rákenni. De a napok teltek és csak nem jöttek érte. Pedig minden nap várta, hogy akkor ma, vagy ma. De hosszú éveken át nem jött senki. Mígnem egy nap megjelent a fia…

Nagyon hamar tudomást szerzett a barátja tettéről. Nem tudott neki teljesen megbocsátani, egészen addig, amíg a férfi egy összecsapásnál a saját testével védte őt, ami által elvesztette a karját. És mind ezt miatta, mert szerette, mert a barátja volt, mert lojális volt hozzá. Ez egy évvel az eset után lehetett és talán már elhalványult annyira, hogy mégis újra a legjobb barátok legyenek. Amit amaz sosem adott fel. Ez az egy év a barátja nélkül olyan kínszenvedés volt, amit sosem akart átélni még egyszer. Sokak által még a haragjuk idején is áhított volt a kapcsolatuk. Szavak nélkül értették egymást, mind a ketten szenvedtek a másik hiánya miatt. De az emberek még így is látták, hogy amikor azok ketten haragban voltak is sokkal jobb barátok voltak, mint amilyen barátságot bárki magáénak mondhatott.

Ezután csak egyszer beszéltek az esetről, amikor eldöntötte, hogy megkeresi a gyermekét. Ez sem volt számára olyan nehéz, hisz tudta a dátumot, de valahogy akárhová eljutott a szegény lányt éppen akkor vitték át más helyre. Aztán amikor már úgy gondolta, hogy eléri, azzal fogadták az intézetben, hogy családhoz került. Kiderítette a címét és akadt olyan alkalom, hogy megnézte őt. Végre látta a lányát. Nem akarta felbolygatni az életét és amúgy sem tervezte elmondani, hogy mi lett az anyjával. Csak megnézte néha. Ha úgy érezte volna, hogy a lány hiányt szenved valamiben. Akkor tett volna valamit, de nem ez volt. Boldog volt és végre egy szerető családot kapott, ahol igazán szerették. Amikor olyan tizennégy éves lehetett és látta, hogy kiszökött az erkélyről, már csak nagyon nehezen tudta megállni, hogy ne avatkozzon közbe. Neki csak fiai voltak, akik nem is ilyen körülmények között nevelkedtek és amúgy is tudtak magukra vigyázni, de egy lány az más. Akkor döntötte el, hogy többet nem megy. Békén akarta hagyni. Úgy érezte ezzel tartozik neki. A nyugalommal. Végül is az ő hibája volt, hogy az anyja már nem él. Nem volt joga belerondítani az életébe. Ez évekig ment. Már voltak olyan napok is, hogy nem jutott eszébe, hogy vajon mi lehet vele. Nem sok nap, de akadt. Egészen addig, amíg az érett és nagy lánya be nem rontott hozzá az irodába felvételizni. Olyan volt, mint egy látomás. Onnantól, hogy a lány kinyitotta az ajtót, odáig, hogy elért az asztaláig. Mintha a tökéletes Grace sétált volna az asztalához. Minden porcikája tiszta anyja volt. A szemei, a mosolya, az a kétség, ami midig ott bujkált a tekintetében. Egy az egyben az anyja volt. Csak egyszer találkoztak, de azt sosem felejti el. És most ott állt előtte a lánya és hozzá akart felvételizni, hogy ugyanazt csinálja, amit ő, ami annyira veszélyes és annyira nehéz és akkora szélmalomharc. De az csak eltökélten állt az asztal végében és tökéletesen válaszolt minden feltett kérdésre. Neki pedig titkolnia kellett. Nem állhatott már vele elő ennyi idő után. Szeretetét szigorral álcázta és csak ő tudta, mit érzett, amikor a kislánya megkapta az első lövését, amikor először kínozták meg, amikor először zárták börtönbe étlen-szomjan. Amikor visszajött egy-egy ilyen bevetésről, ő még szigorúbban edzette, hogy még egyszer ez ne forduljon elő. Csak ő tudta, hogyan fáj ez…És persze a barátja.

A csapat elfogadta, legalábbis egy szót sem szóltak emiatt. A lány pedig sosem élt vissza a tudásával és a tapasztalataival. Milyen ironikus az élet, töprengett gyakran. Esélyt adunk a gyerekeinknek és mások gyerekeinek is, akkor is, ha azok gyilkosok voltak…

Huszonnegyedik fejezet

Alex, Egyiptom piramisai után, már inkább csak haza szeretett volna menni, de tudta, hogy addig nem lehetséges, amíg Jill nem szól neki. Hiányzott már neki a fia, meg a munkája is. Kíváncsi volt, hol áll már az ügy. Remélte jól van a lány és sikerült mindent elintéznie. A testőrrel egész jól kijött. Nem lettek puszipajtások, de kellemesen el tudtak beszélgetni semmiségekről és együtt ittak, csajoztak. Ma is egy ilyen görbe estét terveztek, amikor kopogtattak Alex hotelszobájának ajtaján.

  • Helló Alex! Van egy kis gond – mondta a testőr és tényleg aggodalmasnak tűnt.
  • Mi történt? Túl sok volt a lány? – kérdezte amaz, mert nem sejtette, hogy gond is lehet.
  • Azt a parancsot kaptam, hogy haza kell, hogy vigyelek
  • Nem elég holnap? Ma még bulizunk és holnap a reggeli géppel mehetünk.
  • Ok – kacsintott – de ne mond el otthon a főnökömnek
  • Az életem árán se – emelte fel a kezét Alex, mint egy jó cserkész. De magában már azon gondolkodott, hogy mit fog a fiának mondani és hogyan fogja átölelni. Viszont úgy gondolta, hogy egy nap még kellhet Jill-nek, ha többet nem is tud adni…

Huszonötödik fejezet

A rémálom körülölel és nem tudok szabadulni. Vasmarokként tart fogva. Apámat látom, John-t, de nem érem el, beszélnék hozzá, de a szavaim nem jutnak el odáig, pedig már üvöltök. Egy kis tó két partján állunk. Jason áll mögötte, egy fegyver van a kezében. Kiabálok, de nem hallja. Figyelmeztetni akarom. Engem néz, még sem mozdul, én pedig nem tudok mozdulni, mintha le lennék kötve. El kell érnem az apámat. Jason le fogja lőni. Átfut rajtam a halálfélelem, de nem az enyém. Az apámat féltem, aki csak most lett az enyém. Csurom vizesnek érzem magam. Hánykolódom, de nem megy a mozgás. Mi történik? Miért nem tudok mozdulni? Sikítozok, de a hang nem jön ki a torkomon, legalábbis az apám sem hallja és én magam sem. Érzem valaki megérint, elhúzódnék, de az sem megy. Tovább vergődök és sikítozok, ha éppen nem, akkor apám nevét kiabálom. Jason meg fogja ölni, nem veszíthetem el máris. Kétségbeesek. Valaki tovább simogat, a nevemet kántája. Lassan jut az elmémbe a felismerés. Felpattan a szemem, Paul hajol fölém, csitítgat:

  • Jillian, én vagyok, csak egy rossz álom volt – rémülten pillantok rá, majd a környezetet vizslatom – minden rendben, Jillian. Biztonságban vagy, itt vagyok – ez a kettő, hogy biztonság és ő nem fér össze rohan át az agyamon. Magamra nézek. Megint csövek, kötések ezért nem bírok mozdulni.
  • A szüleim? Karol? – nyögöm ki. Mindenem sípol, hörög, mint egy ócska vasút. Minden mozdulatnál sajognak a csontjaim.
  • Minden rendben. Aludj – mondja. Ránézek. Még öltönynadrágban és ingben, ami este volt rajta a vacsoránál. Azóta annyi minden történt, alig fér a fejembe, mintha évek teltek volna el azóta – mindenki rendben van – nyugtat tovább.
  • John.
  • Jillian, pihenned kell. Még éjszaka van. Reggel beszélünk – mondja türelmes hangon, de tudom, hogy nem az. Látom rajta is az idegességet.
  • Nem. Meg kell találnom Johnt. Az apám. Mennem kell – és meg is próbálok felülni és menni, ami ellen minden ízületem és a józan eszem is tiltakozik, de mikor hallgattam én bármelyikre is?
  • Ezt most komolyan mondod? – kérdezi. Felül. Mérges.
  • Te csak aludj vagy akármi – mondom – de le kell zárnom az ügyet. Meg kell találnom az apámat – hadoválok össze-vissza.
  • Menjünk akkor – adja meg magát, amint kicibálom a kezemből az infúziót. Átjön az emelvény másik oldalára, segít kimásznom. Egy hálóing szerűség van rajtam. Készségesen segít felöltöznöm. – a doki meg fog ölni. Engem is, de téged is – tényleg nagyon a szívére vette a dolgot. Azt nem tudom a kivégzésétől félt vagy engem féltett.
  • Tudod hol van? – kérdezem, amikor már a kocsiban ülünk. Még nem indultunk el. Valamiért ez az autó a ház előtt áll, nem a garázsban. Nem emlékszem az estére. Mindenre emlékszem addig, amíg Ben és Paul bejönnek a házba. Ott térdelek. Ryan élettelen teste a lábamnál. A szüleim és Karol az asztalnál ülnek néma csendben. Aztán jönnek a mentősök, a hangok nem jutottak el hozzám, de emlékeszem.
  • Igen – mondja, de nem kommentálja. Végig tudta, én meg őrültként követtem a nyomokat, rosszakat mellesleg, és ő végig tudta, hogy hol az apám. John.
  • Miért nem mondtad el? – kérdezem és érzem, ahogy a csalódottság könnyei készülnek kitörni belőlem. Talán még mindenki élne, ha időben megtalálom. Próbálok nem hisztériázni, főleg, mert semmi erőm nincs, de mégis inkább azért, hogy ne gondolja meg magát.
  • Ő akarta így. Ezt mondta, amikor találkoztunk, amikor az aktákat adta át, azt kérte, hogy járd végig a saját utad – tárta szét a karját és még mindig nem indult. Mondjuk ezt el tudtam róla képzelni, csak az okát nem értettem. Mintha valamit még mindig nem vennék észre. Jelenleg a gondolkozás sem megy olyan jól. Amiben persze ennek a férfinak is nagy szerepe lehet. Akármilyen nyomorultul is vagyok, ha ránézek, nagyot dobban a szívem, izgatott vagyok és még sorolhatnám. Mondjuk ennek lehet a rengeteg gyógyszer is az oka, de azt erősen kétlem, hiszen máskor is vettem már be gyógyszert, de ezt még sosem éreztem, még lőtt seb után sem.
  • Menjünk. Rossz érzésem van. Ryan azt mondta kinyíratta az apámat is. Menjünk. Kérlek. – könyörögtem kétségbeesve.
  • Ülni is alig bírsz. Mit fogsz ott tenni?
  • Csak beszélnem kell vele – nem mondott már semmit, csak megadóan életre keltette a motort, ami halkan búgott alattunk a kilométereket szelve. Végig gondoltam, ami eddig történt, vagyis nagyon erősen koncentráltam és arra is, hogy ne aludjak el. Kelet felé tartottunk, de nem mentünk ki a városból, csak kelet felé mentünk. Előkelő negyed, de mégsem annyira. Csendes volt az utca. Csak két autó húzott el mellettünk a város szíve felé, nagy sebességgel. A Szívem még jobban összeszorult, egymásra néztünk és tudtam, hogy tudja mire gondolok, min megyek keresztül. Pár perc múlva megálltunk egy háznál éppen akkor, amikor Steve is kiszállt egy taxiból. Takaros kis ház előtt álltunk. Csendes környék. Lassan hajnalodik. Sehol sem pislákolt semmi fény. Vészjólóan a kapu tárva nyitva és a ház is. Semmivel nem törődve rohannék, de a sérüléseim nem nagyon engednek rohanni. Mégis elsőként rontok a házba, ami rögtön egy napaliba vezet. Kapcsoló után kutatok és az a látvány fogad, amitől tartottam…

Huszonhatodik fejezet

Még egy feleséget is szerzett, hogy jó benyomást keltsen, sajnos befolyásosnak lenni azt is jelentette, hogy a társadalmi normáknak megfelelően kell viselkednie. Látszólag. Legalábbis. Ennek ő maradéktalanul eleget is tett. És amiről a csőcselék nem tudtak, az nem is létezett. Olyan ügyes volt végig. Szinte végig. A feleségét is át tudta ejteni egészen, addig, amíg a gyerekük meg nem született. Addig játszotta a mintaférjet. És be is vette. Nem látta, hogy a végletekig untatja az esküvő és utána a terhességgel szóló nyavalyák. Az egész nő annyira szürke kisegér volt, hogy a szerepnek tökéletesen megfelelt. Konzervatív, katolikus család egy szem, szemérmes lánya. Milyen szánalmas. Csak egyszer bukott le azzal a vénemberrel. Az is a hülye felesége miatt volt, amikor rájött, hogy a gyerek megszületése után neki már nincs gusztusa sem hozzáérni és ki fog maradozni, akkor elkezdett hülyeségeket csinálni. Először felhívta az ő szüleit. Majd a saját szüleit. A hülye apja még ide is jött neki kiselőadást tartani, hogyan bánjon a lányával. Jól megleckéztette. Elraboltatta a lányukat és megfenyegette, ha még egyszer eljár a szája, soha nem kapja vissza a lányát. Úgyhogy kussolt. Azt csinálhatott végre, amit akart, elég durva dolgok történtek a szintén politikus haverjaival. Annyi lányt és úgy használtak, ahogy akartak és mindig olyanokat kerestek, akik senkinek sem fognak hiányozni. Alig várta ezeket az alkalmakat. A pia, a drog és a bulák is halomban álltak és mind csak őket szórakoztatta. De most el kellett intéznie a vénembert, mert emelni akarta a tétet. Fentebb akart menni a ranglétrán és nem engedhette meg, hogy bármi probléma adódjon. Egy picike porszem is tönkre tehette a már beindított gépezetet. Hülye volt, hogy erre nem gondolt, de akkor felhívta az a kölyök a nemzetbiztonságtól, hogy figyelmeztesse. Persze leellenőrizték, mielőtt szóba állt volna vele, de volt abban ráció, amit mondott. Ha eltűnik a vénember és a társa is, soha senki nem buktatja le. Akit meg ráküldtek úgy is meghal vagy így, vagy úgy. Vége. A kör bezárul és ő folytathatja, amit elkezdett.

De hol késik már a nő? Miért nem nyírta már ki a vénembert? Töprengett. Ma nem volt buli. Otthon ült, inkább bezárkózott a dolgozószobájába és iszogatott, miközben gondolkozott egy ginnel a kezében. Félhomály volt és a kertbe bámult, a sötétségbe, amíg meg nem szólalt a telefon, ami felbosszantotta. Így ő is telefonált egyet:

  • Legyetek itt húsz perc múlva, az a kurva még mindig nem intézte el a vénembert. Odamegyünk.

Fél órával később két sötétített ablakos Mercedes szelte a kilométereket észak felé…

Huszonhetedik fejezet

  • Kelj fel! Gyenge vagy! Gyáva vagy! Hogy lehetsz ilyen anyámasszony katonája, amikor anyád sincs? – hergelte.

Megverte. Már nem először. Akárhogy próbálkozott, mindig jobb volt nála. Erősebb. És gyűlölte ezt. Arra emlékeztette, amikor még kicsi volt és gyámolatlan. Kiszolgáltatott. Sérült. De amióta megváltozott azóta nem volt ellenfele sehol, hogy már nem volt az a félénk, elveszett kisfiú. És most mégis ugyanabban a helyzetben van. Több sebből vérzett, minden porcikája sajgott, de amaz nem hagyta abba. Általában eszméletlenre verte. Ő pedig büszkeségből sem könyörgött. Ameddig bírt felállt, hogy aztán ismét a földre kerüljön, hogy ismét összetörjék, hogy újra érezze, milyen kiszolgáltatottnak lenni. Nem volt már gyerek. Felnőtt volt. És mégis ugyanott volt, mint ahonnan elkezdte. A földön, a mocsokban, gyengén.

  • Látod mit tesznek veled a nők? Elgyengítenek, nem erősítenek. Csak én vagyok neked. Engedd el azt a kurvát, hidd el. Akarsz olyan erős lenni, mint én? Akarsz olyan befolyásos és hatalmas lenni, mint én? Már nem is emlékszik rád. Azóta már szétkúrták vagy százan…

A düh adott neki egy újabb löketet, de csak addig tartott, amíg ismét talpra bírt kecmeregni, amaz pedig egy jólcélzott ütéssel a földre küldte. Megint.  Nem volt benne könyörület, akkor sem, ha tényleg csak egymásnak voltak…

Huszonnyolcadik fejezet

Az apám, John a vérében a karosszéke mellett fekszik. Ott ülhetett és bámulta a kertet, amikor rátörtek. Életjelet alig ad. Önkívületben térdelek mellé. Most lett az enyém. Most tudtam meg. És máris elvesztem? Miért?

  • John, apa – szólongatom. Nehézkesen nyitja ki a szemét. A lőtt sebre szorítom a kezem. Steve és Paul áll felettem, egy szót sem szólnak. Az egyik elmegy, alig érzékelem. A férfi, aki olyan sokat jelentett nekem, aki olyan sokat tett értem, aki a legjobbnak képzett ki, most a kezeim közt haldoklik. Ez nem lehet – ki volt az? – kérdezem kétségbe esve és vérbosszút esküszöm magamban.
  • Így viselkedik a legjobb ügynök? – dorgál meg még most is, még egy könny buggyan ki a szememből. De nem engedek a többi kitörni készülőnek szabadfolyást.
  • Ki volt az apa? – kérdezem, furcsállnám, de mégis természetesen jön a számra a kifejezés.
  • Jillian, orosz lány, érted? – értem a szót, de nem értem az összefüggést.
  • Ne beszélj többet, hívunk egy mentőt. Apa, kérlek, ne hagyj itt. Kérlek. Ne csukd be a szemed. Kérlek – pedig nagyon is tisztában vagyok a vér mennyiségével, a lövés helyével és tisztában vagyok vele, hogy hiába minden. Mégis nem akarom elfogadni. Nem tudom elfogadni. Az agyam leblokkol, tiltakozik, hitetlenkedik.
  • Szeretlek Jill – mondja és távozik belőle minden élet. Belőlem pedig egy fájdalmas állatias hang tör elő. Üvöltés féle. Vége… Mindennek vége. Elkéstem…

Nézem, ahogy a sötétséget lassan a világosság váltja fel. Percek alatt tör előre egy új nap kezdete. Semmit nem kímél, nem vár, nem kérdez, csak tör előre. Új és hamis ígéretekkel kecsegtet. Egy új nap, egy új kezdet, vagy éppen egy vég. Nekem a vég. Egy sávban már határozottan látszik, ahogy a sötét égbolton egy csíkban lilás fény jelenik meg. Dermesztő hideg van, de ez mégsem tűnik fel. Ha csak másodpercekre is a csöpögő vérre tekintek a kezeimen, majd újra az égboltra, máris sok változásról maradtam le. Pillanatokkal később, már mindent az új nap fényei borítanak majd be, mint kezeimet a vér, ami gyorsan megszárad, de még látni, ahogy megcsillan rajta a fény. Az a ragadós, nyúlós, fémszagú folyadék a kezeimen…az apám vére. Elapadtak már a könnyeim, fájdalmamat valami egészen más váltja fel… Düh. Mérhetetlen. Pedig vége mindennek, én mégis mérhetetlenül dühös vagyok, úgy érzem nem tudok vagy nem is akarok gátat szabni neki. Két férfi áll a közelemben, ugrásra készen. Amúgy csend honol a kis városkában. Üresek az utcák, sötétek a házak. Hát nem tudják mi történt? Miért nincs itt mindenki? A két férfi sürget…mennünk kell. Nem állhatok itt. Talán attól tartanak, bármelyik pillanatban elárulhatom magunkat. Nézek rájuk, próbálok rájuk fókuszálni a tekintetemmel, de nem megy. Látom, hogy ott vannak, de nagyon távolinak tűnnek. Ismét a kezeimre nézek. Majd az égboltra, mélyet szippantok a levegőből, akárha attól tartanék, hogy öklendezni kezdek. Aztán egyre közelebb araszolnak felém. Az egyik kezében egy tű villan, ellenkeznék, de a testem nem engedelmeskedik…Még érzem, ahogy elernyed a testem, és már azt tesznek velem, amit akarnak…

Az autóban kótyagosan bámulok az ablakon kifelé. Beszélnek hozzám, de nem nagyon értem.

  • Haza akarok menni – el kell ismételnem egy párszor, mire hangom is van.
  • Haza viszlek. Hozzám – mondja Paul.
  • Haza akarok menni – erőltetem.
  • Jill nem maradt a házadból semmi. Porrá égett. – mondja halkan.
  • Vigyél haza – erősködöm.
  • Rendben – tényleg elvisz. Kábult vagyok, de kiszállok. Tényleg nem maradt semmi. A saját szememmel is megbizonyosodom róla. Azóta nem jártam itt, hogy ez az egész elkezdődött. Az otthonom, ami olyan sokat jelentett nekem. A munkám, ami szintén. John. Ő is. Minden oda lett. A kerítésbe kapaszkodom, mint egy kislány bámulok a rácsok között befelé, ahogy a gyerekek a szüleik után néznek az óvoda kapujából, hogy tényleg otthagyták őket? Én most pont úgy nézem az életem munkáját, mint árulót, ami elhagyott. Bámulom, ami maradt belőle. Amikor először hazajöttem és John is eljött – villan az agyamba a kép. Steve lép mellém. Talán sejti min mehetek keresztül. Nem akarom a szánalmát. Habár a gyógyszer teljesen elhomályosította az agyam, mégis érzem, ahogy a bosszú magja növekszik bennem.
  • Mit értett ez alatt a főnök? – tudja mire gondolok, és nem is próbálja elterelni a szót.
  • A szenátor úr elvileg orosz lányokat csempész át a határon és mondjuk úgy, hogy nem letelepedési célzattal.

Ennyit akartam tudni. Paul is csatlakozik, de csak azért, hogy visszatuszkoljon a kocsiba. Steve-et kitesszük egy sarkon. Mi nála megyünk. Amikor engem ágyba fektet odakint egy új nap már teret hódított magának. Sem én, sem ő nem törjük meg a csendet. Ismételt rémálomba merülök. Alig érzékelem az orvos vizsgálódását. Nem tudok kiszakadni az álomból, ott tart, kínoz, amit vélhetően meg is érdemlek. Amikor az egyik rémálomból kiszakadok, jön egy másik. Amikor azt gondolom ennél már nem lehet rosszabb, akkor persze jön egy sokkal rémesebb. Azon alkalmakkor, amikor mélyen egyenletesen alszom mozaikok jelennek meg. Az ügy mozaikjai. Kis képek, amik folyton motoszkálnak a fejemben, ahogy eddig is tették. Ahogyan az ügyeim mindig teszik a dolgukat, amíg meg nem oldom őket. Pontosan egy nappal később ébredek. Egy új nap újra. Nincs a szobában senki. Bámulom a várost az ablakon keresztül. A folyót. Nem jelent már nekem semmit. Elvesztettem mindent. A bosszú még hajt, de tudom, ha végeztem értelmetlen lesz a lét. Az enyém. Egyszer még tinédzserkoromban a nevelőszüleim fejéhez vágtam, hogy ők nem a szüleim, ne szóljanak az életembe, annyira jellemző volt rám, hogy szavakkal bántottam embereket, amikor nekem valami fájt, a mai napig szégyellem magam érte, de azon az egy alkalmon túl, sosem ötlött fel bennem, hogy vajon kik azok és hol lehetnek. Nem akartam őket megtalálni, belenyugodtam, hogy eldobtak maguktól. Legalábbis úgy emlékszem vissza, hogy azon az egy alkalmon kívül nem hoztam fel többet. Most mégis elkezd bennem motoszkálni, hogy ki lehet az anyám. Mi lett vele? Miért dobott el? És Johnnak felesége van, vagyis volt, már unokái is. Dante tudhatja a választ. Vajon ő él még? Eddig ez eszembe sem jutott. Hirtelen mintha bekattanna valami és észt vesztve keresem a ruháimat. A beépített szekrényben találom meg a múltkor Paulnál hagyott ruháimat. Megijednék, de ismerem milyen pedáns, szóval teljesen normális tőle, hogy egy pár együttlét után polcot pakolt be a ruháimnak. A gardróbszerűség akkora, mint ami sok embernek a lakása. Öltözködés közben a földtől plafonig érő tükörben megcsodálhatom a szivárvány minden színében pompázó testemet. Csodálatos. Közben jár az agyam a sürgető vágy, hogy rohanjak el, nem csitul. Mire készen állok az öltözködéssel és visszazárom a gardrób ajtaját, megjelenik Paul a hálószoba ajtajában. Engem vizslat, de nem szól egy szót sem, arcáról nem tudom leolvasni a gondolatait. Kalapál a szívem, ahogy felém tesz egy lépést és gyűlölöm magam érte. Az egész életem gyengesége benne sűrűsödik össze. Kiszárad a szám, ahogy közeledik, megszólalni is alig bírok. Minden lépéssel gyengül el a térdem. Nem csak a sármja, ami elvarázsol, az egész lénye úgy hat rám, mint egy drog, amitől tartózkodnom kellene, de nem megy. Már egészen közel áll, érzem a leheletét, ami az arcom cirógatja. Az állam alá nyúl, kényszerít, hogy a szemébe nézzek, megteszem, pedig jól tudom, hogy onnan nincs menekvés. Szemei mélységéből nem találok ki. Elindultam, de hová? Jelentéktelennek tűnik. Még mindig nem szól, csak néz rám csodálatos szemeivel és azok beszélnek helyette. Jól tudom, hová vezet ez, mégsem tudok ellenkezni és a helyzet, hogy lehet nem is akarok. Óvatosan terel az ágy felé. Csetlenék-botlanék, de erőteljesen vezet. Biztonságérzetet adhatna, de a francba éppen ellenkezőleg, a vesztembe taszít és mégis gyönyör jár át. Gyengéden szabadít meg ruháimtól és hirtelen eszemet vesztve segítek neki megszabadulni az övétől. Áruló a testem, mert annyira vágyik rá, hogy fájdalom robban szét bennem, mikor ér már hozzám. Nem várat sokáig, csókokkal borítja zúzódásaim helyét, siettetném, de tudom, hogy nem lehet. Nyögdécselve várom, mikor hatol már belém, mert annyira fáj a hiánya.
Ő mégis komótosan élvezi a testem minden porcikáját, nem siet, minden területen megáll és a szemével is simogat. Talán már ő sem bír magával, mert mégis belém helyezkedik, nekem pedig nem kell több, hogy végleg elhagyjam a józan eszem. Kikapcsol az agyam, csak rá koncentrálok, megszűnik az idő körülöttünk. A napfény simogatja testünk, ami amúgy is zilált, izzadságtól csillogó. Számomra ismeretlen nyelven suttog a fülembe, csodálatosan dallamos nyelv, de nem értem, mit mond. Erre a dallamra járjuk a táncot és olybá tűnik, neki is nehezére esik megtartani a józan eszét. Nagy sóhaj szakad fel belőlünk, amikor a szakadékba ugrunk. Olyan kapocsnak tűnik ez közöttünk, amit mással nem élhettünk volna át. Teljesen új érzés, sosem éreztem még. Mintha egy felsőbb lánc kötne minket össze, láthatatlanul. Kifulladva hanyatlunk a párnára. Karjaiba von, a hátamat cirógatja, még mindig nem szól semmit. A ruháink szerte-széjjel, csak, mint általában, ha egymásnak esünk. Szinte mosolyt csal az arcomra, egészen addig, amíg eszembe nem villan, hova indultam. Mi történt tegnap este. Az apám. Nem pityereghetek, John nem nézné jó szemmel, és Paul előtt sem akarom elárulni magam. Hiszen lehet bezárna…

  • Mit fogsz tenni? – kérdezi, miközben a nyakkendőjét köti vissza. Nekem nehezebben megy az öltözködés, de ismét ott állunk a hálóban egymással szemben, már teljes öltözékben. Rajtam fekete melegítő, mint mostanában mindig, rajta a tökéletes öltönye. Valahogy úgy érzem tényleg nincs szükség vele olyan közhelyes kérdésekre, hogy jó reggelt, hogy vagy mi újság stb, valahogy sokkal mélyebbnek érzem azt, ami kettőnk között van.
  • Ma mit fogok tenni? Vagy az életemmel mit fogok tenni? – háborodok fel, pont, mint tinédzserkoromban, ha valami fájt és nem tudtam vele mit kezdeni. Megdöbbent a felismerés, hogy visszakerültem a kiindulópontra, ahonnan elindultam Johnnak köszönhetően, de mégsem tudok megálljt parancsolni a számnak.
  • Kezdjük azzal, hogy most – mondja. Meglepődik egy kicsit. Nem tudja hova tenni a hangulatváltozásomat.
  • Nézek egy lakást – mondom gúnyosan – munkát keresek.
  • Ne szórakozz Jillian, tudod, hogy mit kérdeztem – hirtelen robban ki belőle és én is meglepődöm. A mindig nyugodt és pedáns Paul, aki, ha mérges is, csak egy hajszállal emeli meg a hangját, most kiabál. Ez még jobban visszataszít a fiatalkoromba.
  • Csak mert szeretkeztünk párszor még semmi közöd hozzá, hogy mit fogok tenni – mondom és én is érzem mennyire gyerekesen hangzik, amit mondok, de ő is mérges és nem is lát át a szitán, hanem igyekszik ő is minél több dühöt kiadni.
  • De a főnököd vagyok jelenleg nemde? – hitetlenkedve nézek rá, hogy ezt kimondta. Ismét.
  • És akkor mit tegyek főnök? Vetkőzzek le ismét? – kérdezem és érzem, hogy felrobbanok.
  • Ismerlek Jillian. Bosszún töröd a fejed a szenátor úr ellen. Nem mehetsz oda! Megtiltom! – üvölti és én hirtelen szólni sem bírok. Okosnak kell lennem, mert még a végén tényleg bezár ide. Lehet tényleg ismer? Ötlik fel bennem a gondolat.
  • Minek mennék oda? Már nincs semmi értelme. John attól még nem jön vissza. A munkatársaim sem. Maradhatsz a főnök Paul, nem érdekel az igazgatói szék. Már nem – üvöltöm és tényleg azt gondolom, hogy nem akarom. Én meg akartam váltani a világot, jobbá tenni, csak, mint az apám. És annak is mi lett a vége? A saját vérében halt meg. Hiába minden tanítása, minden, amit a hosszú estéken át mondogatott, amikor űzött, hogy nekem jobbnak kell lennem bárki másnál. Úgy érzem abban a percben, bár sosem mentem volna oda, akkor még ma is élne – Igaz már nincs senki, aki felett főnökösködhetnél, de mit számít?
  • Jillian, ha odamész nem állok jót magamért – mondja és bár felrobbannék a méregtől, mégis tudom, hogyan kell viselkednem.
  • Nem megyek oda, de válogasd meg a szavaidat velem szemben.
  • Ne haragudj. Fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni – mondja és tudom, hogy őszinte. Sajnos már azt is tudom miért…- vissza kell mennem dolgozni. Mi lenne, ha itt maradnál? Ha nem keresnél lakást? – kérdezi – Annyi minden változott most. Odabent is. A régi csapatból te maradtál és Steve – Steve említésére még jobban összeszorul a gyomrom – azt az utasítást kaptam, hogy az alsóbb szintekről szedjek össze egy hat fős csoportot. Tudod mit jelent ez? – barázdákat sző az arcára az aggodalom, nem vagyok benne biztos, hogy az ő aggodalmának mi az oka?
  • Sok munkát és sok fejfájást – mondom az igazi gondolataim helyett.
  • Este találkozunk? – néz rám reménykedve.
  • Természetesen – mondom és ez az egy már nem oszt, nem szoroz. A hazugságok sorában. Könnyű csókot lehel a számra és talán mind a ketten sejtjük, hogy ez az utolsó…

Nem akarom, hogy tudja merre megyek, ezért el is vetem, hogy tőle vegyek kölcsön ismét egy kocsit. Előkotrom az ócska telefonom, ami az okosság hiánya miatt még mindig tele aksival várja, hogy életbevágó hívásokat bonyolítsak le. Szüleim jól vannak, minden rendben. Steve-et hívom, nem válaszol. Kórházakba nem telefonálok, hiszen a logika azt feltételezi, hogy Dante a lakásához legközelebbi kórházban fekszik, ami rendelkezik vészhelyzeteket is kezelni képes berendezésekkel. Taxit hívok és odavitetem magam. Most már a taxisra is gyanakszom, egy sarokkal korábban tetetem ki magam. Körbe sétálok a hatalmas szinte középkori épületen és meg is találom a személyzeti bejárót. Rögtön egy nővéröltözőt keresek, magamra aggatok egy köpenyt. Találkozom a folyosón a főnővérrel, aki egy testes, jólelkű asszonyság, látja, hogy új vagyok öt perc alatt képez ki, mi hol található, a beteget kartonjai és a többi hasznos tudnivaló. Gyorsan ellát egy órával, vérnyomásmérővel, hőmérővel. Mikor úgy érzi megtette dolgát, otthagy a nővérpultnál. Senki nincs körülöttem, rávetem magam a beteg kartonjaira és meg is találom, amit keresek. Megpróbálok szakértőnek kinézni és a doksival a hónom alatt a harmadikra indulok. Sokan vannak mindenhol, látogatási idő van, ez lehetőséget ad arra, hogy simán közlekedjek. Lifttel megyek fel, kilesek a folyosóra, őr áll az ajtó előtt és nem vagyok benne biztos, hogy ez jót vagy rosszat jelent. Köszönök az őrnek. Óvatosan lépek be. Hátam az ajtónak vetem. Egy orvos egyenruhába bújtatott Steve áll Dante felett, aki alszik. Nem félreérthető a mozdulat, nézi és igyekszik kitalálni mi legyen. Rám néz. Szinte elmosolyodik. Mintha a beteg érezné. Szeme felpattan.

  • Milyen sokan aggódnak az egészségem miatt hirtelen – mondja és én is közelebb megyek – azt tudom te miért vagy itt, de te? – néz Steve-re.
  • Nem érünk rá erre Dante – mondom és vélhetőleg ő is tudja.
  • A fiam, Jason – nyögi kásás hangon – az én hibám. Túl kemény voltam vele.
  • Mindegy Dante – mondom és nem tudom nyugtatni – John.
  • Tudom – mondja – amikor elkezdődött az egész tudtuk, hogy ez lesz. Felkészültünk. Régóta várta ezt a napot.
  • Sajnálom – mondom, hiszen tudom milyen barátságban voltak. Talán többet jelentett neki, mint a fia. Nem firtatom az okát és a lehetséges magyarázatokat – előtted áll a csapat utolsó két élő tagja, ha valami védelmező hadseregben reménykedtél, az nincs – azt sem firtatom, hogy ez a fiának is köszönhető.
  • Mit akarsz Jillian? – vált hangsúlyt. Úgy beszél, mint John, amire felkapom a fejem.
  • Bosszút – mondom, előtte nem is tagadom.
  • Ne legyél fafejű, mint az apád. Te vagy a legjobb ügynök – Steve-re nézek, de neki szeme sem rebben – és nem véletlenül intézte így – mondja és elmosolyodik. Csak halványan – amikor megjelentél az irodában napokig vergődött, hogy mit tegyen veled, aztán Stuart felhívta, hogy tudja, az öreg tartja-e a száját és akkor eldöntötte, hogy téged képez ki saját maga helyett, ha eljönne ez a nap – nem lepődök meg, hogy egy lépéssel mindig előttem járt.
  • De talán Paullal nem számolt – mondom – már van főnökünk.
  • Első dolgod legyen ezután, hogy elmész a levélért, amit apád hagyott nálam neked. Ketten vagytok. Együtt dolgoztatok évekig. Ne mondjátok nekem, hogy ti nem vagytok képesek ezt megcsinálni. Steve viheti az én munkámat, te pedig a John-ét. Tudod, hogy másban nem bízott volna.
  • Ez nem csak rajtunk múlik nyilván. El kell rendezni a szenátor ügyet, amúgy sosem lesz vége. Nagy a hatalma és Paul ott akar maradni, ahol van – Steve hitetlenkedve néz rám – amúgy meg élsz, egy-két nap és jobb leszel, mint új korodban. Minek ajánlgatod a munkádat? – persze mind a ketten tudjuk, de kíváncsi vagyok mit mond.
  • Mondjuk úgy, hogy John nélkül én már nem akarok visszamenni. Rengeteg könyvem van otthon, amit el akartam már olvasni. Nyugdíjas leszek.
  • Tudunk tenni valamit, hogy jobbak legyenek a nyugdíjas éveid?
  • Nem Jillian, minden így a legjobb, ahogy történt – mondja, mi pedig kifelé igyekszünk a szobából. A liftben Steve sokáig nem szól semmit.
  • Most tényleg csak a tanúi voltunk, hogy lemond az életéről? – robban ki belőle – Ne menj oda Jill. Kérlek.
  • Ma te vagy a második ember, aki erre kér, de csak te tudod, hogy mit fogok tenni.
  • Megyek veled – mondja, amit már előre tudtam…

Huszonkilencedik fejezet

Steve és Jillian a hátsó bejáraton távoztak, miután megszabadultak a kórházi öltözéktől. Sokáig nem szóltak egymáshoz. Nem aggódtak már annyira, hogy valaki meglátja őket. Tudtak beszélni Dantéval és ez volt a lényeg. Leintettek egy taxit és a levél keresésére indultak.

  • Azt hittem már nem élsz – törte meg a csendet Jill a taxiban.
  • Sokáig azt sem tudtam, hogy még mindig veszélyben vagyok – mondta szomorkás mosollyal az arcán – talán vakszerencse volt.
  • Abból neked mindig kijutott – cukkolta a nő.
  • Igaz, de ilyennek is kell lenni – hagyta rá.
  • Mit fogsz csinálni ezután? – kérdezte komoran.
  • Amit Dante mondott. Jelentkezek a posztjára. Jó lenne, ha te lennél a főnök. Nálad jobb nincs.
  • Hogy tudnám ezekután ezt csinálni? – kérdezte a nő és magában már régen lemondott erről.
  • Rábíznád ezt bárki másra? Hogy azt tegyen az országgal, amit akar?
  • Eddig is megoldották – mondta lemondóan, de persze a belénevelt felelősségtudat nem akarta hagyni, hogy bárki más kezében legyen ez a hatalom, mint az övében, az apja után, aki mindent megtanított neki, még akkor is, ha ezt ő akkor nem tudta. Csapongtak a gondolatai.
  • Mit nem mondasz el Jillian? – kérdezte amaz, amikor már az amúgy is lepukkant lakást kutatták, amit már előttük valaki még jobban felforgatott – és mi a terved?
  • Túl sok a kérdés, Steve. Még nem tudom – közben fiókokat húzgáltak ki és górták ki tartalmukat a földre. Jason szobájába nem mentek, hisz azt mind a ketten elvetették, hogy ott lenne. Végül egy fiók aljára ragasztva találták meg. Habár Jill azonnal neki esett volna, tudta, hogy még egy dolog hátra van. Steve éppen nem figyelt, így simán elővette a fegyverét – gyerünk Steve, emeld a kezed, hagy lássam – amaz hitetlenkedve nézett rá. Nem rémült meg, hiszen tudta, mit akar a nő.
  • Ne szórakozz Jillian. Veled akarok menni.
  • Épp ez az. Téged nem hívtak meg, zártkörű buli, nem mondtam? – úgy gondolta ide már nem jönnek vissza, így Steve biztonságban lesz. Azt sem gondolta, hogy figyelnék, hiszen mindenki tudta, hová megy ezután.
  • A vesztedbe rohansz – mondta Steve és próbálta rángatni a bilincset, de tudta semmi esélye sincs. Közben Jill kiszolgálta magát Dante fegyvereiből. Egy kis kaliberű fegyvert erősített az egyik bokájára. Kést a másikra. Saját fegyverét a tokjába tette, amit végre fel is csatolt és a melegítőfelső eléggé takarta – ne hagyj itt! Jill kérlek.
  • Viszlát Steve – mondta és azzal kirobogott a lakásból, hogy ismét taxiba vesse magát. Steve pedig törte a fejét, hogyan is szabadulhatna ki és mehetne a lány után.

Mivel nem volt idő sem tervezésre, sem megfontoltságra a taxiban a levél elolvasása után, amúgy sem tudott már gondolkozni a dühtől, egyenesen a szenátor úr házához vitette magát. Tényleg fogalma sem volt, mit fog tenni, csak azt tudta, ha kell puszta kézzel öli meg ezt a férget. Kiszállt a taxiból, megvárta amíg elhajt. A kaputelefonra tenyerelt, amíg egy hang meg nem szólalt.

  • Miben segíthetek? – kérdezte a gépies férfihang.
  • Ajándékot hoztam a szenátor úrnak Oroszországból – hosszú másodpercek teltek el néma csendben, amíg ismét jött válasz egy teljesen más hangtól.
  • Jillian, végre már alig vártam.
  • Akkor engedjen be nagyfiú – mondta a lány és még maga is meglepődött, milyen nyugodt a hangja. A kapu csendben tárult fel, felfedve a csodálatosan karban tartott kertet és a Pauléhoz hasonló házat. Elég hosszú volt az ösvény, kocogva tette meg. Minél hamarabb túl akart lenni rajta. Mire odaért a zömök ajtó is nyitva állt. Belépett, sehol nem látott senkit a folyosón. De ha ez is a Paul házához hasonlatos, jobbra lesz a nappali. Ajtó állta útját, de simán benyitott rajta. Nem lepődött meg, hogy a szenátor úr többedmagával tengődik ott. Drága italát kortyolgatva, bárgyú vigyorral az arcán. Az első meglepetés a felesége volt, aki halálsápadtan ült a kanapén. A második Alex, akit egy testőr tartott az ablaknál. A harmadik pedig Paul, aki most is vizslatta a szemeivel.
  • Mondtam, hogy ne gyere ide – mondta lemondóan.
  • Ez most komoly Paul? Hiszen amikor elmentél iskolába, és ki voltam szolgáltatva a nagyoknak, már megtanultam, hogy magamat kell megvédenem.
  • Emlékszel? – kérdezett amaz vissza.
  • A nyaklánc. Mindig rajtad van. Anyukádtól. Csak ez maradt. Emlékszem. Mit keresel itt?
  • Majd én elmesélem – mondta Stuart, aki nagyon örült ennek a végkifejletnek – csatlakozzon hozzánk, miután letette a fegyvereit – hogy nyomatékot adjon a szavainak egy testőrt intett oda, hogy megmotozza a lányt, megfosztva ezzel minden fegyverétől. Úgy taszigálta oda a kanapéhoz őt is a feleség mellé. – A bátyámnak és nekem nagy terveink vannak. Maga útban van. John is útban volt. Azt hittük a végére már senki nem marad életben. Már csak Steve van és maga, meg ez az ostoba rendőr. A bátyám ott marad abban a beosztásban, én a politikában és nincs megállás. Az egész ország a miénk lesz. Ha máris nem az. A drága feleségem csak végig nézi a műsort, hogy máskor ne törjön ki belőle az emancipunci. Nem tervezünk neked könnyű halált – sok minden átfutott Jillian agyán, de legfőképpen az, hogy neki vége, de Alexet sem tudja megmenteni. Hat testőr állig felfegyverkezve, plusz Paul és Stuart. Esélye sincs. De harc nélkül úgy sem adja magát. Esetleg nyerhet egy kis időt. – Örülök, hogy eljött. Gyerünk Paul. Nem érünk rá egész nap.
  • Nem akarom megtenni – mondta amaz, bár nem volt túl határozott a hangja.
  • Dehogynem akarod. Hisz csak én vagyok neked – az egyik testőr felrántotta a kanapéról és hátra fogta Jill kezét. Hogy több helyük legyen az ablak mellé vitte. Paul közeledett, de semmi sem emlékeztetett a pár órával ezelőtti közeledésére.
  • Még magamban érezlek Paul. Biztos ezt akarod? – kérdezte Jill, ahogy közeledett.
  • Fogd be Jill. Én mondtam, hogy ne gyere ide. Kértelek.
  • És bújtattál volna előle egész életemben? Döntésképtelen vagy? Gyerünk legyünk akkor túl rajta – mondta és érezte, hogy az a lángoló szerelem, amit a férfi iránt érzett nem múlik el, ettől sem. Ahogy ránézett, minden vágya a férfiban összpontosult, ami elvette az önbecsülését, a munkáját, amiért nem tudta ellátni a feladatát. Ezzel a tudattal amúgy sem tudna együtt élni. Paul ütött. Nem várt, kihozta a sodrából, amit a lány mondott, mert így volt. Nem tudott dönteni, hogy a szerelmet vagy a testvérét válassza-e? Mert a család mindenekelőtt, még akkor is, ha tudja, hogy amit tesz nem helyes. Olyan erős ütést mért a nőre, hogy annak, hátrabicsaklott a feje és azonnal ömleni kezdett a vére a szájából és az orrából, de a testőr biztos kézzel tartotta, nem esett el. Paulra ismét rátelepedett az a düh, amit olyan régen kordában tudott tartani. Most egyszerre tört ki belőle és tudta, hogy az egyetlen nőben, aki iránt érzett valamit és még él, kárt fog tenni és már előre gyűlölte magát érte. – Csak ennyit tudsz és azt is úgy, hogy lefognak? – szinte köpködte a szavakat. Ennél több kellett. A szenátor kellett. De hogyan érje el? – és maga? Stuart? Nem száll be? Hol vannak a lányok? Csak ennyien leszünk? Semmi buli? Miért pont orosz lányok? – kérdezte, de nem volt éppen abban a helyzetben, hogy alkudozzon. Arra apellált, hogy a szenátor láthatóan szeretett kérkedni és beszélni is.
  • Az oroszok nagyon olcsók, szinte ingyen vannak és egy kis vodkáért bármire képesek. Utána meg senkinek nem fognak hiányozni.
  • Legalább megmutathatnám, hogy tudok olyat, mint azok a lányok, sőt még talán jobbat is – mondta, amire Pault elöntötte a vörös köd és ismét lecsapott. Most a másik oldalról kapott egyet, ahol szintén felrepedt a szája és az orra is vérezni kezdett. Megszokásból a nyelvével ellenőrizte megvannak-e a fogai. Stuartnak tetszett az ötlet és tudta, hogy így lesz. Azzal édesgette magához a bátyját, hogy a nőket a világ kurváinak állította be.
  • Hagyd abba Paul. Tartson nekünk egy kis bemutatót. Alig várom. Ugye megmondtam, hogy mind ugyanolyan? – kérkedett. Alex reménykedett egy kedvező végkifejletben, de itt már ő is feladta. Stuart szinte felpattant ültéből, miután letette a kristálypoharat az asztalra. Már elő is varázsolt egy csomag fehér port a zsebéből, amit maga előtt lóbálva ment Jillian felé. Paul viszont semmiképpen nem engedhette meg ezt a végkifejletet. Stuart lóbálva a port közeledik felé, miközben már gombolkozik kifelé. Paul a testőr pisztolytáskájához nyúl, kirántja, kibiztosítja a fegyvert egy pillanat az egész.
  • Mosolyogjanak – mondja Jillian, de ekkor már Paul meghúzza a ravaszt és a lány holtan esik össze. Nem hezitált. Fejbe lőtte. A lövés pillanatában rendőrök lepik el a helyet, mindenkit letartóztatnak, a zokogó feleséget és Alexet kivéve. Steve ront be a sor végén és döbbenten térdel Jillian élettelen teste mellé.
  • Küldetés teljesítve Jill – súgja neki, miközben lecsukja a szemeit – Paul hitetlenkedve nézi a saját kezeit, még akkor is amikor egy rendőrautó hátsó ülésére tuszkolják…

Epilógus

Kedves Jillian,

Sajnálom, hogy nem tudtam rendesen elbúcsúzni és megosztani ezt veled.

Tudnod kell, hogy nagyon büszke vagyok rád. A legjobb ügynök lettél, sokkal jobb, mint én valaha voltam.

Grace, édesanyád, egy csodálatos nő volt. Sajnos az élet úgy hozta, hogy tizennyolc éves korában meghaltak a szülei, magáról kellett gondoskodnia. Fel kellett adnia az álmát, hogy ápolónő legyen. Egy bárban táncolt. Szégyenlős, szerény nő volt és csodálatos. Egyszer tolakodó férfiak karmai közül mentettem ki…

Ryan apja ölte meg, téged pedig árvaházba vitt. A háza téged illet. A mai napig nem értjük tettét. És igen, lehetsz dühös, de adtam egy esélyt a fiának, még nem tudom, hogy megérdemelte-e? Majd te eldöntöd, amikor átveszed a helyem, hisz csak te lehetsz utánam. Csak rád bíznám.  

Sokszor megnéztelek, amikor megtaláltalak, de nem akartam belerondítani, az amúgy jó életedbe. Ha azt láttam volna, hogy hiányt szenvedsz valamibe persze közbe lépek. Az egyik szokásos szombat esti ablakon kiszökésed alkalmával úgy döntöttem, jobb, ha nem megyek többet, mert esetleg nem bírom megállni, hogy ne fenekeljelek el. Nekem fiaim voltak, őket nem kellett félteni, de érted nagyon aggódtam.

Aztán, amikor megjelentél az irodában a rémálom újra kezdődött, annyira aggódtam, hogy űztelek, azt szerettem volna, hogy a legjobb legyél és sose essen bajod. Sajnálom, ha rossz döntéseket hoztam…

Szeretlek örökké

John.

Három hónappal később…

  • Uram – az újonc Steve asztala előtt állt, ami azelőtt John asztala volt és ahol most Jillnek kellene ülnie.
  • Pihenj. Minden rendben ment az ügynél? – kérdezte.
  • Igen uram. Minden az aktában, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
  • Remek. Elmehet és reggel ne késsen az edzésről – mondta amaz vasszigorral, amit nem gondolt, hogy neki lehet. Vagy volt valaha. A temetés után, ahol Johnt és Jilliant is hősként temették el, felkereste Jillian postafiókját, ahol megtalálta a terveit az újoncok kiképzésére és ő ezt követte. Jillian ilyen volt, mindig segített. Még a másvilágról is. Ha nem teszi be a nyakláncába azt a kamerát, még Paul és Stuart szenátor ma is szabadon kószálna és tönkre tennék az országot. Jill jól tudta, hogy nincs más mód, hogy elkapja őket, amúgy az ő szavuk az övékével szemben fabatkát sem ért volna. Ez volt Jillian, ha egy ügyről volt szó. Az fontosabb volt, mint az élete. Tisztelete jeléül az egyik szárnynak az ő nevét adta, az épületnek meg John nevét. Amint egyedül maradt és kibámult az ablakon, már kopogtak is. – Igen?! – szólt ki.
  • Bejöhetek uram? – kérdezte a hang gúnyosan.
  • De csak, ha a jobb kezeddel zárod be az ajtót Dante.

The End

%d bloggers like this: